A Carneval nézői szemmel

„A tánc a lélek érzéseit a test mozdulataival fejezi ki és méltó arra, hogy a zenéhez és a költészethez hasonló szerepet töltsön be.”
(Cezare Negrí)

A Közép-Európa Táncszínház előadását látva azt hiszem, kevesen lennének azok, akik az idézett mondatot kétségbe vonnák. Duda Éva, a társulat 20. évfordulójára készített koreográfiája abszolút a magával ragadó kategóriába tartozik. Dinamika, összhang, zene, szenvedély, feszültség. Ezek a szavak azok, amelyek először eszembe jutnak, amikor előidézem magamban a látványt. Vagy inkább a hatást? Mert hatott.


A jelmezekről első ránézésre az a gondolatom támadt, hogy valószínűleg egy nagyobb nézeteltérés eredményei. Szakadt, foltos, féllábú, félujjú ruhák. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a praktikum mellett a látvány lehetett az a szempont, ami a színkombinációban és szabásban abszolút formabontó ruhák elkészítésénél szerepet játszhatott. Ezenfelül a zene még meghatározóbb kiegészítője a látványnak, mint a jelmezek. Hallható az autentikustól, a törzsi-jellegűeken keresztül egészen a kissé elektronikusig sokféle dallam. Dinamikájuk az erősen lüktetőtől, a már-már melankolikusig egy hosszú skálán váltakozik. Hatáskeltés szempontjából azonban a hirtelen megmerevedő mozdulatok és az egyik pillanatról a másikra elsötétedő tánctér a legmeghatározóbb. Ez az attitűd a jelenetek elválasztására is szolgál, mint ahogy a magas lány-alacsony fiú páros részei is. Ők azok, akik egyfajta előszóként szolgálnak a következő jelenethez. Hiába, hogy szinte ők táncolnak a legkevesebbet, de a darab talán legmeghatározóbb figurái.


A cselekmény során más és más belső, esetenként külső konfliktus időszerű vagy épp kényszeres változását látjuk. Ezek olykor egész jól meghatározhatók, máskor pedig elvesznek a mozdulatok forgatagában. A táncosok minden rezdülése tükrözi a vívódást, a testre kényszerített belső erőszakot, sokszor az egyet nem értést. Az ellentétes karakterek harmonikusan egészítik ki egymást a mozdulatok által, azt a hatást keltve, mintha két, akár három alak eggyé olvadna össze tánc közben. Ugyanakkor a laikus szemével nézve gyakran elgondolkodtam, hogy vajon most mit is látok és nem mindig sikerült szavakká formálnom a benyomásokat. De vajon kell-e egyáltalán, hogy a tánc és a zene valami szavakkal egyértelműen megfogalmazhatót adjon? Vagy elég maga az élmény, hogy a hétköznapok megszokottságából kilépve élvezzünk valamit, csak azért mert szép.




Molnár Krisztina

'Párhuzamos monológok...'

KDF (Kortárs Drámafesztivál) felolvasószínházi sorozat

Négy különböző országból (UK, DE, CA, SI) jövő, kortárs szerző drámája, príma süteménnyel és kávéval egybekötve, két nap leforgása alatt. Nem a hagyományos módon eljátszva, felolvasva. Az eredmény érdekfeszítő, szorongató, újszerű. A díszletek nélküli, szűk helységben a fantázia tere kitágul. A figyelmet kevésbé irányítják, mint máskor.

Véletlen egybeesés vagy kortárs sajátosság? A választott írásmód mindegyik művet összeköti. Huszonegyedik századi monománia. Nem lehet megkerülni, vagy áthatolni. Beláthatatlan, önálló létezésforma. Töredezett sorsok. Néha-néha összeér egy-egy mondat, de fejben kell összetákolni az egészet. Vagy sikerül, vagy nem. Lehet, hogy a hézag a lényeg?! Éppen az, amit nem lehet kipótolni. ’Az élet soha nem kész…’ - mormog maga elé Suzanne…

Na, de haladjunk szépen sorjában! Kezdjük mindjárt, David Greig: Európa c. drámájával. Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet! Forgács Péter rendezése szellemes, játékos, cseles. Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.

A következő mű: Dea Loher: Az utolsó tűz - az intimszféra köreit rója. A téma teljesen más, de a szereplők itt is elbeszélnek egymás mellett. Párhuzamos monológok nyomán összeálló párhuzamos történet. Mindenki a maga oldalát meséli. Egy kisfiút elgázolnak. Ki a tettes, ki az áldozat? Teljes igazság nincs, csak részigazság.

Apa (Lázár Balázs) és anya (Szoták Andrea) egy fehér kanapén ül. A háttérben egy piros, négyzet alakú kép lóg a falon. A szülők előtt, forgós székekben helyezkednek el: a szomszédok, a szeretők, a vélt vagy valós gyilkosok. Ahogy egy-egy ember a székével együtt befordul a nézőtér felé, belekezd a maga verziójába. A kis Edgart nem létezik többé. Elütötte valaki! Aztán persze az eset kapcsán kiderül egy s más. Tárgyilagosan önsajnálnak, arcrángások nélkül szenvednek. Mindegyiküknek meg van a maga baja: kielégületlenség, amputált mell, háborús trauma, állástalanság stb.

Az édesanya Suzanne gondosan megtervezte az életét. Elérte, amit akart. Tisztes férj, aranyos kisfiú, szerető anyós. És tessék! Egy szerencsétlen baleset miatt, kezdheti az egészet elölről. A nagymamát minden nap emlékeztetni kell az unoka halálára. Újra meg újra. Aztán szerencsére elhallgat a nagyi, akárcsak a kis Edgart. Leesik a tantusz! Valójában mindenki szarik nagy ívben a gyerekre! Halála megváltást hoz. A piros négyzet a falon nem egy milliókat érő festmény, hanem Edgartka pipacsokkal benőtt sírja. Senki nem látogatja meg soha. Új életet kezdenek nélküle. A dráma egy meg nem született, halott gyermeké. Kiiktatható, leakasztható kis négyzet a fekete falon. Ürügy a nyomorra.

A következő darabban is van egy halott kisfiú. (Grag MacArthur: hóember) Ezúttal jégbe fagyva. Úgy látszik, ez menő mostanság, meg a monológok. A házaspár: Margery (Szoták Andrea) és Denver (Elek Ferenc), az újdonsült barát: Jude (Jaskó Bálint) és a kutatónő: Kim drámája ez. Lecsupaszítva legalábbis. Valójában sokkal több. Fájdalmas és kacagtató egyszerre. Hétköznapi emberek tengetik mindennapjaikat valahol fenn Északon. Elszigetelve élnek. Nincsen nekik semmijük, csak egymás, meg kicsinyes kísérleteik a kitörésre. Jude a be nem teljesült vágyakat hozza Denver a videótékás életébe. Pornókat néznek nap - nap után. Margery a frigid feleség belenyugszik. Vékony a határ, amely elválaszt a boldogságtól, mégis áthidalhatatlannak látszik a távolság, amit meg kell tenni érte. Jude elfuserált családban nőtt föl, egyedül él. Elpusztították, most ő pusztít. Képtelen a boldogságra, mert fel sem ismeri, mitől lehetne az. Rátalál a halott gyerekre. Jön Kim (Urbanovits Krisztina) az archeológusnő olyan, mint James Bond nőben, de semmi nem változik meg tőle. A bezártság, a végtelenített magány marad. A hóember c. nagyon is fájó, közben vicces is. A figurák kisszerű képzelgései teszik azzá. Önirónia van bennük. Meglepően igazi!

Végezetül marad egy teljesen másként megjelenített alkotás (Simona Semenic: 5kisfiu.si). Indokolt, de nehéz elviselni a színrevitelt! Egyszerre elragadó és elidegenítő a közeg, melyet a rendező Forgács Péter felmutat. Ilyenek voltunk? Az elején bemutatkozik az öt fiú (ez esetben négy lány: Bata Éva, Cseh Judit, Gerlits Réka, Petrik Andrea, Trokán Nóra jeleníti meg őket), a végén megtudjuk, melyikkel mi lett. Nem mintha nem éreznénk, mi lesz velük. Eleve bukásra vannak ítélve. A személyes bemutatkozásokat követően, a dialógusok mindvégig kihangosítva hangzanak el. Eközben a fiúk ’csak’ illusztrálják az eseményeket. Játszanak, nem playbackelnek! Nincsenek mindig szinkronban. Erőpróbáló követni, nem is sikerül sokszor. Olyan érzés, mintha kandi-kamerán át leskelődnénk. Az öt, nyolcéves fiú játéka egyre jobban eldurvul. Az alagsorban kegyetlen játékok sora következik: számítógépes pókemberes, vérfertőző papás-mamás, neonáci-buzizós aztán krisnakiirtós. Hátborzongató. Nem biztos, hogy ezt látni akarjuk. Nincs más választás, ilyen a világ. Ez van.

