A Honvéd Színház előadása felidézi a siratók egyszerre profán és misztikus jellegét. Húsbavágó zene, amely akkor is hallatszik, amikor csend honol a színen. A balladai búskomorság tovább szól valahogy! Működőképes a dráma, mert el van találva, minek hol legyen a helye. Rusznyák Gábor kevés eszközzel, meglepően jól egybehangolt bikaviadalt rendez. A kevesebb néha tényleg több!
Lorca darabja ezúttal flamencóba oltva jelenik meg. Nem in medias res kezdődik, hanem, amikor megérkezünk az előtérben, már játszik a zenekar (Canarro). Jó, hogy van idő ráhangolódni. Belépünk egy terembe, ahol egy vörös kerítéssel körbevett, csapóajtóval ellátott aréna nézőterére ülünk le. A küzdőtér hol házzá, hol vadonná, hol halottakkal borított csatamezővé változik. A kör újrarajzolható, a feszültség marad. A szerelem nem alapozza meg a jövőt, de a vagyon az igen! Időnként egy-egy kivágott magas C, időnként egy-egy kés suhintása élesedik fel - biztos, hogy tragédiába torkollik a nászéjszaka…
A cselekményt olykor megszakítja egy keserves ének, vagy az olyan találékony átvezetők, mint amikor az esküvőre készülő násznép egyszerre veszi fel ünneplőjét. A legfiatalabb, kissé eltúlzott gesztusokkal rendelkező kislány (Hegedűs Barbara) körbejár. Tükröt tart az érett asszonyok és férfiak elé, hogy ki-ki megigazíthassa itt-ott, amit még kell. A lakodalom végeztével pedig ő az, aki egy piros gombolyag szálait újra meg újra felvéve, felfejti, mi történt a megszökött menyasszonnyal, szerelmével Leonardoval és csúnyácska vőlegényével az éj leple alatt.
Federico Garcia Lorca az andalúziai származású költő, rajzművész, zeneszerző, rendező, talán drámáival írta be magát leginkább a történelembe. Műveiben a cigány folklór elemei elegyednek temperamentumosságával, miközben a spanyol társadalom fonákjának kiteregetése mint téma többször előkerül. A közeg okozza a cselekvésképtelenséget? Vagy a cselekvésképtelenség teszi bénulttá a közeget? Élhetetlen az élet. Vérbosszú vérbosszú hátán. Tettek, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak. A vér nem válik vízzé.
Az utolsó jelenet még emlékezetes! Két halottat húznak a körön belülre. Az asszonyok siratják őket. Legjobban az anya (Tóth Ildikó) sír. Játéka itt is letisztult, hiteles. Látszik, hogy megtört, mégis van benne egyfajta méltóságteljes higgadtság. A múlt megkeményítette. Talán a legelviselhetetlenebb fájdalom, amikor a szülő temeti gyermekét. Vele, nem először történik meg. A menyasszony (Kálóczi Orsolya) kétségbeesetten kapkodja a levegőt: zokog. Nem jobban, mint az anya, csak másképp. Ő is pontosan formálja meg, amit kell! Fiatalsággal teli hévvel cselekszik, de csöppet sem válik hamissá.
És az aréna közönsége? Mostanra gyásznéppé transzformálódott. Úgy látszik, van idő az élmény lecsengetésére is. Taps nincs, csak csendben távozás, majd a finom falatok megízlelése. Nem az ellenérzések kifejezése végett, hanem mert egy halotti toron helye van. Az élmény sokszor fájdalmas, bús és réveteg, de nagyon is végiggondolt. Nem marad nyomtalanul!
-hesse-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése