After the End (of the play)- Beszélgetés Láng Annamáriával és Rába Rolanddal

Nem kis zavarban és megilletődöttséggel lépek be az After the End c. előadás után a színészi társalgóba. Már akkor sejtem, hogy nem a hagyományos, kérdezz - felelek típusú interjúban lesz részem Láng Annamáriával és Rába Rolanddal. Akárcsak Louise és Mark, a két színész egymás szavába vágva idézik fel közös emlékeiket és mondják el véleményüket. Úgy érzem, hogy megint a nézőtéren ülve figyelem a páros lenyűgöző alakítását, de Rába Roland hamar kirángat ebből az illúzióból, amikor egyfajta speciális terápiára invitál, melynek célja: jobban megismerni önmagunkat az előadásról alkotott véleményünk által.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, még csak most léptem be a társalgóba, ahol Láng Annamária várakozik, egyedül. Kiderül, hogy Roland még kiszaladt az Anyukáját üdvözölni, aminek megörülök, hiszen így négyszemközt kérdezhetem meg Annamáriától, hogy…
… milyen Rába Rolanddal játszani?

A Krétakörben hosszú ideig dolgoztunk együtt, ahol a munkamódszerhez tartozott, hogy sokat játsszunk együtt és improvizáljunk, ezért elég jól ismerjük egymást. Szívesen is játszunk közös darabban, mert mindketten játékos típusúak vagyunk. Szeretjük az előadásokat új dolgokkal feltölteni. Biztos, hogy ha bármit feldobok arra rögtön fog reagálni és semmiféle újítást nem fog kikérni magának, mert mindenféle hülyeségben benne van.

Mit jelentett az Ön számára a Krétakör? Mi az az első emlék, ami eszébe jut?

Most is Krétakörös vagyok, noha nem is vagyok a társulat tagja, vagy nincs is társulat, de az a szemlélet, amit ott közösen összeraktunk az megmarad. Attól is inkább a jelenem, semmint a múltam, hogy közös darabban játszunk, és hogy igyekszünk tovább vinni a Krétakör szellemiségét minden munkánkban.

Színészi játékán kívül, ez a rendezéseire is igaz?


Az a munkamódszer, ahogy a PestiEsti és a Made in China c. darab kitalálódott és elkészült, a Krétakörben megszerzett tapasztalatokon alapszik. Nyilván a saját ízlésem szerint alakítottam tovább és formáltam magamra, de alapvetően onnan jött az inspiráció.

Mit gondol a rendezés műfajáról?

Nagyon nehezen tudom bevállalni, hogy valamit rendezzek, ezért mindig azt a pozíciót választom, hogy rendezem és játszom is a darabot. Ezt nem is hívom rendezésnek, hanem azt szoktam mondani, hogy a társakkal együtt csináljuk. A PestiEsti-nél például effektíve két rendező volt. Nekem nem attól válik izgalmassá a rendezés, hogy másoknak megmondom, hogy mit csináljanak, hanem a valakivel való nagyon intenzív együtt gondolkodástól.


Mennyiben segíti a szerep megformálásában, vagy változtatja meg a szerephez való hozzáállását az, hogy ön rendezi a darabot?

Vannak nehéz pillanatok, amikor az ember egyszerűen nem látja magát kívülről. De mindig próbálok úgy játszani, hogy tudjam, mi történik a színpad többi pontján. Ez színészileg az alapkarakteremhez tartozik. Valószínűleg ebből a tulajdonságból fakadt az, hogy egyre több felelősséget akartam magamra venni, ami végül két önálló produkcióhoz vezetett. De mindkét darabnál volt egy társam a rendezésben. A PestiEsti-nél direkt kis feladatokat adtam magamnak, hogy többet lehessek a színpadon kívül. A Made in China viszont egy monológ, de ugyanúgy azt szoktam mondani, hogy együtt csináltuk a két zenész kollégával. A két rendezés óta megváltozott, hogy színészként hogy dolgozom. Sokkal toleránsabb vagyok a rendezőkkel, hiszen tudom mit jelent ekkorra felelősséget hordozni, és hogy mik azok a nehézségek, melyeken túl kell jutni.