Sivár a kép, ami a négy dráma nyomán testet ölt. Se nem kecsegtető, se nem hazug.

-hesse-

Gondolatok a Party c. előadás után

Különös találkozásra került sor a Party című nonverbális előadás után a Merlinben. A Siketnémák Szövetségének pár tagja is meghívást kapott a darabra, s egyikük tolmács segítségével el is beszélgetett a rendezővel és a színészekkel. A magyar, a román, az angol és a siketnémák jelnyelve talált egy rövidke időre egymásra a színpad melletti kis szobában. Mi, halló emberek bepillantást nyerhettünk egy olyan ember gondolataiba, akinek egész élete úgy zajlik, mint ahogy mi ez alatt a másfél óra alatt éreztük magunkat. Andrei Grosu rendező a megszokott visszajelzések helyett egy egészen érdekes nézőpontból tekinthetett darabjára.

A színház szavak nélkül, csönddel körülvéve is lehet kifejező. Ebben az új szemszögű világban, a némaság világában a zene töltött be fontos szerepet. Követte a szereplők hangulatát, ki nem mondott szavait. A siketnéma úr nem érezte a zenét, ám mégis tudta követni a darabot, s bebizonyította, hogy ennek a rendhagyó előadásnak az élvezhetősége nem múlik a halláson. A Party érezhető, átélhető mű, hiszen rólunk szól, az emberek mindennapjait festi le egy újszerű nézőpontból.
Az úr megkérdezte tőlünk, hallóktól, hogy milyennek láttuk a darabot. Aznap este még nem állt össze bennem egy határozott kép, haza kellett mennem és át kellett gondolnom a felmerülő kérdéseket. Kezdetben elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy szavak nélküli színdarab le tudja kötni az ember figyelmét több mint egy órán keresztül. Tévedtem. A háttérre vetített képek, a zene, a humoros megoldások behúztak a darab világába. Abba a világba, amelynek eddig is, bár tudatomon kívül részese voltam.

A Party a maga egyszerűségében, az apróbb technikai hibák ellenére is komoly érzelmeket, gondolatokat váltott ki az emberből, hiszen a bemutatott élethelyezek a mi életünk és kapcsolataink részesei. Erre a másfél órára a halló, a siket, a szőke, a barna, az egyedülálló, a házas ember is egy közös atmoszférába került. Én szeretném azt hinni, hogy ez a valóság és nem állunk mindannyian egymagunk a tömegben, mint ahogy azt a darab állítja…


Hajdú Eszter

After the End (of the play)- Beszélgetés Láng Annamáriával és Rába Rolanddal

Nem kis zavarban és megilletődöttséggel lépek be az After the End c. előadás után a színészi társalgóba. Már akkor sejtem, hogy nem a hagyományos, kérdezz - felelek típusú interjúban lesz részem Láng Annamáriával és Rába Rolanddal. Akárcsak Louise és Mark, a két színész egymás szavába vágva idézik fel közös emlékeiket és mondják el véleményüket. Úgy érzem, hogy megint a nézőtéren ülve figyelem a páros lenyűgöző alakítását, de Rába Roland hamar kirángat ebből az illúzióból, amikor egyfajta speciális terápiára invitál, melynek célja: jobban megismerni önmagunkat az előadásról alkotott véleményünk által.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, még csak most léptem be a társalgóba, ahol Láng Annamária várakozik, egyedül. Kiderül, hogy Roland még kiszaladt az Anyukáját üdvözölni, aminek megörülök, hiszen így négyszemközt kérdezhetem meg Annamáriától, hogy…
… milyen Rába Rolanddal játszani?

A Krétakörben hosszú ideig dolgoztunk együtt, ahol a munkamódszerhez tartozott, hogy sokat játsszunk együtt és improvizáljunk, ezért elég jól ismerjük egymást. Szívesen is játszunk közös darabban, mert mindketten játékos típusúak vagyunk. Szeretjük az előadásokat új dolgokkal feltölteni. Biztos, hogy ha bármit feldobok arra rögtön fog reagálni és semmiféle újítást nem fog kikérni magának, mert mindenféle hülyeségben benne van.

Mit jelentett az Ön számára a Krétakör? Mi az az első emlék, ami eszébe jut?

Most is Krétakörös vagyok, noha nem is vagyok a társulat tagja, vagy nincs is társulat, de az a szemlélet, amit ott közösen összeraktunk az megmarad. Attól is inkább a jelenem, semmint a múltam, hogy közös darabban játszunk, és hogy igyekszünk tovább vinni a Krétakör szellemiségét minden munkánkban.

Színészi játékán kívül, ez a rendezéseire is igaz?


Az a munkamódszer, ahogy a PestiEsti és a Made in China c. darab kitalálódott és elkészült, a Krétakörben megszerzett tapasztalatokon alapszik. Nyilván a saját ízlésem szerint alakítottam tovább és formáltam magamra, de alapvetően onnan jött az inspiráció.

Mit gondol a rendezés műfajáról?

Nagyon nehezen tudom bevállalni, hogy valamit rendezzek, ezért mindig azt a pozíciót választom, hogy rendezem és játszom is a darabot. Ezt nem is hívom rendezésnek, hanem azt szoktam mondani, hogy a társakkal együtt csináljuk. A PestiEsti-nél például effektíve két rendező volt. Nekem nem attól válik izgalmassá a rendezés, hogy másoknak megmondom, hogy mit csináljanak, hanem a valakivel való nagyon intenzív együtt gondolkodástól.


Mennyiben segíti a szerep megformálásában, vagy változtatja meg a szerephez való hozzáállását az, hogy ön rendezi a darabot?

Vannak nehéz pillanatok, amikor az ember egyszerűen nem látja magát kívülről. De mindig próbálok úgy játszani, hogy tudjam, mi történik a színpad többi pontján. Ez színészileg az alapkarakteremhez tartozik. Valószínűleg ebből a tulajdonságból fakadt az, hogy egyre több felelősséget akartam magamra venni, ami végül két önálló produkcióhoz vezetett. De mindkét darabnál volt egy társam a rendezésben. A PestiEsti-nél direkt kis feladatokat adtam magamnak, hogy többet lehessek a színpadon kívül. A Made in China viszont egy monológ, de ugyanúgy azt szoktam mondani, hogy együtt csináltuk a két zenész kollégával. A két rendezés óta megváltozott, hogy színészként hogy dolgozom. Sokkal toleránsabb vagyok a rendezőkkel, hiszen tudom mit jelent ekkorra felelősséget hordozni, és hogy mik azok a nehézségek, melyeken túl kell jutni.


Az After the End rendezésében aktívan részt vehettek?


A rendező pontosan tudta, hogy milyen előadást szeretne látni, ezért nem improvizáltunk annyit, mint a korábbi közös előadásainknál, de ettől függetlenül egy sor játék ajánlatunk lehetett.

Magács László korábban angol nyelven is színpadra vitte az After the End-et. Látta?


Közvetlenül a bemutató előtt láttam. Nagyon más volt, noha minden eleme, a díszlet, a zene, a kellékek ugyanazok és a jelenetekben is ugyanaz történik, de még is az angol színészek karaktereikből és színházi játékstílusukból adódóan egészen más született. Könnyedebb hangvétel jellemezte és inkább a humor felé ment el. Úgy éreztem, hogy nem annyira járták be azokat a mélységeket, mint mi, de amit csináltak az mégis nagyon színes volt.
(Időközben Roland is megérkezik, így már kettőjüknek teszem fel a következő kérdést.)


Egy valami szembetűnően megváltozott: a darab címe. Mennyivel mond mást a Zsákutca cím? 

Rába Roland: Ez egy fordítói probléma volt. Éreztük, hogy a Zsákutca nem igazán szerencsés cím, de nem jutott eszünkbe jobb. Láng Annamária: Mi szerettük volna az After the End-et megtartani, de van egy olyan szabály, hogy magyar előadásnak nem lehet angol címe. De általában mi is After the End-ként szoktuk emlegetni a darabot. R. R.: A múlt héten például megkérdezték az előadás címét és nem jutott az eszembe magyarul. Amúgy a Zsákutca nem rossz cím, csak nem ehhez az előadáshoz illik. Valamilyen „másmilyen” utca jobban illene a darabhoz. Például sötét utca…

Annamáriától már megtudtam, hogy milyen Rába Rolanddal játszani. Azt viszont még nem tudom, hogy milyen Láng Annamáriával.

