Fair Trade karácsonyi vásár a Merlinben: interjú Újszászi Györgyivel, a Védegylet munkatársával

A napokban nem lehetett elolvasni egy újságot, megnézni egy internetes hírportált anélkül, hogy ne ütköztünk volna a klímacsatározás jelenlegi állomásába, a koppenhágai klímacsúcsba. A Merlinben található Fair Trade-bazár kapcsán Újszászi Györgyit, a vásár egyik szervezőjét, a Védegylet munkatársát kérdeztem a sok kérdőjel eloszlatása céljából. Az aktuális beszédtémák rövid véleményezése után fokozatosan terelődött át a téma a FT-bazárra, mely egy újabb színes bizonyítéka a Merlin nyitottságának.

Mit gondolsz az éppen Koppenhágában zajló klímacsúcsról? Fog érdemi döntés születni vagy csak a nagyhatalmak erőfitogtatásáról és üres szavairól szól majd az eredmény?


Sajnos az utóbbira tippeltem a találkozó előtt is…

A botrányok akarva-akaratlanul is leminősítik a konferencia tekintélyét, érdemi nagyságát. Miért törnek ki folyamatosan mégis újabbak?


Az országoknak muszáj mutatni valami szándékot a megállapodásra. Ezzel odázni lehet az érdemi döntés meghozatalát, ám mégsem mondhatja senki, hogy meg sem próbálták megoldani a globális problémákat. Nekünk csak porhintés, kábítása és üres léggömb jut ki. Sajnos…


Szerinted mi lenne a megoldás, egy olyan eredmény, ami a világ minden pontján kézzelfogható eredményeket hozna?


Véleményem szerint a megoldás a szigorú fogyasztáskorlátozás lenne. Ez nem egy apró lépés, hiszen ha főleg a nagyfogyasztók fognák vissza magukat, az tényleg sokat érne. Ha a nagy energiafogyasztók akár napi 10-15 percre is "készenléti üzemmódba" kapcsolnának, már akkor nagy eredményeket lehetne felmutatni.


Hogyan kerültél kapcsolatba a Fair Trade-del? Mi fogott meg benne?


2005 februárjában két Védegyletes, Tracey Wheatley és Jávor Bence kérdezték meg, hogy az Ökofeszten (2005 április) meg tudnám-e csinálni a Fair Trade kávézót egy új kiadvánnyal.
Mi fogott meg? A bizalmon (is) alapuló kereskedés, az átláthatóság, a "fairség", a kiszolgáltatott kisemberek védelme.

Milyen eredményeket ért el eddig Magyarországon a Fair Trade, a Védegylet? Mit „kapunk” Mo-n a FT-től?


2005 tavasza óta dolgozunk ezen a területen. Először megjelent egy 12 oldalas füzet általános céllal, majd kiegészítettük középiskolai, általános iskolai és egy boltosoknak szóló kiadvánnyal is. A későbbiekben filmet forgattunk arról, hogyan dolgoznak a civilek a Fair Trade megismertetésén. Jelen vagyunk minden nagy fesztiválon, rendezvényen, idén két fesztiválon (Hegyalja, Szegedi Ifjúsági Napok) is csak Fair Trade kávé volt kapható Munkánk hatásaként a FT lassan bekerült a köztudatba. Plusz elemként a globális problémák mellett foglalkozunk a lokális kérdésekkel is: a helyi termelőktől történő közvetlen vásárlás lehetőségének könnyítése is a Védegylet egyik fontos célja.


Miért ajánlod a termékeket? Miért részesítsük ezeket előnyben a „hagyományos” termékeknél?


Kizsákmányolás-mentes folyamatban készültek, hiszen mind a munkás, mind a környezet védett ebben a rendszerben. A fogyasztó kiváló minőséget kap, a termelő iskoláztathatja
gyermekét. Szerintem ez a legmeggyőzőbb tényező.


Miért pont a Merlin Színházat választottátok ki a FT politikájának, nézeteinek terjesztésében való közreműködésre? A jövőben is terveztek közös akciókat a színházzal?


