Interjú

2010. május 14., péntek

Mindenkit Foglalkoztat

- Beszélgetés Kiss Márton író-rendezővel

Azt javaslom, hogy ezt az interjút csak azok olvassák el, akik már látták az előadást. Akik nem látták, azok vizualizáljanak egy hatalmas SPOILER kiírást keresztül-kasul a szövegen. Mert ez a darab akkor igazán nagy élmény, ha a néző nem passzív befogadóként dől hátra, hanem az előadás valódi részesévé válik azáltal, hogy hagyja kicsit megmozgatni azokat a bizonyos fogaskerekeket. És akkor a nevetések és elkomolyodások közé beszűrődik pár Aha!-momentum, ami pompás érzés tud lenni. De hát mindenki döntse el magának, szeretné-e, hogy beszélgetőtársam és én lelőjük a poént…

Gratulálok a bemutatóhoz! Szerintem mondhatom azt, hogy sikeres volt, hiszen tele volt a nézőtér, és ez a szépszámú közönség kábé négyszer visszatapsolta a színészeket.

Igen, tényleg jól sikerült. Nagyon kellett az, hogy a nézők már az elejétől menjenek az előadással.  Azt hittem, hogy rosszabbul fog elsülni.

Miért gondoltad ezt?

Mert nekem elég nehéz volt. Az első komolyabb munkám a CUCC után, és sokszor azt hittem, hogy szétesik darabokra. Aztán mégis összeállt.

Nekem összeállt. Nagyon kissmarcis volt a darab.

És az mit jelent? (nevet)

Azt jelenti, hogy úgy érzem, neked már megvan a saját stílusod, hangod. Gondolok itt arra, hogy a darabjaid olyanok, mint egy puzzle: az elején káosz, és a néző kapkodja a fejét, hogy melyik darabka hova tartozik, aztán elkezdi összerakosgatni őket, és a végén minden a helyére kerül. Nekem ez nagyon tetszik, hogy amikor már azt hiszem, hogy mindent értek, kiderül valami új, amire számíthattam volna, mert próbáltál rávezetni, de persze nem számítottam. És ez csavar 180°-ot az egész szituáción. Amúgy most jobban megértettem mindent, mint a CUCC-nál.

Persze, ez a darab sokkal letisztultabb. Amúgy a Foglalkoztató előbb kész volt, mint a CUCC, már olyan értelemben, hogy volt egy hatvan oldalas förmedvény, egy nagy-nagy szövegtenger, amit megírtam, aztán hagytam pihenni. Megvolt a CUCC, de már azon is rajta volt a bélyege ennek az őrületnek, vagy ahogy a dramaturgom szokta mondani, káoszdramaturgiának. Amikor aztán elkezdtünk dolgozni a Foglalkoztatón, akkor elolvastam, amit két évvel ezelőtt írtam, és mondtam, hogy ez egy borzalom. Aztán újraírtam az egészet. De hasznos volt ez a késleltetés, mert itt már egy más szinten dolgoztam, mint a CUCC-nál.

Milyen értelemben?

Itt volt egy konkrét szövegkönyv, amit meg kellett csinálni hat hét alatt. Tehát itt nem a színészekkel közös improvizáció volt a módszer, viszont a próbák előtt nagyon sokat elemeztük a szerepeket. Nem az volt, hogy beleraktam őket egy formába, vagy egy keretbe, hanem kerestük, hogy kik ezek a karakterek és mit akarnak.

Honnan a Foglalkoztató alapötlete?

Az onnan van, hogy amikor megírtam a förmedvényt, akkor zárták be a Lipótmezőt, az elmegyógyintézetet. És ez nagyon elgondolkodtatott, mert sok cikk jelent meg arról, hogy jaj, most bezárták, és a sok bolond meg ott bolyong a városban, merthogy nem kapnak ellátást. Tényleg nagyon nagy botrány volt, mert tulajdonképpen az volt a magyar pszichiátria központja, ahol a kutatások, fejlesztések folytak. És volt egy ismerősöm, aki ott dolgozott a foglalkoztató részlegen, amit akkor kimentettek a Mérei kórházba, én pedig elmentem oda, mert érdekelt, hogy hogyan történt ez az egész.

Innen jön a hajtogatás-motívum is? A foglalkoztató részleghez kapcsolódik?

Igen. Tudod, a foglalkoztató egy olyan dolog, hogy ezeket a betegeket megpróbálják visszaintegrálni a társadalomba, hétköznapi cselekvések által. Például seprűt készítenek, plüssmacit tömnek, meg ilyenek. Foglalkoztatják is őket, tehát kapnak ezért pénzt is, de nem ez a lényeg, hanem hogy ezek az emberek, akik egyfajta beszűkült tudatállapotban vannak, ne vesszenek el saját magukban. Szóval elmentem ebbe a foglalkoztatóba, és egy napig ott voltam. Az ismerősöm pedig bedobott a mélyvízbe, azt mondta, hogy ne csak beszéljek a főorvossal, hanem vegyek részt a foglalkozásokon. És akkor tömtem én is a plüssmacit. Nagyon nagy élmény volt. Volt például három öregasszony, akikkel tök jól elbeszélgettem, amikor vagy fél óra után végül is rádöbbentem, hogy nem négyen ülünk az asztalnál, hanem öten, mert van ott még valaki, akit én nem látok, valaki, aki nem létezik…szóval innen jött az ötlet.

Akkor a darabban tulajdonképpen mindenki őrült, igaz? Mert ott vannak a rehabilitációs központ lakói, és az ő agyszüleményeik, akiket eljátszanak.

Igen, mert ez a Lipótmező-történet összekapcsolódott számomra azzal, hogy mindig is ez volt Magyarországon, hogy az őrületeinkkel nem tudunk mit kezdeni. Most nem olyan értelemben mondom, hogy skizofrénia, hanem a társadalmi problémákkal. Szóval ez egy allegória, hogy az egész ország egy nagy őrültekháza.

Gondolom itt jönnek be a képviselők, akik a halálbüntetés nemeit vitatják. Ők tulajdonképpen az elmegyógyintézeten kívüli világ.