R. R.: Jó színésznővel jó játszani. És mivel már régebb óta kollégák vagyunk, ezért ez olyan, mintha nem is volna meglepetés. (Annamáriához fordul) Volt már szerepünk, ahol úgy sanyargattalak, mint ebben a darabban. Emlékszel? L.Á.: Igen, a Kasimir és Karoline-ban. R.R.: De ennyire intenzíven még nem játszottunk együtt.


A közös Krétaköri múlt látszott az önök közti összhangban. Annyira természetesen játszottak, hogy szinte valóságosnak véltem, ami történik. Legszívesebben berohantam volna a szereplők közé, hogy segítsek, csak nem tudtam eldönteni, hogy…

L.Á.: … hogy ki a sérültebb? (nevet) R. R.: … hogy ki szorul jobban segítségre. Az biztos, hogy ez egy képesség is, hogy hagyod elhitetni magaddal, hogy ez valóság. L.Á.: Szerintem a darab formájából, nyelvezetéből is adódik, hogy az embernek, olyan érzése van, hogy ez teljesen természetes. Hiszen a szereplők a köznapi nyelvet használják és folyamatosan egymás szavába vágva beszélnek. Utóbbi miatt nagyon nehéz is volt megjegyezni a szöveget, hiszen nagyon pontosan kell tudnunk, hogy ki mikor szól közbe. R.R.: Az egyik közönségtalálkozón a nézők pont azt mesélték, hogy az alapszituáció (atomtámadás) miatt nehezen tudtak azonosulni a darabbal. Mások azon vitatkoztak, hogy ki mikor jött rá, hogy ez csak Mark agyszüleménye. L.Á.: Nekem az édesapám azt mondta: „Aki azt mondja, hogy hamarabb rájött, mint a legvége, az hazudik.” R.R.: Az előadásról alkotott véleményben valójában az ember személyisége tükröződik vissza. Az a nagyon jó, hogy ugyanarról az előadásról a nézők mást- mást gondolnak, és máshogy értelmezik. L.Á.: Eljön a néző és minden megváltozik. R.R.: Igen. Ugyanazzal az előadással kapcsolatban az egyik néző azt mondja, hogy „az ott jel volt”, mire a másik, hogy „nem, az nem az volt”.

A színészek számára mennyire fontosak a közönségtalálkozók? Megváltoztatják a szerepükhöz való hozzáállásukat, vagy épp játékukat?


L.Á.: A visszajelzések alapján lehet tudni, hogy egy szerepen tovább kell-e dolgozni, hogy tényleg azt a hatást váltja-e ki, amit te szeretnél. R.R.: A közönségtalálkozás egy új műfaj, ami akkor vált izgalmassá, amikor már volt tapasztalatunk benne. Nem szabad, hogy a beszélgetés a felszínen maradjon. Az a jó, ha a közönség tényleg meri mondani, hogy mit érzett, vagy, hogy mit gondol egy konkrét jelenetről. Ekkor már arról beszélünk, amit láttunk. Ez a lényeg.


A darabra kicsit visszatérve, véleményük szerint mit tanulhatunk a férfi-nő, vagy alapjában véve az emberi kapcsolatokról?

L.Á.: Szerintem egy ilyen előadás arra alkalmas, hogy az ember megvizsgálja önmagát, hogy bizonyos helyzetekben, hogyan viselkedne. Én nézőként ezeket a helyzeteket erre szoktam használni, hogy saját magamon gondolkozzak. R.R.: Akkor jó egy előadás, ha nincs konkrét üzenete, hanem a néző magában gondol róla valamit. Az előadásról lehet úgy beszélni, hogy az kvázi egy terápia, hiszen mindenkiben máshogy csapódik le. Meg lehet figyelni, hogy akiknek vannak problémáik azok máshogy reagálnak, mint azok, akik számára a darab életidegen helyzetet mutat, mert sosem voltak még ilyen kiszolgáltatottak. Sokszor kiderül, hogy kinek mi a problémája. Neked például mit mond a darab az emberi kapcsolatokról? (fordul felém)

Az After the End jó példa a férfi és nő, mint tűz és víz párosára. Egészen apró dolog miatt képesek egymásnak ugrani, még sem bírják ki egymás nélkül. Szerintem ez általánosan igaz az életünkre, persze ebben a darabban komolyabb dolgokon folynak a viták.


R.R.: A viták során érezted úgy, hogy ez a lány miért nem enged? Hiszen Louise alapvetően kiszolgáltatott helyzetben van, sőt bántják.

Volt olyan helyzet, amikor én engedtem volna.

R.R.: Az egyik filmkritikus is ezt mondta, hogy mi a francért nem megy bele? Azért ez jól van megírva. L.Á.: Persze a lány irritálóan viselkedik és a maga módján erőszakos is. És tényleg igaz ez a tűz és víz kapcsolat, hiszen rengeteg utalás van rá, hogy még mielőtt bekerültek ebbe a bunkerbe, azelőtt is állandó veszekedés és noszogatás volt jellemző a kapcsolatukra.

Ami még számomra meglepően hatott, hogy Mark annak ellenére, hogy elmebeteg sokkal szerethetőbb figura volt, mint Louise.

R.R.: Igen és ez nem baj! Ez megint csak személyiségfüggő. Vannak „nővér” típusú lányok, akik a párkapcsolatban ilyen párokat választanak. Szemben azokkal a lányokkal, mint például Louise, akiknek máshol vannak az érzelmi fokaik, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek. L.Á.: De tudod, Laci (Magács László, a rendező- a szerk.) az elejétől kezdve azt kérte, hogy a lány legyen agresszív, hisztérikus és antipatikus. R.R.: Persze, mert így van megírva. Annak ellenére, hogy a lány van nehezebb helyzetben, mégis ugyanolyan erőszakos.


El tudják képzelni, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek, mint Louise?

L.Á.: Biztos vagyunk is, csak más helyzetekben. Például, hogy nem tudunk kilépni olyan helyzetekből, amikben már nem érezzük jól magunkat. R.R.: Vagy például ezeknek a mániáknak, megrögzüléseknek, hogy csak azért sem engedek. El kell vonatkozni egy kicsit a személyes kapcsolatok terén, hisz nyilván atomrobbanás nem lesz.


Legalábbis reméljük. Köszönöm az interjút!


Készítette: Antal Klaudia

’Együtt létezzen, akár nyugvópontok nélkül egy többszólamúság…’

A Hólyagcirkusz ebben az évadban feltűnően sokszínű színházi programmal jelentkezik. Nem titkolt céljuk ezzel az általános észrevétlenségből kitűnni, és színházi létre újra meg újra, cselekvő módon reflektálni. A társulat egyik alapítótagját: Rácz Attilát, többek között az új kezdeményezésekről, a műhelymunka tapasztalatairól és a készülő Kant előadásról kérdeztük.

A neveteket, hogyan kaptátok? Mit jelent az, hogy Hólyagcirkusz? 

Az első előadásunk azt a címet viselte, hogy Hólyagcirkusz. Akkor ez egy hangszerhez: a hólyaghegedűhöz kötődött. Ez egy régi középkori hangszer, amely domináns eleme volt az előadásnak. A cirkusz, pedig az alaphelyzetből jött, hogy egy cirkuszi trupp -zenebohócok truppja- próbálja eljátszani a Pisztráng - ötöst és mindenféle zenei gyakorlatokat végeznek eközben a hólyaghegedűkön. Innen jön: a cirkuszi trupp tagjainak az egymással való küzdése, illetve a hólyaghegedű.

Napjainkban egyre több társulat, színházi műhely alakul, amelyek valamilyen szinten mind az alternatív színház körébe sorolhatóak. Ti több mint tíz éves múlttal a hátatok mögött hol helyezitek el magatokat ezen a palettán? 

Ezt a területet egy folyamatos megújulás jellemzi. Mindig is jöttek létre struktúrán kívüli társulatok, ami az érdekes inkább, hogy a közelmúltban két olyan társaság is alakult, a KoMa és a HOPPart, amelynek tagjai a Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett osztályokból kerültek ki. Gyakorlatilag fiatal, diplomával rendelkező színészek azt az utat választják, hogy nem egy intézmény szerződött színészei lesznek, hanem maguk próbálnak meg saját sorsukról dönteni, és önállóan hoznak létre produkciókat, vállalva ennek minden nyűgét, baját. Ez, ami új! Nyilván ebben a nyitásban óriási szerepe van a tanároknak: Ascher Tamásnak, Novák Eszternek, Máté Gábornak. A Hólyagcirkusz társulatának az első színháza a Stúdió ’K’ volt, ahol az első előadás 1997-ben létrejött. A Stúdió ’K’ a hetvenes évek meghatározó, struktúrán kívüli csoportosulása volt, tagadhatatlan a két csoport között valamiféle kontinuitás. De azzal együtt, hogy tizenkét éve működünk, a Hólyagcirkuszról, mint alternatív színházról, keveset beszélnek.