A Merlin igazgatója ajánlotta fel a lehetőséget az együttműködésre. Az első
tapasztalat igen kedvező volt, így a kapcsolat a jövőben is eredményes lehet. A támogató légkör, a jó megközelíthetőség és a magas látogatottság miatt már tervezzük a következő közös projecteket. A legközelebbi terv egy mozambiki kiállítás batik textil képekből. Ezek most is láthatóak a Merlinben felállított kis karácsonyi vásárban, melynek állandóvá tételének kérdése is napirenden van.


Mit gondolsz a Merlinenergia nevű projectről?


Szerintem nagyon jó kezdeményezés, a civilek és egy színház együttműködése igen izgalmas. A gyakorlatban szerintem jól is működik, érdekes szinergiák jönnek ki belőle, hiszen egy környezettudatos téma művészeti ághoz kapcsolása remek kísérlet, új tapasztalatokat adhat és egyben értékmutató a színház közönségének is.


Milyen termékeket vehetünk a Merlinben található kis vásárban? Kérlek, mesélj róluk: hol, hogyan készültek?


A bazárban vásárolhatóak ugandai papírgyöngyök, melyek újrahasznosított, 3x vízálló rétegű papírból készültek, emellett megtalálhatóak a már fent említett mozambiki batik képek is. Ezeken kívül a fruit of care nevű magyar társadalmi vállalkozás kézműves design termékei is kézhez vehetők. A mozgássérülteket foglalkoztató nonprofit vállalkozás kínálata gyertyák, olivaolajban szárított paradicsom, mézbe helyezett gyümölcs készítésén kívül még számos ajándéktárgyat foglal magába. Az UNICEF termékein kívül még találunk FT kávét, csokit és főleg Indiából származó kézműves tárgyakat is.


A vásár december 22-én 20 órakor zár, úgyhogy mindenki siessen aki szeretne jópofa és "fair" ajándékokat venni karácsonyra!!

Hajdú Eszter

Interview with Andrei Narcis Grosu

It’s a foggy Sunday night, I’ve just seen the Party, the play where not a single word can be heard. I’m in a room behind the stage where the Hungarian and Romanian actors relax after the performance. There is a bottle of wine on the table, Andrei Grosu, the director sits in front of me smoking his cigarette. We try to understand each other, but his English isn’t very good and I’m not speaking Romanian. We have two translators from the actors at the same time: Sorbán Csaba and Adrian Nicolae voluntarily partecipate in the conversation.
So finally we start to talk, but maybe we should have tried to use non-verbal language…it must has been a little bit easier.


How did the idea come up to direct a non-verbal play with the actors of the Nézőpont Theatre?


Andrei: When Kroó Ádám (he is one of the Hungarian actors) was in Romania, I invited him to watch my play, the Crime and Punishment in Bucarest. After the performance we started to talk about the possibility of a culturale change between the Nézőpont company and us. So I had to think about a show which can be played in the both countries. In this case making a text was very difficult, so I thought that maybe non-verbal performance would be better. At first we thought about a workshop with four Hungarian and four Romanian actors rather than a complete play. We put the whole thing together in 6 weeks from September to October.


Why did you work together with the actors of the University of Dramatic Arts in Bucarest?

Andrei: I’m working with actors from my university, because I don’t want to make a normal performance. For this, I need young people who share my thoughts about life and theatre. I’d like to create a new generation of artists, because I think we can only change the world with our thoughts and approach. Maybe it’s sounds a little bit pathetic...


You use a lot of music in the play to express the thoughts and the feelings of the characters. Nearly the all of them is in English. Why?

Andrei: The reason is the globalization. Everybody understands English, and because of that, I think this will be the language which will connect us in the future. It could be the main link between people.


How did you handle the grammatical limits during the rehearsals?


Andrei: We had translators. Sorbán Csaba translated from Romanian to Hungarian, but when he was at Budapest, because of his other performances, Adi took his place. He translated from Romanian to English. But it’s very hard, because we try to understand each other in three languages.
Adi: But anyway, I think using non-verbal language was the best way.


But how did the actors find each other without a common language? Is it possible to work together with translators?

Andrei: Yes, it’s possible to work with translators, if every member of the team wants the same. Anyway, we have common languages, we just need to discover them. We want to show a common language to the world, which is all about gestures. These also could tell meaningful, not meaningless stories.


How did the actors first meeting turn to a complete performance?