Pontosan. A darab két szinten működik, és a polgármesteres vonal a másik szint, akik el akarják pusztítani a foglalkoztatót. És én ebből azt akartam kihozni, hogy a félelmeink, vagy előítéleteink egyfajta gyűlöletet szülnek a másikkal szemben, aki lehet cigány, zsidó, de akár egy eszme is. És ez a gyűlölet pusztításhoz vezet, de önmagunk elpusztításához. Mert azáltal,hogy ugyanazok a színészek játsszák a két szintet, nekem ez a kettő összeér a fejemben, hogy tulajdonképpen egymást pusztítják el, de ezáltal önmagukat is.

Szóval minden ember a Szürke Szerda mozgalom tagja? Vigasztalan unalmat terjeszt, elkeseredett és másokat is elkeserít?

Igen, az már a vége. Hogy előbb-utóbb ilyenné válik minden. Ilyen szürkévé és unalmassá. De ez azért is került bele, mert azt vettem, észre, hogy Magyarországon imádunk panaszkodni. Minden mondatunk azzal kezdődik, hogy „az a baj”, „attól félek”, meg „elegem van belőle”. Ezek a pici jelenetek mind reflexiók arra, hogy hogyan élünk ebben az országban, minden részletet a valóságból emeltem át. A szürke szerda pedig azt jelképezi, hogy mennyire pesszimisták vagyunk és mennyire tudjuk utálni, ami körülöttünk van.  

Visszatérve kicsit a stílus-kérdésre: a darabjaid nyelvezete is sajátos, tulajdonképpen a média, a reklámok világát hallom ki belőle. És nagyon tetszett az, ahogyan az embereket a beszédstílusukkal jellemezted. A manager főnökasszonyt például, akinek a férje már nem jelent motivációt, de azt szeretné, ha a váláson is együtt dolgoznának.  Vagy ahogy bemutattad a polgármester semmitmondó szónokiasságát.

Igen, nagyon sokat próbáltam használni a szöveg zeneiségét, a magyar nyelv játékosságát.  A polgármesternél a politikusoknak ezt a valóban semmitmondó, de nagyon szépen hangzó beszédét úgy próbáltam színpadra vinni, hogy verssorokból áll össze a szövegük, de minden sor más és más versből van. Tehát a polgármester egyszerre mond József Attilát, Berzsenyit meg Vörösmartyt. A szürke szerdánál pedig egy szertartásszerű dolgot írtam át szürkévé.  Olyan apró játékokat találtam ki, hogy az új onnan csatlakozott híveink helyett újonnan csalatkozott híveink van, vagy a mutatkozz be helyett unatkozz be.

Te mennyire érzed úgy, hogy megtaláltad a saját hangodat?

Én is érzem azt, hogy van valami, ami ilyen kissmarcis, ahogy mondtad, de ez egy folyamatosan alakuló dolog. És azért mondom azt, hogy a Foglalkoztató nekem most még úgy ülepedik, mert érzem, hogy megyek egy formába, ami az enyém, de ez darabról darabra alakul, szépen lassan lépegetek előre. Például a Foglalkoztatóban most a képek felé mentem el. Nagyon meghatározó volt a díszlet, amit Virággal (Erdei Ildikó Virág, a díszlettervező) csináltunk, aki egy olyan furcsa képi világot hozott létre, amire én nagyon rá tudtam érezni.  Azt szeretem, hogy egyrészt van egy kép, kiegészülve a színekkel és a világítással, nagyon erős, nagyon sűrű, és van a szöveg. És az a fontos, hogy egymást erősítse vagy ellenpontozza a kettő. Emellett kevesebb mozgást akartam, azt, hogy a látvány olyan legyen, mint egy festmény vagy egy szobor, és a dialógusban szülessen meg a jelenet. Például amikor a házaspár beszélget, az tulajdonképpen egy piéta póz.  Szóval a stílust illetően én nagyon benne vagyok, és nem látok rá, de sokan például azt mondják, hogy így beszippantja őket az előadásom.

Ha már szóba került a díszlet, hogyan kaptak ilyen központi szerepet ezek a piros székek?

A pilleszékek? Az onnan jött, hogy a foglalkoztató egy olyan teremben volt, amiben mállott a vakolat. Ezért akartam, hogy legyen a díszletnek is ilyen lepusztult szocreál feelingje. Azt pedig Ildi mondta, hogy akkor legyenek pilleszékek, mert az a 70-es, 80-as években mennyire divatban volt. Azon ültél a konyhában és aztán szét lehetett szedni, és akkor virágot ültettél bele. Így tetszett meg az, hogy a pilleszéken nem csak ülni lehet, hanem bármit meg lehet vele csinálni. Lehet belőle villamos is. Lerakod, és akkor azok a kerekek. De az is egy kép, minimális jelzés. És nem kell jobban illusztrálni, mert a szöveg úgyis elmondja. A többit pedig te elképzeled, és az belül megtörténik, hiszen van fantáziád. Én nagyon hiszek abban, hogy használni kell a fantáziánkat, erre jó a színházasdi.

Végezetül feltenném neked a darab egyik, mindenkit foglalkoztató alapkérdését: Mit jelent számodra az a sokat használt szókapcsolat, hogy „úgy szeretnék boldog lenni”?

Ez milyen gáz kérdés! (nevet) Figyelj, azért is írtam meg ezt a foglalkoztatót, merthogy csinálni kell a dolgokat.  Miközben dolgoztunk, baromi nehéz volt, hat hétre beköltöztem a Merlinbe és rengeteg akadállyal szembesültem. Ez iszonyatosan stresszes tud lenni. De bármennyire is szar a helyzet, és bár néha nagyon ideges tudok lenni, nekem az a boldogság, hogy ezt csinálhatom. A boldogság nem csak pillanatok kérdése.

Készítette: Bánhidi Dóra

2010. 04. 20.

„Mi más is lehetnék: csak csönd neked.”- Interjú Béli Ádámmal és Lovas Rozival

Cseh Tamást barátai és kollégái születésnapi ünnepséggel lepték meg 1995-ben a Merlin Színházban. Jordán Tamás szavalt, Jancsó Miklós pedig pörköltet főzött. Ugyanitt, 15 évvel később sajnos már csak emlékkoncertet adhatnak Cseh Tamás tiszteletére a Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatói. Az est folyamán újra meghallgathatjuk Dodó néni, Ica és a ravaszdi Shakespeare William történetét, újra feleleveníthetjük annak az átkozott 74-es évnek az emlékét, újra szerelmesek lehetünk Editbe, vagy Juditba és eljátszhatjuk, hogy a tangó újra divat. Béli Ádám és Lovas Rozi mesélnek arról, hogy mit jelent számukra a zenész, milyen élmények fűzik őket a dalaihoz és, hogy hogyan jött létre a koncert.

Az előadás plakátján a következőket olvashatjuk: „a kaposvári harmadéves színészhallgatók Cseh Tamás koncertje- hálával, emlékül.” Mit köszönhettek, vagy köszönhetünk Cseh Tamásnak?

Béli Ádám: A koncert előtt semmiféle kapcsolatom nem volt a Cseh Tamás életművel. Igazából kicsit tartottam is az előadástól, mert nem állt hozzám túl közel az a gitárkíséretes énekbeszéd, amit csinált. De a véleményem nagyon megváltozott miután végighallgattam az életművét. Élmény volt egy-két számát úgy játszani, hogy az előadás kapcsán olyan emberekkel beszélgethettem, akik személyesen is ismerték. Ezáltal jobban körvonalazódott Cseh Tamás emberi és zenész alakja. Úgy érzem, hogy sikerült megismernem egy nagyon aktív, a dolgokról valamit nagyon erősen gondoló művészt. Ez pedig különösen fontos, hisz minél több eredeti figurával találkozik az ember, annál szélesebb spektrumát látja a világnak és az élmények révén színesebbé válik maga is. Én ezt köszönhetem Cseh Tamásnak, illetve azt, hogy megismertetett egy olyan világ hangulatával, légkörével, ami a történelem és irodalomkönyveimből már kimaradt.

Lovas Rozi: Nekem a szüleim is szerették Cseh Tamást, ezért én ismertem és hallgattam is őt korábban, sőt voltam sok koncertjén is. Az a korszak, amiről ő mesél már távol áll tőlem. Bár pont beleszülettem, de már semmit nem tapasztaltam belőle. Sokat olvastam erről a korszakról, de Ő az, aki számomra a legjobban képes átadni ennek az időszaknak az érzelmi világát, a feszültségét. Talán azért, mert Ő egy varázsló. Annyira személyessé teszi a történeteket, hogy én abból nem csak azt értem meg, amiről a konkrét dalok szólnak, hanem az egész környezetet is, melyben születtek.

Ha jól számoltam 26 szám hangzott el a koncerten. Mi alapján lettek a dalok kiválasztva?

B.Á.: Az egész Cseh Tamás életműből válogathattunk, de volt egy irányszám, hogy fejenként 2 dallal kell előállnunk. A vizsgaműsorban 30, a koncerten pedig 26 számot adtunk elő. Miután közösen feldolgoztuk a dalokat, igyekeztünk az előadásba valamiféle dramaturgiát fűzni a hangulat fokozása érdekében.

L.R: Mindenki maga választotta ki a saját dalait az alapján, hogy neki melyik tetszik, melyik mond valamit. A zenei részeket viszont abszolút mi költöttük. Aki értett hozzá, például Ádám, teljesen kitalálta magának, hogy hogyan szólaljon meg a száma a hangszerekkel. Bár Cseh Tamás egyedül, egy szál gitáron játszott, nálunk már az elején nyilvánvaló volt, hogy mi többen fogunk különböző hangszereken. Úgy gondoltuk, annyi szabadságunk lehet, hogy megpróbáljuk újjáformálni a dalok hangzásvilágát.

Értsem úgy, hogy összeültetek és zenét írtatok?! Hihetetlen.

B.Á.: Igen, az összes szám hangszerelése, újra fogalmazott hangzásvilága a mi munkánk gyümölcse. Amikor akadt egy kis szabadidőnk, akkor bementünk az egyik Mesterség termünkbe és elkezdtük próbálni a dalokat. Ha valaki hozott egy számot, hogy azt szeretné elénekelni és volt hozzá ötlete, hogy ilyen és olyan hangszer legyen a kíséret, akkor azt mi megpróbáltuk a zenei tudásunkhoz mérten megvalósítani. Olyan is volt, hogy éppen hallottam, ahogy próbáltak valamit felrakni a srácok és eszembe jutott, hogy én még ebben a dalban zenélnék x hangszeren és berohantam a terembe, felkaptam a hangszert és beszálltam. De Rozs Tamásnak is sok javaslata volt, olykor elvett, máskor hozzátett motívumokat. Például a közös számok az ő keze munkáját dicsérik. Az egész olyan volt, mintha csak hobbiból zenélgettünk volna.

Az előadás kapcsán felmerül a kérdés, hogy színházat vagy koncertet látunk?

B.Á.: Színészeknek tanulunk, ezért ösztönösen jön, hogy színházat vigyünk a dolgainkba.

L.R.: Igen és nem is kell, hogy ez el legyen döntve. Láthatóan koncert jelenség zajlik a színpadon, de zenészek helyett színészek játszanak.

B.Á.: A kritikákban, amiket mostanában olvastam a budapesti és a kaposvári Cseh Tamás estünkről, sokszor említenek a dalok előadása helyett alakítást. Hasonló a helyzet, mint az operett vizsgánknál, hogy aki nem tud annyira jól énekelni, az a színészettel próbálja áthidalni ezt a hiányosságot. Van, aki úgy tudja jobban kifejezni az érzéseit a dalokban, hogyha nem zenészként, hanem színészként fogalmaz.

A következőkben egy kis asszociációs játékra szeretnélek invitálni titeket. Cseh Tamás dalcímeket és idézeteket fogok mondani, és kíváncsi lennék arra, hogy milyen gondolatok, élmények jutnak az eszetekbe róluk.

„Légy ma gyerek és játssz megint velem, Emlékezz, ahogy én emlékezek, Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk” (Tangó)

L.R.: Nekem erről az jut eszembe, hogy zongorázok, Mónika (Páll Mónika- a szerk.) hátrafele vigyorog, és nagyon élvezzük, amit csinálunk.