Az After the End rendezésében aktívan részt vehettek?


A rendező pontosan tudta, hogy milyen előadást szeretne látni, ezért nem improvizáltunk annyit, mint a korábbi közös előadásainknál, de ettől függetlenül egy sor játék ajánlatunk lehetett.

Magács László korábban angol nyelven is színpadra vitte az After the End-et. Látta?


Közvetlenül a bemutató előtt láttam. Nagyon más volt, noha minden eleme, a díszlet, a zene, a kellékek ugyanazok és a jelenetekben is ugyanaz történik, de még is az angol színészek karaktereikből és színházi játékstílusukból adódóan egészen más született. Könnyedebb hangvétel jellemezte és inkább a humor felé ment el. Úgy éreztem, hogy nem annyira járták be azokat a mélységeket, mint mi, de amit csináltak az mégis nagyon színes volt.
(Időközben Roland is megérkezik, így már kettőjüknek teszem fel a következő kérdést.)


Egy valami szembetűnően megváltozott: a darab címe. Mennyivel mond mást a Zsákutca cím? 

Rába Roland: Ez egy fordítói probléma volt. Éreztük, hogy a Zsákutca nem igazán szerencsés cím, de nem jutott eszünkbe jobb. Láng Annamária: Mi szerettük volna az After the End-et megtartani, de van egy olyan szabály, hogy magyar előadásnak nem lehet angol címe. De általában mi is After the End-ként szoktuk emlegetni a darabot. R. R.: A múlt héten például megkérdezték az előadás címét és nem jutott az eszembe magyarul. Amúgy a Zsákutca nem rossz cím, csak nem ehhez az előadáshoz illik. Valamilyen „másmilyen” utca jobban illene a darabhoz. Például sötét utca…

Annamáriától már megtudtam, hogy milyen Rába Rolanddal játszani. Azt viszont még nem tudom, hogy milyen Láng Annamáriával.

R. R.: Jó színésznővel jó játszani. És mivel már régebb óta kollégák vagyunk, ezért ez olyan, mintha nem is volna meglepetés. (Annamáriához fordul) Volt már szerepünk, ahol úgy sanyargattalak, mint ebben a darabban. Emlékszel? L.Á.: Igen, a Kasimir és Karoline-ban. R.R.: De ennyire intenzíven még nem játszottunk együtt.


A közös Krétaköri múlt látszott az önök közti összhangban. Annyira természetesen játszottak, hogy szinte valóságosnak véltem, ami történik. Legszívesebben berohantam volna a szereplők közé, hogy segítsek, csak nem tudtam eldönteni, hogy…

L.Á.: … hogy ki a sérültebb? (nevet) R. R.: … hogy ki szorul jobban segítségre. Az biztos, hogy ez egy képesség is, hogy hagyod elhitetni magaddal, hogy ez valóság. L.Á.: Szerintem a darab formájából, nyelvezetéből is adódik, hogy az embernek, olyan érzése van, hogy ez teljesen természetes. Hiszen a szereplők a köznapi nyelvet használják és folyamatosan egymás szavába vágva beszélnek. Utóbbi miatt nagyon nehéz is volt megjegyezni a szöveget, hiszen nagyon pontosan kell tudnunk, hogy ki mikor szól közbe. R.R.: Az egyik közönségtalálkozón a nézők pont azt mesélték, hogy az alapszituáció (atomtámadás) miatt nehezen tudtak azonosulni a darabbal. Mások azon vitatkoztak, hogy ki mikor jött rá, hogy ez csak Mark agyszüleménye. L.Á.: Nekem az édesapám azt mondta: „Aki azt mondja, hogy hamarabb rájött, mint a legvége, az hazudik.” R.R.: Az előadásról alkotott véleményben valójában az ember személyisége tükröződik vissza. Az a nagyon jó, hogy ugyanarról az előadásról a nézők mást- mást gondolnak, és máshogy értelmezik. L.Á.: Eljön a néző és minden megváltozik. R.R.: Igen. Ugyanazzal az előadással kapcsolatban az egyik néző azt mondja, hogy „az ott jel volt”, mire a másik, hogy „nem, az nem az volt”.