Andrei: The first time we met, we made some texts - Chekhov and Shakespeare – in Hungarian for exercise. After that I tried to connect all these stories. The end of the performance was made in four days, because we thought that we need to create a play which make the audiance think at home.



The Party has a really depressive message, it suggests to the audiance that we all have an empty and lonely life. Where is this pessimism from?


Andrei: A lot of things changed in the last year, maybe not in the world’s life, just in mine. I think it’s normal that I made a performance about my present feelings. People have to see that these days we don’t know how it feels simply just to walk in a park. We are not able to find the things that make us every day happy. This is the origin of my and the play’s message.


During the play, pictures of our everyday life’s places were projected to the background. Who made them? Where were they taken?


Andrei: The photos were taken by a friend of ours, a very good photographer from Bucarest. He’s name is Adrian Bulboacă, besides photography he also plans movie’s image.
The pictures were taken only at Bucarest, but they tried to be as universal as possible, because they don’t carry special meaning.


Is there a purpose to bring the two country (Hungary and Romania) closer? And if yes why?


Andrei: We live in the same world, we share the same problems and thoughts. Let's forget about our countries’ history made of hate and try to find our own opinion about the world.
I’m alone in a world of lonely people…that's what hurts me. I don't care about political borders, this is a too big game for me and I don't want to understand it. So I don't care about politics, I only care about people.


The Party is a once time direction or do you have similar plans for the future? Are you planning an another collaboration with the actors of this play?


Andrei: It’s very lucky, that I found people which think almost the same about theatre and the message of art. So yes, I want to work with them again. We want to make what we really like, and this is theatre, but not in a commercial way, that can be seen in many theatres. We hope that we’ll have a lot of opportunities and we can send our messages to the audiance how we really like.

Unfortunately, now they have to leave, because their train to Bucarest departs this night. But they promised that they will be back with the Party in the beginning of 2010. Maybe they’ll also invite us to a party after the Party… :)

Hajdú Eszter

'A Kodály - módszerről jelentjük!'

Ágens és társulatának akciói kezdenek olyanok lenni, mint a Kész Átverés Show. Félreértés ne essék: a közös pont nem a színvonalban, hanem a meghökkentő erőben rejlik. Eleinte még elhittük, hogy az, amit látunk, valóban az, aminek mondják és mutatják. Aztán már kezdtünk gyanakodni, sandán vizslatva minden egyes mozdulatukat. (Persze megint sikerült rákontrázniuk!) Mára eljutottunk odáig, hogy direkt azért megyünk az előadásra, hogy meglessük, mi lesz a meglepetés. Katasztrófaturistaként egyenesen áhítjuk a sokkot, ami egy rendes nézőnek kijár!

Az Ágens és a Kodály - módszer címmel fémjelzett esemény ezúttal egy koncert, de ez a tény nem hátráltat bennünket abban, hogy még reménykedjünk, hátha most is történik valami ’bibi’. Ahogy betérünk a fogadótérbe a jegyszedő kisasszonyok mellett egy operatőr és Ágens állnak. A kamera a képünkbe nyomva, menekülésnek helye nincs. Ágens kezében mappa és toll, gondosan ikszelget. Kérdést tesz fel, amire ha válaszolunk, elfoglalhatjuk helyünket. Aztán megtudom a fekete cipősöknek az első sor, dukál.

Idilli koncert veszi kezdetét. Egy daliás férfi és két nő: egy szőke és egy barna énekel a színpad bal oldalán csengő-bongó hangon. Mindhárman elegáns, komolyzenei koncerthez illő öltözetben virítanak.Kodály és Bartók gyűjtötte, trágár szövegű, magyar népdalok és középkori énekek csendülnek fel. Majdnem olyan érzésünk támad, mintha a Zeneakadémián ülnénk. Valami azért nem stimmel! Ágens a színpad közepén bőrkabátban feszít. Saját, dekadensnek látszó, modern formációja van. Nem éppen olyan zenei stílust képviselnek, mint a három jómadár. Vajon ki énekli túl a másikat? Ágens néha-néha magas hangon beleénekel ’gyönyörbe’, mire a három pacsirta tudálékosan, fensőbbségesen folytatja a dalolászást. Elmaradhatatlan operaszerű hangzás, csodásan kizökkentő disszonancia áll elő. A három jómadár átvándorol, a színpad jobb oldalára. Ezt is fontoskodva teszik… Folytatják, amiben oly jók. A módszert aztán még tovább viszik, improvizációval egybekötve.

Közben megpróbálom előbányászni a mélyről Kodály metódusának mibenlétét. A szolmizálás dereng, a rettenetes Magdi néni skálázása a szolfézsórán. Leüt, négy hangot a zongorán, meg kell mondani, hogy dó, ré, mi vagy szó… Hallás utáni zene felismerése… Nem segít! Mindegy is, mert a koncert fokozatosan úgy is olyanná válik, mint John Cage zajművészete. Ekkor tetszik a legjobban! Ja, és ne feledkezzünk meg róla, továbbra is,várom a csodát. Amikor már ellep a direkt unalom, kisvártatva megérkezik. Ősi dallam, olyan, amilyet nem lehet tanulni. Nincs regula, sem skálázás. Szabad áramlás és belülről jövő énekhang viszont van. Palya Bea és Oláh Ibolya azzal együtt, ami az övék, azzal együtt, amit ismernek. Ágens tiszteletteljes csendben áll mellettük. Ő is rájuk csodálkozik!

Végül nem marad más hátra, mint az elcsendesülés és az előzetes kérdéseket összegző, kreált statisztika felolvasása. (Az előadáson hány cigány, hány fekete cipős, hány homoszexualitását titkoló stb. vett részt. Előítéletek ide vagy oda, most lelepleződik!)

Ágens performanszai egyre nagyobb kihívás elé állítják az alkotót és a nézőt. Soha nem tudhatjuk miből mi lesz. Le kell hántani a felesleget, hogy a mögöttes gondolat láthatóvá váljon… Lehetetlennel birkózás! Ismét valami más, valami új. A lécet még feljebb pakolták!



-hesse-

Rendezői szemmel; Magács László a Pornography-ról

K. A. Mikor került a kezedbe a Pornography és mi volt benne az, ami miatt úgy döntöttél, hogy meg akarod rendezni a darabot?


M. L. Az a dolgom, hogy olvassak darabokat. Valószínűleg tavaly került a kezembe és ekkor azt gondoltam hogy ez egy érdekes szerkezet, egy érdekes történet. Mégiscsak valószínűleg mindenkit érdekel az, hogy mi az a helyzet, amiben egy ilyen terrortámadás megtörténhet. Milyenek azok az emberek, akik ezt a terrortámadást végrehajtják és milyenek azok, akik ezt elszenvedik.
Lezárták a Margit-hidat, mikor elkezdődött az építkezés. A hatéves gyerekemmel bicikliztünk át a járdán és azt vettem észre, hogy milyen hihetetlen agresszívek a biciklisták. Mikor lejöttünk végre a hídról, elkezdett őrjöngeni velem egy intelligensnek tűnő házaspár, hogy micsoda egy hülye bunkó vagyok, hogy a béna gyerekemmel a hídon biciklizem és feltartom őket. Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi ez az iszonyat agresszivitás ebben a városban. Az ember azt gondolná, hogy a biciklista az egy kicsit könnyedebb, toleránsabb, és mindig sajnáljuk a biciklistákat hogy milyen büdös bunkók az autósok, hogy lenyomják őket. Pedig a biciklista a nála gyengébb biciklistát küldi el a jó édes anyjába, az autós a biciklistát, a buszos az autóst, a kamionos a buszost.


K.A. A kamionost ki?


M. L. A kamionost pedig a biciklista vagy a helikopter. Lényeg, hogy milyen szörnyű dolog az, hogy mindenki lefele rúg és ez mennyire elkeserítő. Aztán azon kezdtem el gondolkozni, hogy valójában meg is érdemli az, aki elszenvedi a terrortámadást, mert nem figyel. Mindig azt mondtam a próbákon, hogy mindnyájan terroristák vagyunk. Csak neki egy tizenhat sebességes biciklije van, a terroristának meg egy táska bombája. Valójában, ha fegyverhez jutunk, akkor nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy ne használjuk azt. Az összes keleti harcművészet azt tanítja, hogy tudnod kell bánni a testeddel, tudnod kell használni a képességeidet és tudnod kell uralkodni magadon ahhoz, hogy ne használd. Mi ezt nem tudjuk, belőlünk valami hihetetlen gátlástalanul és kontrollálatlanul szakad ki az agresszió. Azt gondoltam, a darab ennek az agressziónak az elfojtásáról szól.