B.Á.: Én mindig úgy szoktam rákérdezni, hogy „a bolond szám jön”? Nagyon tetszik ebben a dalban, hogy van benne zeneileg egy ilyen nagyon izgalmas feszes tangó, de a refrént pontosan úgy sikerült zeneileg megfogalmaznunk, amiről a szöveg szól.

A színészetet mennyire tartjátok játéknak?

L.R.: Játék, hiszen a fantázia szüleménye az egész, de komolyan van véve és emiatt lehet nézőként leesett állal figyelni. Amikor fent vagyok a színpadon, az számomra teljesen komoly, de sose szabad elfelejteni, hogy ez csak egy játék.

B.Á.: Mondhatni, hogy a színészet véresen komoly játék. Szerencsére még nem érzem ennek az élettétjét, ezért nem kell azon gondolkodnom, hogy ez egy játék vagy sem. Egyszerűen csak próbálom minél jobban csinálni és minél többet magamba szívni abból, amit a környezetünktől és a mestereinktől kapunk. De mindezt olyan derűvel, mintha a gimiben valamilyen hobbit űznék a suli mellett, amit nagyon szeretek.

„Előre sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva…” (Désiré Apja)

L.R: Annácska (Boros Anna) papájáról szól… (nevet)

B.Á: (nevet) Furcsa véletlen, hogy amikor ezt a dalt próbáltuk, pont lőttük be Annácska laptopjáról a projektort és a „Főnök” (Cseh Tamás) arca helyett Annácska szüleinek a képe jelent meg a háttérben. Nekem ez a legerősebb asszociációm, hogy Annácska énekli, hogy „nem vagyok árva” és szülei pedig ott mosolyognak a háttérben.

Ha már a családnál tartunk, a szüleitek hogyan fogadták azt a döntést, hogy a színészi pályát választjátok?

L.R.: Nálunk ez nagyon nehéz téma volt. Sokáig csak múló hóbortnak tekintették az érdeklődésemet a színészet iránt. Azt hiszem apukámnak csak szép lassan, nagyjából mostanra sikerült megbarátkoznia ezzel az egésszel. A Tom Jones és a Cseh Tamás koncert kapcsán beszélt először igazán rólam, mint színészről, sőt még elemzett is! Ez nagyon jól esett.

B.Á.: Szerencsére minden szeszélyemnél feltétlen bizalmát és támogatását élveztem a családomnak, ez nem volt másképp a színészettel sem. Abszolút pozitívan fogadták és egy pillanatig sem aggódtak, hogy én ezt akarom választani, sőt drukkoltak, hogy sikerüljön. Nagyon sok pozitív energiát tudok meríteni a családomból.

„Most múlik pontosan, engedem hadd menjen…” (Quimby)

B.Á.: Elhangzik egy Quimby zenei-idézet Keresztény Tamás osztálytársunk számában, ami abszolút az ő találmánya. Nagyon erős párhuzamot érzett A jobbik részem c. szám és a Quimby dala között. A sors furcsa fintora, hogy a hangnembeli eltérés sem olyan nagy, hogy különösebben észlelhető legyen, így kellemesen szólal meg az idézet a szám abszolút szerves részeként. Ezzel elkövetett egy olyan dolgot, ami nekem rettentően szimpatikus, hogy aktualizálta a dalt a hallgatóság és saját maga számára. Szerintem baromi jó élményt lehet ezzel okozni a nézőknek. Emellett egyfajta tisztelgés is a Quimby előtt, hogy beleillesztettük őket az ügyünkbe.

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” (Budapest)

L.R.: A dal központi kérdése, hogy vagy itt maradok vagy elmegyek örökre, a mi esetünkben nem olyan konkrétan szól, mint akkor, amikor íródott. Ez a mi közös számunk: közösek az impulzusok, amik minket érnek, nekünk ez a dal sokkal belsőbb, személyes dologról szól.

B.Á.: Nekem mindig más az érzésem, mikor Pesten vagy Kaposváron játsszuk. Úgy érzem, ha Kaposváron vagyunk, akkor kicsit elvonatkoztatunk, hogy mi itt vagyunk vidéken és vajon hova is vezet tovább az út.

L.R.: A koncerten, mikor énekeljük, hogy „neve is van..” nem mondjuk ki, hogy Budapest. Amikor Kecskeméten a kocsmában játszottuk és rájöttek, hogy ez a szabály, akkor másodszorra bekiabálták, hogy Kaposvár. Szeretet volt benne. Nem azt jelentette, hogy ott maradunk, hanem, hogy mi vagyunk azok.

B.Á.: Kivétel nélkül szeretjük ezt a műsort, nagyon jól összerázta az embereket. A zenélés élménye valami egészen fantasztikus pluszt ad egy közösség életében. Tényleg minden számnak meg van a lenyomata bennünk, de úgy érzem, néhány szám élménye számunkra változhat attól függően, hogy hol adjuk elő és milyen közönségnek.

„Őrjöngő bárány az üres lakásban, látod, míg ott vagy a lenti vásárban, egy világot szétdarabol." (Bárány az üres lakásban)

B.Á.: Nagyon nehéz dolgom volt a dalválasztásnál. Egyrészt mivel nem ismertem Cseh Tamás életművét, másrészt azért, mert nagyon későn álltam neki keresni, és az összes dallamosabb számot, ami zeneileg hozzám közelebb állt addigra lefoglalták. Végül ráakadtam erre a dalra, de a feladatat csak akkor vált igazán nehézzé, mikor arról kellett dönteni, hogy hogyan adjuk elő ezt a 16 versszakból és két akkordból álló számot. Ahhoz, hogy ezt a dalt végig érdekessé tegyük, a fokozás eszközéhez nyúltunk. Ezt viszont nagyon fegyelmezetten és intenzíven kellett csinálnunk, hogy egy nagy ívet tudjunk húzni, hiszen ha ez az ív megtörik, akkor kilyukad a szám. Ezzel nagyon sokat szenvedtünk, de a végén nagyon jó, feszült állapotba sikerült hoznunk, aminek nagyon örülök. A végéhez hozzácsaptam egy kortárs szerzeményt is, a Jazzékiel együttes 3 versszakát, amivel fel akartam oldani azt a feszültséget, ami a dalban termelődik, illetve ezzel is aktualizálni szerettem volna. Furcsa módon a Jazzékiel szövegben is megvan a bárány motívum.