Mi lehet ennek az oka? Hiszen külföldön számtalan helyen felléptetek, hatalmas sikereket elérve.

Az egyik, hogy saját ellentmondásaink közé tartozik egyfajta kommunikációképtelenség, és ez a jellegzetesség vonatkozik az előadásaink esztétikájára is. A másik, hogy a mainstream-et máshogy határozzák meg. A magyar színházkritika nem mélyül el nagyon abban, hogy ezek az előadások milyenek. Elszomorító, hogy az, amit teszünk, valahogy nem vitaképes, miközben azért csináljuk, mert nekünk nagyon sok vitánk van azokról a problémákról, amelyek egy-egy előadásunkban központi, szervező elemként megjelennek. Talán lassan ez is változik.

Tavaly nyáron, első alkalommal rendeztetek egy Hólyagcirkusz tábort: mennyire tekinthető sikeresnek ez az új kezdeményezés? Hogyan mutattátok be a ’Hólyagcirkusz-módszert’ a fiataloknak? 

A társulat nagyon különböző emberekből tevődik össze és a lényege az, hogy nincs rendezője egy-egy produkciónak. A próbákon folyamatos vitahelyzet van, de amikor az előadásaink bemutatásra kerülnek, a rengeteg dramaturgiai, meg mindenféle probléma ellenére, mégis olyan kohéziót látni, ami újszerű, szokatlan. Egymás szempontjait, érvelését megismerve teljes biztonságban vagyunk. Az előadások befejezetlenségei, megoldatlanságai, amik számunkra természetes módon maradnak vissza a konfliktusokkal teli próbafolyamatból, mások számára is érthető személyes problémákká válnak. A táborban teljesen sikerült elfogadtatni és megértetni a résztvevőkkel, hogy a próbafolyamat során az egyik legfontosabb, hogy miként lesz köze ily módon az embernek egy-egy munkához. A mi előadásainkban egy meghatározó elem van: a zene, ami dramaturgiai szempontból nagyon fontos. Fontos számunkra, hogy együtt létezzen, akár nyugvópontok nélkül egy többszólamúság.

A táborban, hogyan fogadták a résztvevők ezt a kiindulási alapot? 

Eleve volt egy olyan struktúra a táborban, hogy kevert csoportokkal dolgoztunk, és a társulat öt alapítótagja egyik nap az egyik csoportra, másik nap a másik csoportra hatott. Folyamatosan azt hívtuk elő a résztvevőkből, ahogy napról napra teljesen más gondolatmenettel találkozhattak a részünkről, hogy ugyanúgy a saját csoportjukon belül is ismerjék fel ezeket a különbözőségeket. Ez egy jóízű dolog volt. Azt szeretnénk, hogy vigyük tovább, ami elkezdődött. Ebben az évadban egy workshop sorozatot indítunk. Minden hónap első hétvégéjén, egy műsoron nem lévő, régi produkciónkat újra előveszünk. Megpróbáljuk feléleszteni ezeket az előadásokat a tábor résztvevőivel együtt. Mi megmutatjuk a zenéket, szöveget, jelmezeket, díszleteket, és ők mindenben szabadkezet kapnak. Kifejezetten nem az eredeti előadások rekonstruálása a cél, hanem hogy valami új szülessen.

Aki szeretne a workshophoz csatlakozni, az még megteheti? 

Mi azt szeretnénk, ha ezeket a csoportokat megtöltenék a táborosok, de lehetséges az is, hogy évad közben ezeket a workshopokat megnyitjuk.

Ebben az évadban lesz zenei műhelyetek is. Ezt, hogyan képzelitek el? 

Az előadásaink zenei világát alakító Szőke Szabolcsnak több zenekara is van, amelyek igen meghatározó szerepet töltenek be a magyar zenei életben. Ezek a formációk rendszeresen játsszák színházi producióink zenei témáit. A műhely valójában egy koncertsorozat lesz, ahol átdolgozva, kibővítve hallgathatja meg a közönség a Hólyagcirkuszos zenei témákat.

Az új bemutatótok a Kant c. előadás, ennek mi az érdekessége? 

Az a problémavilág, ami a címadó darab szerzőjének Thomas Bernhardnak az írásaiban megjelenik, régóta érdekel minket: milyen sorozatos kudarcélményeken keresztül szembemenni egy állandóan, teljesítménykényszeres világgal. Lényegében akárcsak Bernhard mi is ügyetlenségeken keresztül jutunk el az emberi nagysághoz. Mindez az új bemutatóban is leginkább a cirkuszi bohócok esetlenségéhez lesz hasonlatos.

A Kant esetében mi az alaphelyzet? 

A filozófus Amerikába utazik, hogy visszanyerje a látását. A hajóútról szól az előadás, de valójában sokkal többről, arról, hogy Kant mennyire nem élhet máshol, csak egy ilyen köztes állapotban: két part között egy elsüllyeszthetetlennek hitt hajón.

A zene hogyan jelenik itt meg? 

A hajó mozgását, útkeresését hívja majd elő, vagy az utazóközönség belső lelki mozzanatainak dinamikáját jeleníti meg, de ahogy az megszokott, most sem klasszikus hangszerek szolgáltatják majd a zenét.



-hesse-

'Hogy legyen átkozott, aki a kést kitalálta...'

A Honvéd Színház előadása felidézi a siratók egyszerre profán és misztikus jellegét. Húsbavágó zene, amely akkor is hallatszik, amikor csend honol a színen. A balladai búskomorság tovább szól valahogy! Működőképes a dráma, mert el van találva, minek hol legyen a helye. Rusznyák Gábor kevés eszközzel, meglepően jól egybehangolt bikaviadalt rendez. A kevesebb néha tényleg több!

Lorca darabja ezúttal flamencóba oltva jelenik meg. Nem in medias res kezdődik, hanem, amikor megérkezünk az előtérben, már játszik a zenekar (Canarro). Jó, hogy van idő ráhangolódni. Belépünk egy terembe, ahol egy vörös kerítéssel körbevett, csapóajtóval ellátott aréna nézőterére ülünk le. A küzdőtér hol házzá, hol vadonná, hol halottakkal borított csatamezővé változik. A kör újrarajzolható, a feszültség marad. A szerelem nem alapozza meg a jövőt, de a vagyon az igen! Időnként egy-egy kivágott magas C, időnként egy-egy kés suhintása élesedik fel - biztos, hogy tragédiába torkollik a nászéjszaka…

A cselekményt olykor megszakítja egy keserves ének, vagy az olyan találékony átvezetők, mint amikor az esküvőre készülő násznép egyszerre veszi fel ünneplőjét. A legfiatalabb, kissé eltúlzott gesztusokkal rendelkező kislány (Hegedűs Barbara) körbejár. Tükröt tart az érett asszonyok és férfiak elé, hogy ki-ki megigazíthassa itt-ott, amit még kell. A lakodalom végeztével pedig ő az, aki egy piros gombolyag szálait újra meg újra felvéve, felfejti, mi történt a megszökött menyasszonnyal, szerelmével Leonardoval és csúnyácska vőlegényével az éj leple alatt.

Federico Garcia Lorca az andalúziai származású költő, rajzművész, zeneszerző, rendező, talán drámáival írta be magát leginkább a történelembe. Műveiben a cigány folklór elemei elegyednek temperamentumosságával, miközben a spanyol társadalom fonákjának kiteregetése mint téma többször előkerül. A közeg okozza a cselekvésképtelenséget? Vagy a cselekvésképtelenség teszi bénulttá a közeget? Élhetetlen az élet. Vérbosszú vérbosszú hátán. Tettek, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak. A vér nem válik vízzé.

Az utolsó jelenet még emlékezetes! Két halottat húznak a körön belülre. Az asszonyok siratják őket. Legjobban az anya (Tóth Ildikó) sír. Játéka itt is letisztult, hiteles. Látszik, hogy megtört, mégis van benne egyfajta méltóságteljes higgadtság. A múlt megkeményítette. Talán a legelviselhetetlenebb fájdalom, amikor a szülő temeti gyermekét. Vele, nem először történik meg. A menyasszony (Kálóczi Orsolya) kétségbeesetten kapkodja a levegőt: zokog. Nem jobban, mint az anya, csak másképp. Ő is pontosan formálja meg, amit kell! Fiatalsággal teli hévvel cselekszik, de csöppet sem válik hamissá.