A színészek számára mennyire fontosak a közönségtalálkozók? Megváltoztatják a szerepükhöz való hozzáállásukat, vagy épp játékukat?


L.Á.: A visszajelzések alapján lehet tudni, hogy egy szerepen tovább kell-e dolgozni, hogy tényleg azt a hatást váltja-e ki, amit te szeretnél. R.R.: A közönségtalálkozás egy új műfaj, ami akkor vált izgalmassá, amikor már volt tapasztalatunk benne. Nem szabad, hogy a beszélgetés a felszínen maradjon. Az a jó, ha a közönség tényleg meri mondani, hogy mit érzett, vagy, hogy mit gondol egy konkrét jelenetről. Ekkor már arról beszélünk, amit láttunk. Ez a lényeg.


A darabra kicsit visszatérve, véleményük szerint mit tanulhatunk a férfi-nő, vagy alapjában véve az emberi kapcsolatokról?

L.Á.: Szerintem egy ilyen előadás arra alkalmas, hogy az ember megvizsgálja önmagát, hogy bizonyos helyzetekben, hogyan viselkedne. Én nézőként ezeket a helyzeteket erre szoktam használni, hogy saját magamon gondolkozzak. R.R.: Akkor jó egy előadás, ha nincs konkrét üzenete, hanem a néző magában gondol róla valamit. Az előadásról lehet úgy beszélni, hogy az kvázi egy terápia, hiszen mindenkiben máshogy csapódik le. Meg lehet figyelni, hogy akiknek vannak problémáik azok máshogy reagálnak, mint azok, akik számára a darab életidegen helyzetet mutat, mert sosem voltak még ilyen kiszolgáltatottak. Sokszor kiderül, hogy kinek mi a problémája. Neked például mit mond a darab az emberi kapcsolatokról? (fordul felém)

Az After the End jó példa a férfi és nő, mint tűz és víz párosára. Egészen apró dolog miatt képesek egymásnak ugrani, még sem bírják ki egymás nélkül. Szerintem ez általánosan igaz az életünkre, persze ebben a darabban komolyabb dolgokon folynak a viták.


R.R.: A viták során érezted úgy, hogy ez a lány miért nem enged? Hiszen Louise alapvetően kiszolgáltatott helyzetben van, sőt bántják.

Volt olyan helyzet, amikor én engedtem volna.

R.R.: Az egyik filmkritikus is ezt mondta, hogy mi a francért nem megy bele? Azért ez jól van megírva. L.Á.: Persze a lány irritálóan viselkedik és a maga módján erőszakos is. És tényleg igaz ez a tűz és víz kapcsolat, hiszen rengeteg utalás van rá, hogy még mielőtt bekerültek ebbe a bunkerbe, azelőtt is állandó veszekedés és noszogatás volt jellemző a kapcsolatukra.

Ami még számomra meglepően hatott, hogy Mark annak ellenére, hogy elmebeteg sokkal szerethetőbb figura volt, mint Louise.

R.R.: Igen és ez nem baj! Ez megint csak személyiségfüggő. Vannak „nővér” típusú lányok, akik a párkapcsolatban ilyen párokat választanak. Szemben azokkal a lányokkal, mint például Louise, akiknek máshol vannak az érzelmi fokaik, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek. L.Á.: De tudod, Laci (Magács László, a rendező- a szerk.) az elejétől kezdve azt kérte, hogy a lány legyen agresszív, hisztérikus és antipatikus. R.R.: Persze, mert így van megírva. Annak ellenére, hogy a lány van nehezebb helyzetben, mégis ugyanolyan erőszakos.


El tudják képzelni, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek, mint Louise?

L.Á.: Biztos vagyunk is, csak más helyzetekben. Például, hogy nem tudunk kilépni olyan helyzetekből, amikben már nem érezzük jól magunkat. R.R.: Vagy például ezeknek a mániáknak, megrögzüléseknek, hogy csak azért sem engedek. El kell vonatkozni egy kicsit a személyes kapcsolatok terén, hisz nyilván atomrobbanás nem lesz.


Legalábbis reméljük. Köszönöm az interjút!


Készítette: Antal Klaudia