„ És attól féltem: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” ( Ten years after)

L.R.: Ez úgy volt, hogy a Keri (Keresztény Tamás) és a Te közös számod lesz…

B.Á.: Igen, volt egy számom, amit szerettem volna, de azt a Rozs (Rozs Tamás) kidobta, és azt akarta, hogy ezt énekeljem el. Kerinek viszont csak egy száma volt, hiszen majdnem minden számban játszik és így nem maradt ideje arra, hogy azon az egy számon kívül mással foglalkozzon. Ezért lett volna ez a mi számunk, ami végül nagy közös dal lett.

L.R.: Az utolsó pillanatban lett csak összerakva. Nem találtuk az elején azt a hangzást, ami tudott volna mondani valamit úgy, hogy mindannyian benne vagyunk. Bálintnak (Formán Bálint) jött az az ötlete, hogy a kulcsmondatot mantrázzuk, ami mindannyiunk számára jelent valamit. Olyan, mintha magunkban beszélnék, hogy mi van, mi ne legyen. Ádám énekel, mi meg szinte magunk elé motyogunk, miközben egymásra figyelünk, és valószínűleg nagyon hasonló dolgok kavarognak a fejünkben. Nincs lefixálva, hogy mikor erősödik, vagy halkul a szólam, az egész dal kicsit improvizáció jellegű. Ádámra figyelünk, aki irányítja.

B.Á.: Személyes élményem az, hogy iszonyatosan jó érzés, hogy ott állok középen, a látószögemben csak a mikrofon és a közönség van, de 13 szempár, 13 ember energiáját érzem a hátamban. Kivételes dolog azt érezni, hogy egy közös csomópontban gubancolódnak össze az idegszálaink, annyira egymásra figyelünk. 


Antal Klaudia

2010. 04. 16.


„Sophie Western belőlem lett”
- Interjú Lovas Rozival -

Sophie Western igazi tinédzser. Vidám naiv lány, aki toporzékolni kezd, ha ellentmondanak neki. Szeret táncolni, énekelni, teáról és nagy házról álmodozni és nem utolsó sorban „lovagolni”. Két dolog van, ami nélkül nem tudna élni: Tom Jones és a muff.  Lovas Rozit, harmadéves színészhallgatót kérdeztem a színművészetiről, a Henry Fielding: Tom Jones c. előadásról és persze szerepéről, Sophie Westernről.

Egyenes út vezetett a Kaposvári Egyetemre?

Nekem nem annyira. Az érettségi után jelentkeztem, de mivel nem vettek fel, ezért az ELTE BTK filmelmélet és olasz szakára jártam. Sokáig magamnak sem mertem bevallani, hogy színészettel szeretnék foglalkozni, aztán jött egy kattanás, jelentkeztem és felvettek. Azóta pedig csak a színház létezik számomra.

A színművészeti képzést egy teljesen más, kicsit misztikus világnak képzelem el. Mennyiben tér el például az ELTE bölcsészkarától?

Egészen más a kettő. Míg a bölcsészkaron te választod ki az óráidat és akkor jársz előadásokra, amikor akarsz, addig a Színműn szabott az órarend és a megjelenés is kötelező.

Legtöbbször reggel 8-tól vagy 9-től egészen éjfélig benn vagyunk az egyetemen. Délelőttönként vannak mozgás, elméleti és egyéni órák, délutánonként pedig a mesterség órák. Nálunk a tanév trimeszterekből áll, ami azt jelenti, hogy 3 nagy vizsgát kell tennünk, ami általában egy előadást jelent. Az adott trimeszterben mindig van egy vezető tanár vagy rendező, aki délután 3-6 között foglalkozik velünk, majd utána próbálunk. A rendezőtől és a témától függ, hogy vele együtt kísérletezünk vagy külön. Ha külön, akkor másnap jön és megnézi, hogy mit próbáltunk.

Hogyan dől el, hogy ki melyik szerepet játssza egy adott darabban?

Nekünk elég furcsa sorrendben jöttek a feladatok, illetve az, hogy kivel kellett együtt dolgoznunk.  Már a legelején Szép Ernő egyfelvonásosokat csináltunk Babarczy Lászlóval, ami maga volt a mélyvíz, hiszen alig próbáltunk előtte helyzetgyakorlatokat és kisebb jeleneteket. Tőle nagyon komoly fegyelmet tanultunk és azt hiszem valami lényegit értetett meg velünk a színházcsinálásból. Nála kívánságlistát lehetett írni a szerepekről, persze a végén nem ez döntött, hanem a véleménye. Később, mikor csak jeleneteket adtunk elő kiválaszthattad, hogy mit és kivel szeretnél csinálni. A lényeg az volt, hogy minél több feladat készüljön el, hogy a rendező tudjon miből választani a vizsgára. A daraboknál pedig jó esetben az dönt, hogy kinek éppen milyen szerepre van szüksége, vagy, hogy a feladatmennyiségek egyenlően legyenek elosztva.

Az is a tanterv része, hogy a Merlin Színházban szerepeltek?

Eddig eléggé zárt vizsgarendszerünk volt, szinte nem vittük sehova a darabjainkat. Idén ez megváltozott köszönhetően annak is, hogy NKA-s pályázatot nyert az egyetem, ami meghatározza, hogy hány előadást kell produkálnunk a Merlinben és Kaposváron. Emellett voltunk Kecskeméten a színművészetisek találkozóján és a POSZT-ra is tervezzük, hogy megyünk. De teljesen más úgy előadni a vizsgadarabjainkat, hogy a nézők nem vizsgákra, hanem előadásokra ülnek be. Ez nekünk új élmény, hiszen korábban zárt mikroklímában alkottunk, az előadások inkább tanítójellegűek voltak és a tanárainkon kívül más nem alkotott kritikát. Talán itt volt az ideje, hogy kimozduljunk Kaposvárról és más nézőközönséggel is találkozzunk.

Legújabb darabjaitok itt a Merlinben Henry Fielding Tom Jones c. műve és a Cseh Tamás koncert, melyeket egy este adtok elő. Eléggé fárasztó lehet.

Nagyon jó az előadások sorrendje, mert bár a Tom Jones-ban elfáradok, a koncerten viszont fel tudok oldódni a zenélésben. Így egyáltalán nem olyan megerőltető ez az este.