És az aréna közönsége? Mostanra gyásznéppé transzformálódott. Úgy látszik, van idő az élmény lecsengetésére is. Taps nincs, csak csendben távozás, majd a finom falatok megízlelése. Nem az ellenérzések kifejezése végett, hanem mert egy halotti toron helye van. Az élmény sokszor fájdalmas, bús és réveteg, de nagyon is végiggondolt. Nem marad nyomtalanul!

-hesse-

Vérnász: Az „Anyaságról” Tóth Ildikóval

Délelőtt 10.59. perc, a találkozás előtti utolsó
pillanat. Két nappal ezelőtt láttam a Vérnász főpróbáján, melyben az Anya szerepét öltötte magára, de még hogy! Ölni tudott volna a fiáért. Tekintetéből gyöngédség és harag áradt, ami miatt egyszerre lett úrrá rajtam a biztonság és a félelem érzete. Vajon most mit fogok érezni? De nincs időm ezen tovább gondolkodni, mert már itt is van és mosolyogva fog velem kezet Tóth Ildikó. Azt hiszem nincs mitől félnem. Kezdhetjük.

Egyik interjúdban azt nyilatkoztad, hogy ha megkapsz egy szerepet, elolvasol egy anyagot, akkor arról egy nagyon erős benyomásod alakul ki. Lorca Vérnász c. műve kapcsán mi volt az első benyomásod?


Az az igazság, hogy ennél a darabnál más egy kicsit a helyzet, mert már találkoztam vele korábban. 1996-ban az Új Színházban, amikor még Székely Gábor volt az igazgató, Novák Eszter is megrendezte ezt az előadást, melyben Csomós Mari volt az Anya, én pedig a Mennyasszony. Vannak darabok, melyek kicsit elkopnak és vannak, melyek nagyon erősen megmaradnak az ember emlékezetében. Erre a műre az utóbbi vonatkozik, valószínűleg azért, mert van egy szürreális, versben megírt rész, amely magával ragadó. Még a prózai rész is költészetté válik azáltal, hogy nagyon szűkszavúan és sűrítetten vázolja fel a helyzeteket. Olyan mondatok jönnek ki az emberek száján, melyek nem mindennaposak. Ez nekem rettenetesen tetszik. És nem lehet elfelejteni azt a földrajzi és társadalmi közeget, melyben ezek a darabok megszülettek. A küszködést a földdel, az éghajlattal, egy erősen szabályozott társadalmi renddel. Ez a szabályozott társadalmi rend a mai világunkra is jellemző, csak más formában. Hiszen ha mindenki megvizsgálja az életét, talál olyan szabályt, ami alól szeretne kibújni, vagy amihez nagyon keményen kell alkalmazkodnia, hogy egy adott közösségnek a tagja maradjon.


Milyen érzés ugyanazt a darabot egy másik szemszögből eljátszani?


Amikor az ember elkezd foglalkozni egy szereppel, soha nem feledkezik meg magáról az anyagról. Hogy milyen gondolatokon keresztül jutunk el egy karakter megformálásáig, az sosem kiragadható a darab egészéből. Tehát egy színésznek tudnia kell, hogy a darab egészéhez képest a szerepének milyen gondolatot kell vinnie, milyen irányvonalat kell mutatnia. Amikor az ember egy darab mozgatórugóin elmélkedik, akkor tulajdonképpen minden szerep kapcsán gondolkodik. Hiszen ezek a mozgatórugók majd hogy nem ugyanazok, csak természetesen más-más színt képvisel ebből például a Mennyasszony vagy az Anya.


Melyik szerepet élvezted jobban?


Nagyon nehéz ezt eldönteni. Az összes szerep csodálatosan van megírva. A Mennyasszony és az Anya két nagyon karakán, nagyon szuggesztív személyiség. A kikérés pillanatában két nagy kvalitású ember találkozik, amit a csendekkel próbáltunk kihangsúlyozni.


Melyik karakter jelentett nagyobb kihívást?


1996-ban, amikor a Mennyasszony szerepét játszottam, én még nagyon fiatal voltam. Akkor fejezetem be épp 6 éve a Főiskolát. Sokkal kevesebbet tudtam mindenről, ezért ilyen szempontból nagyobb kihívást jelentett a Mennyasszony szerepe. Fiatal színészként az egyik legnehezebb feladat biztonsággal és tudatosan képviselni azt, hogy a gondolatnak mekkora teremtőereje van. Az a fontos, hogy az ember megfelelő idegállapottal a gondolatot magát képviselni tudja. Ha a színész ott áll a színpadon és nem csinál semmit, csak innen (homlokára mutat) megy a gondolat és az idegállapot, akkor az az egyik legerősebb dolog a világon. A tapasztalataim sokat segítettek az Anya megformálásában, ami talán még nehezebb szövetű, mint a Mennyasszony szerepe.


Tudtál meríteni a valódi anya szerepedből?


Annyit mindenképpen, hogy van egy valóságos, konkrét viszonyom egy gyerekkel, aki ugyan még csak 6 éves, de ugyanúgy végig járjuk azokat a táncokat, amikben azt tanuljuk, hogy ő hogy tud engem becsűrni-csavarni egy érzelembe és abból én mikor, és hogy szállhatok ki anélkül, hogy a szeretetemmel megfojtanám. A darabban az Anya nem tud túllépni életének két drámáján és szeretetével szinte megfojtja legkisebb gyermekét. Viszont nagyon fontos, hogy az első jelenetben kiderüljön, hogy az elképesztő összeszedettség és keménység mellett, micsoda gyöngédség és szenvedélyes szerelem lakozik az Anyában a fia iránt.


Ha már a szenvedélyességnél tartunk, mennyire áll közel hozzád a spanyol temperamentum?


Az angol hidegvér, a spanyol szenvedély, a magyar sírva vígadás izgalmas dolgok. Közhelyesnek tűnnek ezek a megfogalmazások, de ugyanakkor nem véletlenül jöttek létre. Az emberben mindenféle tulajdonság megtalálható, de vannak meghatározó, domináns jellemvonások, amik miatt ő inkább ilyenebb. Amikor megkapunk egy szerepet és az adott jellem csak csírájában van bennünk, akkor az a dolgunk, hogy azt minél jobban kibontsuk.


Az Anya nem tud megbocsátani a Félix családnak, amiért azok megölték a férjét és a legidősebb fiát. Te mennyire vagy megbocsátó?


Azt hiszem én megbocsátó típus vagyok. Egy pici időnek el kell telnie, de nem hordozom sokáig magamban fullánkként a haragot. Sok múlik azon, hogy az ember gyerekkorában hogyan tanulja meg ezeket a dolgokat, milyen társadalmi és természeti környezetben nő fel, milyen kultúrát szív magába és később mivel találkozik - ez nagyon meghatározó tud lenni. Amikor az ember egy zárt közösségben nő fel és nem kap másmilyen mintát, csak azt, amibe beleszületett, akkor azok a szabályok és törvényszerűségek sokkal merevebben benne tudnak ragadni a személyiségében úgy, hogy talán még észre sem veszi.


A drámában az Anya hisz az öröklődő bűnben. Szerinted „vérünkben” hordozzuk a sorsunk, vagy mindenki maga alakítja az életét?


Amikor az ember az életében igazán sűrített, drámai helyzetbe kerül és választania kell két vagy több lehetőség közül, akkor tulajdonképpen maguk a választásaink mutatják meg, hogy milyenek is vagyunk. Tehát az, hogy egy helyzetben mit választunk, vagy milyen helyzetbe lépünk bele mind jellemez minket. Mondhatni azt, hogy a választásaink a sorsunk maga.


A Rokonok c. film kapcsán azt mondtad, hogy minden színészt meghatározza az arca abban, hogy milyen szerepet kap. Felmerül az a kérdés, hogy akkor egy színésznek mennyi esélye van a választásra?


A színészek nem szeretik ezt. A legtöbb színész azt szereti, ha mindenféle szerepet eljátszhat és ez jó is, hiszen egy idő után beletokosodik az ember egy szerepkörbe. Akkor tud ez jól működni, ha van egy társulat, melyben az ember mindenféle feladatokkal megterhelődik, személyiségének ellentmondóval is, hiszen abból is születhet izgalmas, érdekes dolog. De persze egy adott darabnál a társulatban lévő emberek közül nyilván az fogja kapni a szerepet, aki azt a sorsot, azt a bizonyos karaktert a legjobban tudja képviselni. Főleg a filmnél nagyon meghatározó tud lenni az, hogy az ember anélkül, hogy bármit tenne vagy mondana, mit sugall a puszta jelenlétével.