K. A. Sikerült ezt kommunikálni a közönség felé? Volt esetleg valami visszajelzés?


M. L. Olyan nehezen beszélnek az emberek egy előadásról és én nem vagyok azért alapvetően ez a „direkt-üzenet-rendező”. Én nem akarom a pofájukba ordítani, hogy agresszív disznók vagytok! Tehát ez ennél azért finomabban jelenik meg ez az előadásban. Az is érdekelt, hogy hogyan tudok, mint rendező, megbirkózni egy monológ-folyammal. Ez egyben egy szakmai kihívás is volt számomra. Azt gondolom, azzal meg tudtam birkózni.


K. A. Mikor döntöttél a végső koncepcióról – gondolok itt a „krossz-referenviákra”?


M. L. Rögtön az olvasópróbán mondtam a színészeknek, hogy lesz a darabnak egy operai eleme. Itt mindenki sokkot kapott, akkor aztán elmeséltem, hogy nem kell énekelni, hanem van egy ilyen fúga-szerkezet, tehát ez valójában nem egy bachi struktúra, de azért a visszatérés, az ismétlés, vagy az építkezés az ebből a szempontból egy zenei szerkezet.


K. A. Mi a célja?


M. L. Két célja volt. Az egyik az, hogy nagyon pontosan kommunikáljunk és rágjuk a nézők szájába azt, hogy ez ugyanaz az idő. Tehát hogy rögtön az első monológ végigjárja az öt napot. Aztán a többi monológban ez nem ennyire pontos, tehát maga a terrorista az egy olyan öt órás út, de van az egyik jelenet, ami egy két napos történet. Azt akartam, hogy ez összetalálkozzon. Azt akartam, hogy ugye van az élet, aminek vannak közös pontjai, mítoszai, mint ebben az előadásban a koncert vagy az olimpia. Azt akartam, hogy az érzékelődjön, hogy ugyanabban az időben járunk. Lehetett volna az egészet keverni, csak közben meg akkor elveszett volna a személyesség belőle. Megpróbáltam megtartani a monológokat, a monológok közti közös és különbözőségeket, az ismétlésekkel pedig a közöset kerestem és azt akartam elmesélni. De legyünk őszinték, kicsit színesebbé is akartam tenni a darabot.


K. A. Mindenképp izgalmasabbá vált tőle.


M. L. Igen, azt gondolom. De ez volt a cél. Lehet erről hosszasan beszélni és filozofálni, de ha lehetünk őszinték, érdekesebbé akartam tenni az előadást.


K. A. Hogy választottad ki a színészeket? Volt konkrét elképzelésed, hogy pontosan kiket akarsz látni az adott szerepekben?


M. L. Nem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy kikkel akarok dolgozni.


K. A. Tehát nem szerepre válogattál?


M. L. Először nem. A Merlinben van két társulat, a Madhouse és a Scallabousche és értelemszerűen vannak magyar társulatok is. Azt gondolom, nekem, mint főnöknek az a dolgom, hogy átjárási pontokat találjak a társulatok között. Ne kényszerítsem őket, hanem csak ilyen helyzeteket generáljak. Például most a következő ilyen projektem, hogy heti kétszer ájkídó edzések lesznek a Merlinben, amire az összes társulat meghívást kap. Ez egy másfajta „legyünk barátok” projekt. Egyik oldalon azt akartam, hogy dolgozzanak együtt ezek a társulatok. Általában én úgy csinálok angol nyelvű előadást, hogy felülök a repülőre, kimegyek Londonba, csinálok egy castingot, elhozok színészeket, próbálunk, megcsináljuk a blokkot, hazamennek Isten hírével és mindenki boldog. Vagy nem. Most viszont egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami repertoáron marad, tehát nem tehettem ezt meg. Volt a Madhouse két fiúval és a Scallabouche három fiúval. Tettem nekik egy ajánlatot. Ezt a Madhouse elfogadta, a Scallabouche-ból pedig egy színész fogadta el. Ezután elkezdtem körülnézni, hogy mi van, meghirdettem egy castingot, arra jelentkeztek x-en, végignéztem az embereket, majd a Sophie-t és a Sylviát választottam. Ebből lett egy társulatom, s azon belül kezdtem el osztani, hogy ezekkel az emberekkel ki, mire lenne alkalmas.