A nagy klasszikusok közül miért épp a Tom Jones lett kiválasztva?

Eredetileg Lázár Katival dolgoztunk volna együtt, aki 25 évvel ezelőtt szerepelt a Gazdag Gyula által megrendezett előadásban Kaposváron. Konkrétan a szövegkönyv is, amiből dolgoztunk, ennek az előadásnak volt a szövege. A Lázár Katival való együttműködés jelentett volna egyfajta különleges kapcsolatot a két előadás között. De mivel betegsége miatt visszamondta, így Felhőfi Kiss László vezetésével magunknak kellett megtalálni az okot, hogy miért is kellene ezzel a művel foglalkoznunk, ami eleinte kissé nehezen ment.

Az előadásotok a burleszk műfaját idézte meg a kiélezett helyzetkomikumokkal, a hősök esetlen viselkedéseivel és a zongorakísérettel.

Igen, a darab tele van iróniával és szarkazmussal. Eleve a dialógusok sem túl mélyrehatóak, hogy azokat mély, lélektani realizmussal kelljen ábrázolni. A dalok adottak voltak a korábbi előadásból, de Gábor a zongorista komponált még ilyen Benny Hill-es, burleszkes aláfestő dallamokat az egyes jelenetekhez. Mondhatni, hogy az egész előadás, olyan, mintha egy rajzfilm volna.

A regényben Tom Jones nem nevezhető igazi hősnek, hiszen jelleme nem fejlődik, nem találja meg igaz énjét és erkölcstelen útra téved. Az előadásban viszont ez nincs kiélezve!

Kérdés is volt sokáig, hogy mennyire kellene kihangsúlyozni Tom Jones viszonyait a nőkkel. A döntésükben az is közrejátszott, hogy az elején felmerült az a lehetőség, hogy gyerekelőadást készítünk a regényből. A másik ok, ami miatt elhalványult Tom erkölcstelen élete talán az, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a többi szereplő.

Mennyire áll hozzád közel Sophie szerepe?

Korábban sokkal eltérőbb szerepeket játszottam, például a Csehov.zip-ben Olgát. Ezért is volt jó, hogy most megkaptam Sophie hisztis, naiv szerepét. Az elején a rendezőnek sem volt konkrét koncepciója arról, hogy milyennek is kellene lennie ennek a lánynak. A próbák során viszont megtaláltam benne azt, ami én vagyok és végül én alakítottam olyanná, amilyen lett. Tehát közel áll hozzám, hisz belőlem lett.

Készítette: Antal Klaudia

2010. április 7.

„A burok mögött fal van, nincs kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk.”

– Gál András beszélgetése Tompa Ádámmal a Hóden titkáról, A 22-es csapdája feldolgozásáról. 2. rész
De ez nem csak egyfajta felfogás a mai társadalomról? Egy kép, ami azért messze áll az apokalipszistől, hiszen minden korban megmagyarázták, hogyan és mikor lesz vége a világnak, de azért eddig még sose lett.

Igen, és biztos, hogy minden vég után van egy új kezdet, de úgy érzem, hogy most valaminek nagyon a vége fele járunk. És persze nem didaktikusan, de ha esetleg valamit akar tanítani az előadás, az az, hogy ezt felmutatja és megcsillantja azt a reményt, azt az igazi figyelmet, ami megoldást kínálhat erre az egész problémára. Talán egy olyan érzettel távozhatnak, hogy ha másnap találkozik a néző valami ilyen helyzettel a saját életében, akkor eszébe jut, hogy most én nem viselkedhetek olyan figyelmetlenül és bután, mint ahogy tegnap láttam a színpadon.
Miért Kurt Vonnegut idézettel fémjelzitek a Heller regényéből készült darabot? Hát, két amerikai író- és gondolkodózseni Vonnegut és Heller, és abszolút párhuzamos a kettejük élete és gondolkodásmódja. Vicces, hogy Vonnegut az utolsó beszédét már nem tudta megtartani, mert meghalt közben (ez egy egyetemnek a díszdoktori címe lett volna), viszont megírta. Ebben a beszédben van egy olyan passzus, hogy hogyan viselkedjünk apokalipszis idején. Legyünk egymás iránt a kelleténél is figyelmesebbek, másrészt ne vegyünk semmit túl komolyan. Szerintem ez a két megoldás van a mai világ bajaira. Hogyha ezt a vonneguti intelmet be tudnánk tartani, akkor a bajainknak a legnagyobb, legkomolyabb része megszűnne. És ez az, amit nem tudunk megcsinálni, mert mindannyian gyarló emberek vagyunk.

A látványvilág mennyire fontos a darabban? Láttam a próbán, hogy egy valamelyest mozgó dolog lesz. Közben fogják nyújtani a fóliákat?

Közben. Valami olyan univerzális dolgot akartunk, ami egyszerre mű és egyszerre organikus hatású. Ez a nyújtható zsugorfólia, amit találtunk, abszolút megadja mindegyik jelentéstartalmat vagy funkciót. Az, hogy az egész szerkezet körbe van véve, valami ketrecszerűt képez, amiből nincsen kiút. De ez valamilyen hártyaszerű réteg: puha és nedvesnek is tűnik, szóval az egész valami nagyon furcsa burok, amibe be vagyunk zárva. A darab során ez le fog hullani, le fogják tépni, ki akarnak törni ebből, de a burok mögött fal van, nincsen kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk; azt mondták, hogy ez egy biztonságos kis burok. Ami pedig a térben jelenik meg, ez a fólia, egyrészt a terek leválasztására nagyon alkalmas, másrészt pedig az egész darab során van egy építkezése a világnak. Ez a fémszerkezet üres, amire a fóliák által fölépül a világ, valamit fölépít az ember, majd szépen a darab vége fele minden szétporlik, szétmállad, és egy csomó szemét termelődik, ami végül ott marad. Tehát az ember működése olyan, hogy épít, épít, épít, és aztán hagyja, hogy minden összedőljön.
Egy másik rendezésedről, az Öt év múlváról nagyon jó kritikát hozott az MGP. Most milyenre számítotok?