Lorca darabjaiban fontos szerepet játszanak a népdalok. Egy színész feladatát segíti vagy nehezíti az, hogy olykor népdalokon keresztül kell jelentést sugallni?


A zenei világ Novák Eszter előadásában is nagyon fontos volt. A darab tele van sirató, ringató és gyerek dalokkal. Ha megnézzük az altató dalok szövegeit, akkor az ember elképed, hogy milyen rémületes drámaiság van bennük. A gyerekek pedig csecsemőkoruk óta ezt szívják magukba. Spanyolországban ez a szinte kiabálós, kicsit kántálós éneklésmód nagyon jellemző, ami gondolom elválaszthatatlan a földrajzi közegtől. Iszonyú harcok folynak annak érdekében, hogy bármit is kicsikarjanak abból a nagyon öreg, száraz földből. Pont az újszínházi előadás előtt jártam Spanyolországban és saját szememmel is láthattam azt a küzdelmet, ahogy a meredek lejtőkön próbálnak olajfaligeteket létrehozni. Ez a harc nagyon meghatározza az emberek gondolkodásmódját.


Mi volt a különbség a mostani és a Novák Eszteres zenei világ között?


Eszter sokkal többet merített a magyar népzenéből és a spanyol népzenei motívumokból. A mostani előadás zenéje sokkal inkább az, amit mi gondolunk a spanyol zenéről, hogy annak milyennek kell lennie. A felismerhető alapvonásokra építkezik, amire azt mondjuk, hogy ez igazán spanyolos.


Ebben a feldolgozásban a Halál az eredeti műtől eltérően jelenik meg. A darab elején szemben ül az Anyával, részt vesz az esküvőn, majd az egyik koszorúslány képét ölti. Mi ennek a jelentése?


Az eredeti darabban a szöktetés után Lorca versben ír. Bár a végén visszatér prózára, de az is valójában maga a költészet. Hiba lenne ezt a darabot realisztikusan játszani. Miért ne ülhetne a Halál a közönség soraiban, mikor jelen van az Anya életében, és amitől az Anya annyira nem tud elszakadni?!


Szerinted miért fontos eljátszani most a Vérnászt? Mi lehet az aktualitása a darabnak?


Amikor az ember előkeres egy darabot, annak nem szükséges előfeltétele az, hogy vér aktuális legyen. Nem értek egyet azokkal az elgondolásokkal, melyek azt állítják, hogy a színháznak azzal kell foglalkoznia, ami átszövi a mindennapjainkat. Egész életre szóló tanúságok keresése, megtárgyalása is lehet cél, hogy az ember tudjon jól dönteni a különböző élethelyzetekben, hogy tudjon a hibáiból tanulni és képes legyen tovább lépni. Ez az élet egyik lényege. S ez a színház egyik legfontosabb feladata is: a gondolkodtatás.




Készítette: Antal Klaudia

Vérnász: Duende, balkáni dallamok, berácsozott ablakok.- Interjú Kálóczi Orsolyával.

Ugyanúgy ragyog a szeme, ha a társulatáról mesél, mint amikor Lorca iránti szeretetéről, vagy a spanyol nők tartásáról beszél. Ugyanez a tűz világít benne akkor is, amikor a Menyasszonyt játssza: érzéseit visszafojtva is lángol. Szerepe szerint hiába próbál kitörni a bezártságból, végül mégis visszakerül a rácsos ablakok mögé. Kétlem, hogy Kálóczi Orsolyával meg lehetne ezt tenni. Az interjú során szerzett első benyomásom alapján sem az életben nem tűrné a korlátozást, sem színészként a beskatulyázást. Szívesen megkérdezném, olyan lendületesen táncol-e flamencót is, ahogyan játszik, de hát ez nem tartozik szorosan a témához. Mindegy, van még pár kérdés a tarsolyomban.


Hogy jött az ötlet, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra?


A darabot nem a társulat, hanem a rendező, Rusznyák Gábor választotta, akit én már régebbről ismerek, hiszen a főiskolán tanított három évig. Hogy miért választotta ezt a darabot, arról annyit tudok mondani, hogy már a főiskolán is emlegette, hogy egyszer meg szeretné csinálni. Akkor persze még álmomban sem gondoltam, hogy ehhez a társulathoz fogok tartozni és benne lehetek ebben.


Milyen a Honvéd Színház társulata tagjának lenni?


Nagyon jó. Már három éve a társulat tagja vagyok, nagyon szeretem ezeket az embereket. Sajnos egy kicsit keveset játszunk, de ez nem a társulaton múlik. Ami biztos, hogy a kollégák, akikkel együtt dolgozom, mind jó és igaz emberek. Igazából akkor tudom jól érezni magam egy társulatban, egy társaságban, hogyha egyenesek a viszonyok, őszinték a kapcsolatok: nyíltak a szeretetek is, a gyűlöletek is. Nincsen szurkálás a másik háta mögött, ha vitázunk – hiszen természetesen vannak konfliktusok-, nyíltan elmondjuk a véleményünket.


Akkor gondolom a próbafolyamat is jó hangulatban telt.


Nos, meg kellett szakítani egyszer a próbafolyamatot, mert úgy volt, hogy nincsen pénz befejezni a darabot. Ez azért kicsit rányomta a bélyegét a próbafolyamatra. Végül aztán összejött, azt hiszem, ez a lényeg.


Hogyan közelítetted meg a Menyasszony szerepét? Mennyiben jelentett kihívást?


Minden szerep nagy kihívás, nekem ez főleg. Lorcából írtam a szakdolgozatomat a kaposvári színművészetin, úgyhogy eléggé benne voltam a Lorca-témában, ami szerepet játszott abban, hogy mit gondolok ennek a szerepnek a megformálásáról. Én kicsit mást gondoltam erről a Menyasszonyról, mint amit a rendező elképzelt, de a végén csak dűlőre jutottunk és elhittem, amit ő mond. Fontos, hogy az ember megbízzon a rendezőben, és én megbíztam benne.


Milyen ezt a szerepet játszani?


Jó, nagyon jó. Egyrészt mert Lorca darab, Lorca pedig a szívem csücske. Másrészt pedig a karakter összetettsége miatt. A Menyasszonyt pont azért jó játszani, mert kívülről van egy fegyelmezett, szikár, nagyon egyenes derekú nő, most ezt idézőjelben is mondom meg konkrétan is; a lelkében, belül meg dúlnak a harcok. Csak a Leonardóval való szerelmében jönnek elő belőle ezek az impulzusok, az érzelmek: ezt a megeresztést, kiengedést nem könnyű megcsinálni, és ezért is borzasztóan izgalmas. Nagyon közel áll hozzám ez a szerep, a lényemhez is, meg az életemhez is.


Miért szereted Lorcát?


Az egész lényét nagyon szeretem. Sokat olvastam róla, illetve a különböző írásait, tanulmányait is. Egy rettenetesen jó színházcsináló ember volt. Van ez a tanulmánya, a Duende, ami gyakorlatilag minden művészetre vonatkoztatható. Az a lényege, hogy az embernek mindig belülről kell valamit előhoznia. A Duende - így fogalmaz Lorca- egy sötét dolog, ami a föld mélyéből jön, a talpból fölfelé, egy nagyon belső, zsigeri dolog. Szerintem ez a darab is akkor működik jól, hogyha egyrészt ösztönösek a figurák, belülről jövők. Másrészt pedig stilizáltak is, ahogyan az előadásban megvalósulnak.


A szerepek tehát stilizáltak, emellett viszont nagyon élők és belülről kell megformálni őket. Ennek a kettőnek a határán egyensúlyozni nem volt nehéz?


Dehogynem. Viszont hihetetlenül sokat tud segíteni, amikor az ember belenéz a partnere szemébe és érzi a rezdüléseit. Én nagyon tudok menni a partnerekkel. Ildikó (Tóth Ildikó, színésznő) például rettenetesen segítőkész. Sokat lehet tőle tanulni, abból, ahogyan hozzányúl egy szerephez. A partnerre hangolódás a lényeg: mivel a másik is pengeélen táncol, magával tud húzni engem is. Nagyon erős hatással vagyunk egymásra.


A darabban a Menyasszony és Leonardo szökése okozza a tragédiát. A Menyasszony esze felett, ami azt parancsolja neki, hogy menjen férjhez, mert a közösség ezt várja tőle, győz a szíve. Te el tudod képzelni, hogy az érzéseid ennyire uralkodjanak rajtad? Inkább az ész, vagy a szív embere vagy?