K. A. Van különbség az angol, illetve a magyar színészekkel való munkafolyamat között?


M. L. Van. Azt gondolom, az angol színészek fegyelmezettebbek. Közben meg nem így van. Jó színészekkel könnyebb dolgozni, mint közepes színészekkel. Illetve teljesen amatőrökkel és nagyon profikkal könnyebb dolgozni. A közepes színész szeret beszélgetni. Én nem szeretek túl sokat beszélgetni, hanem szeretem, hogyha egy színész megcsinálja, amit kérek. Hiszek abban, hogy vagyok annyira józan, hogy ha megcsinálja és rosszat kértem, akkor azt észreveszem és azért bocsánatot kérek és azt mondom, hogy csináljon mást. Mivel ennek a színháznak nincs társulata (illetve amikor én nem a Merlinben dolgozom, akkor szintén castingolok), valamilyen szinten megúsztam eddig azokat a helyzeteket, amikor nagyon sokat kellett volna hadakozni a színészekkel. Volt, amikor a Nemzetiben voltam rendező, akkor kerültem olyan helyzetbe, hogy túl sokat kellett hadakoznom színészekkel. Az hihetetlenül idegesített. Részben a casting miatt, részben a másfajta képzettség miatt az angol színészek nem kérdeznek, hanem csinálnak. Majd utána van véleményük, tehát nem gépek, de alapvetően nem meg akarnak beszélni valamit előbb, hanem ki akarnak próbálni valamit előbb. Ez nekem szimpatikusabb.


K. A. Eszedbe jutott, hogy ezt a darabot- tekintve, hogy Londoni témáról van szó – esetleg Angliában is bemutasd?


M. L. Nem jutott eszembe. Szoktam olyat csinálni különben, hogy elhívom a drámaírót. Ahogy az After the End-nél megcsináltam, most is a fejemben van, hogy megcsináljam.


K. A. Amikor a kezedbe került a színdarab, témájánál fogva egyértelmű volt számodra, hogy angolul, angol színészekkel fogod bemutatni, vagy esetleg magyarul is színpadra viszed?


L. M. Meg akarom csinálni magyarul. Ha ez egy dokumentumdráma lenne a 2005-ös londoni terrortámadásról, akkor nehéz lenne másoknak befogadni, de ez szerintem túlmutat ezen. Mert ez máris a Margit-hídon bicikliző agresszív biciklis némberről is szól nekem és azt gondolom hogy az előadás ebből a szempontból a „Mi mindnyájan terroristák vagyunk” alcímmel mehetne.


K. A. Vajon máshogy reagálna rá az angol közönség? Gondolok itt arra, hogy esetleg közelebb éreznék -e magukhoz, vagy épp nemtetszést váltana ki az, hogy ennyire negatívan mutatja be a darab őket? Mennyire érezhető az általánosítás?


L. M. A Machbet leöli az összes embert, aki maga körül van. Az is angol, mégsem követnek el csoportos öngyilkosságot Nagy-Britanniában, mikor bemutatják a darabot. Tehát azt gondolom – hogy mondjak neked egy közhelyet – a színház ugye tükröt tart az életnek. Nézd meg magad benne. Végül is azzal próbálja magát áltatni az ember, hogyha ír egy színdarabot, rendez egy darabot vagy ír egy könyvet, akkor az nem csak egy időtöltés, hanem valamit segít is abban, hogy kicsit magadba szállj.

Kaptay Annamária

Neo Japanesque: Kulturális és spirituális találkozás- Interjú Szilágyi Erzsébettel.

A Merlin mindig változatos műsorfüzetébe mostanában japán kanjik kerülhettek volna, szimbolizálva a Japán-Magyar Barátság évadot. Ennek keretében került színpadra a Neo Japanesque című előadás is, melyben öt magyar táncos is alkotó részt vállalt. Szilágyi Erzsébettel, a táncosok próbavezetőjével beszélgettem a közös munkáról és arról, hogy milyen volt a megtisztulás, a természet iránti alázat és az őselemek japán fogalmait táncba önteni.