Nem tudom. Remélem, hogy tetszeni fog az embereknek. Érzésem vagy céljaim szerint ez egy vicces valami lesz, csak ez a vicc nem egy hahota, hanem tragikomédia, ahol azért mindig ott van valahol az a facsaró érzés a gyomorban, hogy jaj, istenem, min nevetek én.

Az MGP kritika elolvasható itt.

2010. április 2., péntek

„A burok mögött fal van, nincs kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk.”

– Gál András beszélgetése Tompa Ádámmal a Hóden titkáról, A 22-es csapdája feldolgozásáról.


A Spidronműhely az improvizatív színjátszást képviseli. Hogyan érvényesül ez egy olyan darabnál, ami egy regény feldolgozása, úgy, hogy a karakterek eredeti jellemvonásai, ill. azok a jellegzetes gegek, amik A 22-es csapdáját A 22-es csapdájává teszik, nem vesznek el?


Igen, annyival módosítanám a művészi irányvonalát a Spidronnak, hogy bár van egy kimondottan improvizatív programsorozatunk, az Improdron, ettől függetlenül az improvizációt mint az írott anyagoknak a személyessé tételére és aktualizálására használjuk. Tehát az, hogy éppen egy adott munkán belül mekkora az aránya az írott szövegnek, ill. az improvizációnak, az előadástól függ. Van olyan előadásunk, ami száz százalékig saját szövegből épül fel – annak is van írott alapanyaga, csak azt teljesen eldobjuk, eldobja az előadás. A próbafolyamat alatt válik el, hogy abból mennyi eredeti marad és mennyit fogunk kiváltani saját improvizációinkkal, a saját szövegünkkel. Van olyan – mint most a Hóden esetében –, hogy az improvizáció teljesen minimálisra csökken, de a próbák során ez még nagyon fontos. Az, hogy utána az előadásban ezek már nagyon rögzítettek lesznek, és csak minimálisan nyúlunk bele az eredeti szövegbe, amit a regényből merítettünk, az ilyen értelemben nem is improvizációnak tekinthető.


Van valami háttérjelentése annak, hogy egy színész több szerepet is játszik, illetve hogy férfiak játszanak női szerepeket és fordítva, vagy ez csak l’art pour l’art gesztus?


Nem, abszolút nem l’art pour l’art. Két esetben van ilyen. Van egy felcserélésünk, Milót, a hadtápos tisztet játssza lány. Ez azért van, mert van kismillió olyan elemzés A 22-es csapdájáról, ami a Bibliával veti össze és fordított teremtéstörténetnek ábrázolja a regényt, amelyben megjelennek a főbb bibliai szereplők, és amelyben Milót a sátánként aposztrofálják. Ezen kívül van az az apokrif irat, mely szerint a kígyó tulajdonképpen Ádám első felesége volt, Lilith-nek hívták, és végül azért lett csak Éva, mert Lilith nem hasonlított Ádámra, ezért kapott Istentől egy saját hasonlatosságára teremtett társat. Így tulajdonképpen Lilith bosszúja ez az egész. A kígyó abszolút női princípium, és ezt a csábítás-dolgot akartam megcsinálni. Persze ez a pénznek a csábítása, mégis valami sátáni dolog, ezt akartam összekötni ezzel a bibliai utalással, hogy a kígyó nő. Nately kurvája pedig egész egyszerűen azért lett a Kristóf, mert van ebben a nőben valami – mármint a karakterben –, egy olyan hihetetlen maszkulinitás, valami olyan szerepcsere, hogy Nately és a kurva közti kapcsolatban abszolút felcserélődött a férfi-nő viszony – ami szintén egyébként a mai kor egyik tünete. Utána pedig nagyon érdekelt ez a bosszú, hogy amikor Yossarian viszi Nately halálhírét, akkor ő onnantól kezdve meg akarja ölni a Yossariant. Olyan ez, mint az ősi kultúrában az, hogy a rossz hír hozóját megölték. Valószínűleg pusztán azért, mert valakin ki kellet tölteni ezt a tehetetlen haragot, s így, minthogy ő a rossz hír hozója, kvázi ő volt a hír beteljesítője. Mert amíg nem tudunk róla, addig nincs hír, tulajdonképpen ő teremtette meg ezt a helyzetet. Nagyon érdekelt, hogy egy férfi ezt hogyan tudja felépíteni magában, és gyönyörű, amit a Kristóf csinál.


Ezek a szerepváltások követhetők lesznek a nézők számára?


Én azt hiszem, hogy manapság azért már nem egy akkora…


Igen, értem, sokan csinálják.


Sokan csinálják, és éppen ezért a nézők már bizonyos előképekkel az agyukban jönnek előadást nézni, és amikor rájönnek, hogy itt úgy kell nézni, hogy ezek az emberek majd szerepet fognak váltani, akkor ők ezt a nyelvezetet viszonylag hamar meg tudják szokni. Természetesen valamilyen módon meg lesz attribútumokban különböztetve a két szerep, lehet majd látni, hogy ez most nem ugyanaz a figura, hanem a másik szerepe a színésznek, de azt gondolom, hogy erre azért már a magyar néző is valamennyire trenírozva van.


Véletlenül részben már meg is válaszoltad a következő kérdésemet: mennyiben mutatja meg a mai társadalmat, vagy mai magyar társadalmat ez a darab? 