Inkább a szív embere vagyok, hiszen nagyon nehéz az érzelmeket agyból megoldani. Nyilván az embernek mindig eszénél kell lenni, és végig kell gondolnia, hogy az adott szituációnak mi a hozadéka, de az érzelmek ellen nem lehet küzdeni. Bizonyos helyzetekben kordában lehet tartani őket, de egy idő után nem szabad ellenük menni, mert akkor az ember egyszerűen nem él. Persze csak akkor szabad mindebbe belemenni, hogyha a másik fél is ugyanúgy lángol (nevet). A szerelem gyakorlatilag mindig egy szerencsés találkozás, a Menyasszony és a Leonardo között is. Bármennyire tragikus a végkifejlet, végül is újra egymásra találtak a szerelmesek.


Még akkor is szerencsés dolog volt újra egymásra találniuk, ha a Menyasszony a szerelme miatt végül teljesen egyedül maradt?


Igen, egyedül maradt, de az Anya tragédiája ennél sokkal nagyobb, hiszen ő az egyetlen megmaradt fiát vesztette el. A Menyasszonynak azért még ott van az apja. Ez egy nagyon kemény helyzet, amit valahogy föl kell dolgozni, bár szörnyen nehéz, főleg Spanyolországban, ahol tényleg rázárulnak az emberekre a kapuk. A főiskolán csináltuk a Bernarda Alba háza című darabot, ott is ez a nők sorsa, befalazzák, bezárják őket. Spanyolországban a mai napig megvannak az építészetben a stukkós, berácsozott ablakok.


Mit gondolsz, mit tett hozzá a lírai részek megzenésítése a darabhoz? Számodra mit jelentett?


Pagonyi András írta a darab zenéjét, Gábor pedig folyamatosan ellenőrizte, ahogy készült. Ami nekem nagyon tetszik, hogy szerintem kicsit balkáni lett a zene, nem tipikusan a spanyolos, flamencós vonalat képviseli. Szerintem ez az ősi, balkáni dallam a mi fülünkhöz sokkal közelebb áll. A végén, a siratásnál pedig mintha egy Bach fúgát hallana az ember. András nagyon ráérzett a darab hangulatára, a zene mozgása teljesen lineárisan követi a darab mozgását. Sokat ad hozzá az előadáshoz, jól rá lehet hangolódni a zenékre lelkileg, és ha ráérez az ember, akár könnyíteni tud a darabra való ráhangolódáson is.


A zene tehát nem teljesen a spanyol zenei világot képviseli. A spanyol temperamentumot próbáltad belevinni a játékodba, vagy ennek sem volt akkora jelentősége?


Nem vagyok spanyol, nem oda születtem, de imádom Spanyolországot. A spanyol virtust valójában lehetetlen ábrázolni, hiszen nem abban a társadalomban nőttünk föl, nem abban a légkörben élünk, ott egészen más a habitusa az embereknek. Volt szerencsém kint lenni Spanyolországban, egészen elképesztőek ott a nők. Hihetetlen tartásuk van, nagyon nők és nagyon tudják ezt magukról. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is pontosan a spanyol virtus, talán egy belső tartásnak mondanám. Mindenestre próbáltunk a Duende, a szenvedély felé törekedni, amennyire lehetett.


Van valamilyen különösen kellemes élményed a darabbal kapcsolatban? Esetleg valamilyen vicces story?


Vicces történet van. Az egyik kedvenc jelenetemet, a lánykérést próbálni kibírhatatlan volt, lehetetlenség. Amint leültünk a székre, végeláthatatlan röhögésorkán tört ki belőlünk, nagyon nehéz volt fegyelmezni magunkat. Nem tudom megfogalmazni ennek a lélektanát, eleve csak belegondolni, hogy ez a szituáció adott esetben valóban megtörténhet, vicces. Hihetetlenül jól van megírva ez a jelenet, Gábor pedig jól kihozta a darab humorát. Fontos, hogy a nagy dráma mellett mindig ott legyen a humor. Muszáj ellenpontozni, meg kell teremteni a két pólust, különben egysíkú lesz a játék.


Milyen a darab fogadtatása? Le tudjátok egyáltalán mérni? Hiszen a darab olyan keretbe van foglalva, hogy a közönségnek nincs lehetősége tapsolni.


Nagyon jól lehet érezni a közönség rezdüléseit. Én különösen jól szoktam érezni, hiszen kint ülök, ki vagyok zárva a színpadot alkotó körből. Amikor mennek el mellettem az emberek, abszolút le tudom mérni a reakcióikat. Előfordult már olyan, hogy megálltak, nem akartak kimenni, 15 percig engedtük ki őket. Általában jó a fogadtatása, az embernek megvannak a maga kis beépített emberei, barátai, akiket később megkérdez. Általánosságban a világát nagyon szeretik a darabnak, a hangulata nagyon megragadja, megérinti az embereket.


Van valamilyen szerep, amit mindenképp szeretnél egyszer eljátszani?


A Vágy villamosából Blanche. Színészileg óriási kihívás, nyilván még nem is tartok ott, hiszen az egy idősebb nőre van írva. Ő is egy szélsőséges nő, engem általában a szélsőségek nagyon vonzanak. A másik szerepálmom egyébként a Menyasszony volt, Lorca miatt is. A főiskolán az egyik vizsgadarabunk volt a Bernarda Alba háza, aztán kijutottam Spanyolországba, és eldöntöttem, hogy Lorcából írom a szakdolgozatomat. Utána idejöttem a Honvédba és kiderült, hogy itt is lesz egy Lorca darab. Tehát egy nagyon érdekes ív kezd kialakulni az életemben, remélem, lesz még közöm Lorcához.


Készítette: Bánhidi Dóra

Interview with Mike Kelly, the actor of One Set To Love, Stones in His Pockets and Pornography

How did you end up here in Budapest, at the Merlin Theatre?

It goes back to 1991 when I was a student at London University. I’ve really no idea why I was studying Eastern and Central European politics and history there, but I was. My final year sent me to Budapest, to the Közgáz for ten weeks in the winter of 1991. The Merlin connection started because I did a Harold Pinter short play when I was here. It was all about the impressions of people in remote villages, not to able to speak their language. It just felt like a good thing to do at that time in this region of Europe. So I came to the Merlin to get costumes for the play. I met Magács László and Jordán Tamás and they very kindly took me to the Operahouse. I was amazed how helpful they were considered that they didn’t know me, that I was a complete stranger. So then our romance started, I moved here in 1992 and I lived here in two years.

So you speak a little bit in Hungarian?

I speak it fluently.

So why I’m speaking in English?

Why not? :)

So I was playing at the Merlin in the early 90’s. Then I moved back to England to go to the drama school at London which is a very famous and one of the best drama schools in the UK. That’s where I met Matt, the other half of Madhouse.

You’re from London?

I grew up in London, but my family is Irish. We’re from a beautiful place called Kerry.

Do you like being in Hungary? What do you think about Budapest?

I moved back to Hungary again in 2000, I have a family here. A beautiful wife and a girl who has 16 months. Her name is Emily-Rose. I generally like Budapest. I mean it’s changed a lot through the years. There are things that drive me crazy, but wherever you live in the world it’s the same. I hate the way people drive here, the wild wind and the extreme political movement that has been growing in the last couple of years.

Whose idea was to form your company, the Madhouse?

When Matt and me came back to Hungary in 2000, we did the complete work’s of Shakespeare. We were asked to do a whole season and not just two or three weeks. Jordán Tamás and Magács László said that we should maybe try the Shakespeare for a season to see if there is demand for some Hungarian audiences. So when we decided that we would stay here for a year, we thought it was a good idea to have a sort of small company. So we did and in 2000 we became Madhouse.

Do you prefer to be on the stage only the two of you, or it’s better to play with other actors?

We love in the Madhouse shows that we play many parts. It’s important for us that we can travel occasionally in the neighbouring countries and the organization is much more easier with just the two of us. We love this freedom. So there are a lot of advantages, of course, the other fantastic thing is that we create our own shows as well. We have two shows that we wrote: One Set to Love and Long Tarukin. And also we work so well together, I think that kind of theatre it’s better with just the two of us. But having said that, when we do a play with a bigger cast it’s refreshing and it makes so much change. For example, the atmosphere and the feel. In this case you get to meet other people and different actors too. So we love both, but of course I would have to say that working as Madhouse would be…you know…:)

Your play, the Stones in His Pockets was showed once at the Merlin five years ago. This November you play it again. Is there something new about that?

Well, not a whole lot items. I mean the play, the writting is pretty much the same. We made some small cuts, we kept it fresh, but I wouldn’t said there are any major differences. But interesting thing is that recently I found a copy of the play which was written after the original version of we know. I think it will make some interesting changes. So me and Matt will be getting together to work from some little changes. But because we both been busy with other things in the last few weeks, we haven’t have chance to make it yet. So for the next time…

Maybe another five years later?