Hogy kerültél, kerültetek ti, magyar táncosok ebbe a produkcióba?
Szeptember elején volt egy válogatás, ahol a rendező és a producer megnézte a jelentkező táncosokat. Olyan tizenöt fő közül lettünk mi öten kiválasztva. Még sosem dolgoztunk együtt, sőt, volt olyan, akivel még nem is találkoztam azelőtt.


A japán spirituális kultúrát, illetve a shintot mennyire ismerted?
Nem mondhatom azt, hogy túl sokat tudtam róla, de mindig is érdeklődtem iránta. Amikor aztán hallottam a darabról, jobban utánanéztem, hogy legyen arról fogalmam, mit kellene majd táncosként produkálnom. Ez alapján úgy döntöttem, hogy elmegyek a válogatásra, és megnézem, milyen egy ilyen japán-magyar koprodukció.


Nehéz volt a táncotokkal spirituális tartalmat közvetíteni? Amikor először fehér, azután fekete ruhában táncoltatok, mit jelenítettetek meg?
Szerencsére a shinto és a darab mondanivalója, tehát a természet és az élet szeretete közel áll hozzám. Náluk minden összekapcsolódik a természettel, minden visszavezetődik az ősöktől kapott energiához. Az első részben egy tér-idő tengelyt kellett az általuk adott instrukciók alapján megjelenítenünk, ehhez volt a fehér ruha. A második részben pedig, a fekete ruhával már a természet törvényei iránti alázatot, illetve ennek kimutatását táncoltuk el. Az első tehát a megtisztulás, az ősi energia, a második pedig már a természeti, anyagi lét, és e kettő ellentéte miatt alkalmazták ezt a két kontrasztos színt.

Milyen volt a japánokkal dolgozni?

Ami eleinte nagyon furcsa volt és kicsit frusztráló, hogy tudtuk, hogy japánokkal fogunk együtt dolgozni, de azt nem, hogy ennyi japánnal. Az első próba érdekes volt, mivel találkoztunk a megadott próbahelyen, öt-hat japán emberke leült a nézőtérre, és lesték, hogy mit csinálunk. Korábban átküldtek egy rövid, pársoros instrukciót interneten, és mi betanultuk a darab azon részét, amiben táncoltunk, de igazából nem mertünk nagyon hozzányúlni az ő mozgásanyagukhoz. Meglepetésünkre viszont azt mondták, hogy ja, ez a rész a tiétek, úgy jelenítitek meg, ahogyan szeretnétek. A próbák alatt is végig figyeltek minket alkotás közben: a rendező, a producer, a zenészek és a főszereplő Omote. Amit mindenképp el kell mondani róluk, az az, hogy ha kritikát fogalmaztak meg, mindig építő jelleggel tették.

Nagyon különbözik egy japán rendező egy magyartól?


Ők nagyon udvariasak, ebben biztos. Egy magyar rendező azonnal kimondja, amit lát, amit gondol. A japánok finoman és udvariasan instruáltak minket, ami nagyon jólesett. Talán ettől is tudtunk olyan gyorsan előrehaladni. A magyarok hangvétele, stílusa keményebb, amihez ha hozzászokik az ember és tudja, hogy mi van mögötte, egyáltalán nem zavaró. A japánok között mérhetetlen tisztelettel, udvariassággal vettek körül minden táncost. Utána úgy éreztem, mintha hazajöttem volna Japánból.


Úgy érzem közel került hozzád ez a kultúra.
Igen, nagyon megérintett. Ami pedig borzasztóan megtisztelő volt, hogy a második előadásnapon a főpróba ideje alatt Omote, a fő sensei összehívott mindenkit, aki közreműködött a produkcióban, és egy közös imában vehettünk részt. Szerintem, ha az ember kiutazik Japánba, se biztos, hogy átélhet ilyesmit. Az ima pedig úgy tűnik hatott, hiszen sikeres volt a produkció.


A közönség reakciói tehát pozitívak voltak?