Ez nem a magyar valóság – vagyis persze Magyarországon élünk, mely más valóságról tudnánk beszélni. Azt gondolom, hogy nem a háborúról szól ez a regény, a háborút csak eszközül használja, hogy egy végletes helyzet által meg tudjon mutatni valamilyen teljesen emberi dolgot. És azt gondolom, hogy ő is úgy látja, mint ahogy én látom, vagy én úgy látom, ahogy ő látja – mármint Heller –, hogy az Apokalipszis az nem valami külső fenyegetés, tehát nem egy másik állam, nem egy másik hatalom, nem egy atombomba, nem bármilyen fizikai vagy külső behatás. Egész egyszerűen, az apokalipszis valahogy úgy közeleg felénk – hogyha igaz az érzetem –, hogy belülről fogja fölemészteni magát a világ, olyan szintre jut majd az emberi figyelmetlenség, bezártság és mondjuk egocentrizmus vagy individualizmus – bárminek nevezhetjük –, mindenki olyan szinten lesz magával elfoglalva, hogy lassacskán megszűnik létezni mindenfajta emberi kapcsolat és érzelem, és ebből óhatatlanul valamilyen anarchia fog kialakulni. Van egy viszontlépése az emberi pszichének, csak az a viszontlépés is ugyanúgy apokaliptikus, ez a hordába rendeződés, valamilyen furcsa visszatérés a barbár világba. És ugye ellenség, német a regényben sem jelenik meg egyáltalán, Yossarian is azt hangoztatja, hogy tulajdonképpen őt nem a németek akarják megölni, hanem a saját felettesei, bajtársai. Van, aki szándékosan, mert az az érdeke, de van, aki csak azért, mert nem figyel oda. Nekem az a nagy apokaliptikus vízióm, vagy gyanúm, hogy a darabnak a minden jelenetét működtető 22-es csapdájából jutunk a teljes széthullásig, hogy két ember bár ugyanazt a nyelvet beszéli, mégsem érti meg egymást, mindenki hajtogatja a magáét és már egyre kevésbé értjük, s egy idő után ez már nullára redukálódik.

2010. március 23.


„Divat, flamenco, Aura-Soma: ez a három vagyok Én„
Interjú Bencsik Andrea divattervezővel

Bencsik Andrea zenés-táncos műsorral egybekötött divatbemutatója március 25-én lesz látható a Merlin Színházban. Ennek kapcsán sikerült pár kérdés erejéig diktafon-végre kapnom az előkészületek és megbeszélések közepette.


Kezdjük talán azzal, hogy tulajdonképpen hogy jött az ötlet, hogy divattervezéssel foglalkozz?
Már általános iskolában erre a pályára készültem, de nem kifejezetten ruhatervező szerettem volna lenni. Nyolcadik osztály után ruhaipari szakközépiskolába jártam, mert mindig is az volt a vágyam, hogy ebben a szakmában dolgozhassak és mindent megtudjak róla. Az ötlet, hogy ruhákat tervezzek, csak később jött.


Mióta készítesz ruhákat?
2002 óta vagyok önálló.


Ha jók az információim, a Merlinben megrendezésre kerülő bemutató lesz az első önálló ested. Az eddigiek hogy zajlottak?
Mindig másokkal, a mai napig a pályán lévő tervezőbarátokkal együtt találtunk ki egy adott témát egy- egy alkalomra. Miután megvolt az ötlet, mindenki elkészítette a maga kis kollekcióját, amelyekből a végén összeállt egy egységes kép. Az az igazság, hogy akkoriban még nem mertem önálló lenni.


Az este folyamán nagy szerep jut majd a Flamenconak. Hogy kapcsolódik ez tulajdonképpen a ruhákhoz, magához a bemutatóhoz?
Most, hogy végre meghoztam a döntést, hogy csinálok egy önálló divatbemutatót, mindenféleképpen azt szerettem volna, hogy olyan dolgokról szóljon, amelyekkel én foglalkozom. Három alappillére lesz az estének: a divat, a Flamenco és az Aura- Soma. Ez a három vagyok én egyben. A ruhatervezés a foglalkozásom, a Flamenco a szerelmem, az Aura-Soma pedig egy újdonság, amely, mint kiderült, eddig is jelen volt az életemben, csak nem tudtam, hogy ezzel foglalkozom.


Pár szóban össze tudnád foglalni, hogy mi is az Aura-Soma valójában?
Egy színrendszer, amely 107 színből áll. Ezek a színek kettesével találhatók meg egy-egy kis üvegcsében. Az egyik vizes, a másik olajos bázisú és tökéletesen harmonizálnak egymással. A lényegük pedig a mondanivalójukban rejlik. Minden ember életében nagy szerepet játszanak a színek, csak nem veszünk róla tudomást, illetve nem tudatosan választjuk ki őket. A lakásunknak, a szobánk falának és a ruhatárunkat alkotó daraboknak a színét is leginkább tudat alatt alakítjuk ki. Minden embernek vannak színkorszakai, amelyek évszakonként, hangulatonként és az életkorral is változnak. Ezeknek a változásoknak a magyarázatát adja meg az Aura-Soma, amely egy száz százalékosan hiteles rendszer.


Mindezek tudatában hogyan épül fel a bemutató színvilága?
A 107 színből választottam ki 25-öt, amelyekből estélyi, utcai és koktélruhákat, valamint alkalmi kosztümöket terveztem.


A bemutatót valóban élő zene és tánc fogja kísérni?
Igen, a magyarországi mesternőm zenekara fog fellépni. Hatan alkotják; két énekes, egy gitáros, egy cajon-os, egy csellós és egy fuvolás. Akik pedig táncolni fognak, mind a mesternő tanítványai, köztük én is. A zenekarból a két énekes lány és egy táncos. Ő fogja összekötni a saját táncstílusával az élő zenét a divatbemutatós jelenetekkel.


Ha jól vettem ki a szavaidból, téged is láthatnak majd a nézők táncolni?
(Szerényen elmosolyodik) Igen. Nagyon készülök, de lehet, hogy az utolsó pillanatban azt mondom, hogy nem megy. Nagyon nagy felelősség a négyévnyi tapasztalatommal kiállni a színpadra és Flamencot táncolni.


A táncosok is az általad tervezett ruhákban lesznek láthatóak?
Igen, valamint mellettük még 6 modell lány lesz a kifutón.


Végül annyit árulj el azok kedvéért, akik beleszeretnének majd a kollekciód darabjaiba, hogy boltban meg lehet-e őket vásárolni?
Az az igazság, hogy egyénileg tervezek, és nem szándékozom őket bolti forgalomba hozni. Mások és a saját véleményem is az, hogy ezek nem olyan ruhák, amiket, ha bemész egy boltba, akkor leakasztod a fogasról. Ezekben benne van a Flamenco, a szakmám és az Aura-Soma iránti szeretetem, egyszóval sokkal összetettebbek és mondhatni, többek attól, hogy bármelyik is egy legyen a sok közül egy üzletben. Így, hogy egyéni megrendelésre készítek, az illető egyénisége van benne, csak ő számít, egyedül neki készül.


Az interjút készítette: Molnár Krisztina