Yeah, maybe in 2015. :)

Now I’ll only say some words. I want you to say what comes in your mind!
Magács László 

I suppose, along with Jordán Tamás he is very much the reason why we are here. It didn’t happen if the Merlin wasn’t here, if I didn’t come here for those costumes 18 years ago. Then who knows where I be living? He has a huge effect on my life in a way, and also in the life of Madhouse. Without the Merlin I don’t likely we still be in Budapest.

acting female characters 
We have great fun with it, and we are very recognizeably women, but we don’t want to fool anybody. It’s great that we can do shows with women characters and tell great stories without the female actors.

shifting characters in seconds 
When we first rehearsed Stones in His Pockets it was incredibly hard just to get those changes. It’s great fun, it’s very exciting. I think it’s take the audiance ten or fifteen minutes to display fully what’s happening and who is who. But it is interesting in Stones in His Pockets that we don’t have costume changes, so the character-change happens really sharply.

forget the line during the performance 
What? Have ever happened? Never! Very rarely…because we have four different shows so sometimes I think our brain maybe get a little bit confused. But again the great thing with Madhouse, I mean me and Matt’ve known each other for 16 years. Small mistake is made, or if you see a kind of empty look in the other actor’s eyes you know that something is wrong. Then we know and trust each other enough to help each other out. I don’t say that it never happens, but very very rarely.

Matt 
Well, he is my best friend, we very soonly met at the drama school. He was only 19, he was a young lad down from Wales. We just have amazing relationship, our friendship became very incredibly strong very quickly. He after all these years says everything to me, we still have Madhouse and still do pretty much everything together, but I have family….:)

Do you plan a new play with Madhouse?
Well, absolutely! Fingers crossed, Magács László very kindly offered us to do something new at the second half of the year. In fact, he mentioned last week that we need to make our start to coming up with ideas quiet soon. So hopefully in the early spring we’ll have a new Madhouse show in brain. I think one idea will become a whole play. So we will see it in the next season!



interview by hajdú eszter

Neo Japanesque: Kulturális és spirituális találkozás- Interjú Szilágyi Erzsébettel.

Hogy kerültél, kerültetek ti, magyar táncosok ebbe a produkcióba?


Szeptember elején volt egy válogatás, ahol a rendező és a producer megnézte a jelentkező táncosokat. Olyan tizenöt fő közül lettünk mi öten kiválasztva. Még sosem dolgoztunk együtt, sőt, volt olyan, akivel még nem is találkoztam azelőtt.


Az egész japán spirituális kultúrát, illetve a shintot mennyire ismerted?


Nem mondhatom azt, hogy túl sokat tudtam róla, de mindig is érdeklődtem iránta. Amikor aztán hallottam a darabról, jobban utánanéztem, hogy legyen arról fogalmam, mit kellene majd táncosként produkálnom. Ez alapján úgy döntöttem, hogy elmegyek a válogatásra, és megnézem, milyen egy ilyen japán-magyar koprodukció.


Nehéz volt a táncotokkal spirituális tartalmat közvetíteni? Amikor először fehér, azután fekete ruhában táncoltatok, mit jelenítettetek meg?


Szerencsére a shinto és a darab mondanivalója, tehát a természet és az élet szeretete közel áll hozzám. Náluk minden összekapcsolódik a természettel, minden visszavezetődik az ősöktől kapott energiához. Az első részben egy tér-idő tengelyt kellett az általuk adott instrukciók alapján megjelenítenünk, ehhez volt a fehér ruha. A második részben pedig, a fekete ruhával már a természet törvényei iránti alázatot, illetve ennek kimutatását foglaltuk táncba. Az első tehát a megtisztulás, az ősi energia, a második pedig már a természeti, anyagi lét, és e kettő ellentéte miatt alkalmazták ezt a két kontrasztos színt.


Milyenek volt a japánokkal dolgozni?


Ami eleinte nagyon furcsa volt és kicsit frusztráló, hogy tudtuk, hogy japánokkal fogunk együtt dolgozni, de azt nem, hogy ennyi japánnal. Az első próba érdekes volt, mivel találkoztunk a megadott próbahelyen, öt-hat japán emberke leült a nézőtérre, és lesték, hogy mit csinálunk. Korábban átküldtek egy rövid, pársoros instrukciót interneten, és mi betanultuk a darab azon részét, amiben táncoltunk, de igazából nem mertünk nagyon hozzányúlni az ő mozgásanyagukhoz. Meglepetésünkre viszont azt mondták, hogy ja, ez a rész a tiétek, úgy jelenítitek meg, ahogyan szeretnétek. A próbák alatt is végig figyeltek minket alkotás közben: a rendező, a producer, a zenészek és a főszereplő Omote. Ha kritikát fogalmaztak meg, mindig építő jelleggel tették.


Nagyon különbözik egy japán rendező egy magyartól?


Ők nagyon udvariasak, ebben biztos. Egy magyar rendező azonnal kimondja amit lát, amit gondol. A japánok finoman és udvariasan instruáltak minket, ami nagyon jólesett. Talán ettől is tudtunk olyan gyorsan előrehaladni. A magyarok hangvétele, stílusa keményebb, amihez ha hozzászokik az ember és tudja, hogy mi van mögötte, egyáltalán nem zavaró. A japánok között mérhetetlen tisztelettel, udvariassággal vettek körül minden táncost. Utána úgy éreztem, mintha hazajöttem volna Japánból.


Úgy érzem közel került hozzád a japán világ.


Igen, nagyon megérintett. Ami pedig borzasztóan megtisztelő volt, hogy a második előadásnapon a főpróba ideje alatt Omote, a fő sensei összehívott mindenkit, aki részt vett a produkcióban, és egy közös imában vehettünk részt. Szerintem ha az ember kiutazik Japánba, se biztos, hogy átélhet ilyesmit. Az ima pedig úgy tűnik hatott, hiszen sikeres volt a produkció.


A közönség reakciói tehát pozitívak voltak?


Igen, tetszett nekik a darab, hatással volt rájuk. Nem biztos, hogy mindenki értett minden részletet, de úgy gondolom, hogy az európai ember számára több utána olvasás, tanulás szükséges ahhoz, hogy egy ilyen, más kultúrából származó dolgot igazán megértsen és átéljen. Látványilag nagyon tetszett nekik, és a történet is, amennyi lejött belőle.


Milyen kapcsolat alakult ki az előadás japán résztvevőivel?


Az utolsó előadás után szerveztek egy közös ünnepléses zárást, ahol sikerült közelebbről megismernünk őket: az étkezési szokásaikat, a viselkedésmódjukat, emellett pedig kialakult egy-két olyan emberrel a viszony, akikkel azóta is levelezek. Tartjuk a kapcsolatot, és ez jó.


Milyen volt ezekben a különleges jelmezekben és sminkben színpadra állni?


Az arc kifejezőképességét csökkentette, hogy elég speciális, japán stílusú sminket kaptunk: teljesen fehérre volt festve az arcunk, illetve papírmaséból összerakott hatalmas paróka volt a fejünkön. A kimonó jellegű ruhák pedig eléggé bekorlátozták a mozgásunkat. Az átélést persze mindez segítette, hiszen annak, ahogyan kinéztünk, volt egy hangulata, amit egyszerűen át akartunk adni.


A japán zene is könnyített a ráhangolódáson?


Igen, nagyon sokat segített. A zenék gyönyörűek voltak, az egész remekül volt felépítve szerkezetileg. Ez hozzájárult a tánc vázának megalkotásához, a koreografáláshoz is. Emellett élő zenére táncolni mindig élmény, általa a táncos teljesen oda tudja adni magát a produkciónak. Amúgy nem volt teljesen tradicionális a zene, sok modern elemet tartalmazott, de volt benne pár autentikus hangszer, például Taiko-dob.


Mi az, amit eltanulhatnánk a japánoktól?


A tisztelet. Csodálatos volt, hogy bár nagy csapattal dolgoztak, azt láttam, hogy mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Az egymáshoz való viszonyok nagyon tiszták voltak. Náluk nincs félreértés: maximálisan tisztelik azt, aki feljebbvaló náluk. Mindenki tudja, hogyan kell viselkednie. Megbecsülnek azért, amit elértél, és segítenek, hogy egyre följebb kerülj. Én ezt itthon sajnos nem annyira tapasztalom. Persze az is lehet, hogy nem lehet igazán tudni, mi van az udvariasságuk mögött, de annyi biztos, hogy nagyon jó volt velük együtt dolgozni.