Igen, tetszett nekik a darab, hatással volt rájuk. Nem biztos, hogy mindenki értett minden részletet, de úgy gondolom, hogy az európai ember számára több utána olvasás, tanulás szükséges ahhoz, hogy egy ilyen, más kultúrából származó dolgot igazán megértsen és átéljen. Látványilag nagyon tetszett nekik, és a történet is, amennyi lejött belőle.


Milyen kapcsolat alakult ki az előadás japán résztvevőivel?
Az utolsó előadás után szerveztek egy közös ünnepléses zárást, ahol sikerült közelebbről megismernünk őket: az étkezési szokásaikat, a viselkedésmódjukat, emellett pedig kialakult egy-két olyan emberrel a viszony, akikkel azóta is levelezek. Tartjuk a kapcsolatot, és ez jó.

Milyen volt ezekben a különleges jelmezekben és sminkben színpadra állni?
Az arc kifejezőképességét csökkentette, hogy elég speciális, japán stílusú sminket kaptunk: teljesen fehérre volt festve az arcunk, illetve papírmaséból összerakott hatalmas paróka volt a fejünkön. A kimonó jellegű ruhák pedig eléggé bekorlátozták a mozgásunkat. Az átélést persze mindez segítette, hiszen annak, ahogyan kinéztünk, volt egy hangulata, amit egyszerűen át akartunk adni.


A japán zene is könnyített a ráhangolódáson?


Igen, nagyon sokat segített. A zenék gyönyörűek voltak, az egész remekül volt felépítve szerkezetileg. Ez hozzájárult a tánc vázának megalkotásához, a koreografáláshoz is. Emellett élő zenére táncolni mindig élmény, általa a táncos teljesen oda tudja adni magát a produkciónak. Amúgy nem volt teljesen tradicionális a zene, sok modern elemet tartalmazott, de volt benne pár autentikus hangszer, például Taiko-dob.


Mi az, amit eltanulhatnánk a japánoktól?
A tisztelet. Csodálatos volt, hogy bár nagy csapattal dolgoztak, azt láttam, hogy mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Az egymáshoz való viszonyok nagyon tiszták voltak. Náluk nincs félreértés: maximálisan tisztelik azt, aki feljebbvaló náluk. Mindenki tudja, hogyan kell viselkednie. Megbecsülnek azért, amit elértél, és segítenek, hogy egyre följebb kerülj. Én ezt itthon sajnos nem annyira tapasztalom. Persze az is lehet, hogy nem lehet igazán tudni, mi van az udvariasságuk mögött, de annyi biztos, hogy nagyon jó volt velük együtt dolgozni.


Készítette: Bánhidi Dóra

Interview with Sylvia Llewelyn, the guest actress of Pornography

A.K. You have already mentioned to me that Mike Kelly and Matt Devere trained you as an actress...

S. L. Yes, there was an acting course here at the Merlin about five years ago when I started living here. I stopped watching TV because I could not understand Hungarian. So I started coming to the theater to English performances. I saw them in about five different shows. One night, there was a piece of paper on the chairs which said “acting course” and I really hated myself for not being able to speak in public.

A. K. So you were not an actress before. Why did you come to Hungary?

S. L. Because my mother is Hungarian. She returned back to Hungary when the war came to the end and I came back with her.

A. K. And you joined the course and decided to start acting. Was it because of the impression of Matt and Mike made on you?

S. L. Yes. I remember, the very first speech. They told me: “you have to write a speech” and somehow I would have never thought of that. But I like to act if I have a really good script. I cannot work like Alexis who is an improvisation actor – exceptional – I am terrible at it. So I like a good script.
I started writing. The biggest thing was that I started writing from that moment and I kept doing that. So the acting is to enrich my writing skills.

A. K. Is this the first time you have acted with them in a performance?

S. L. Yes. But I have played in Merlin because after the two theater courses with Matt and Mike, I did a third course. There was a Scottish comedian here and she ran a course and I told Matt and Mike that I would like to do comedy – which is very difficult – and she trained me as a comedian. So I did my first performance.
I am very fond of Merlin because I did my first performances with the boys, then I did another course when we wrote the material. Then I did the playboy bunny girl at a Stand-up Comedy – I really loved that. Then I wrote two materials because I could jump between Hungarian and English. It is not that I could speak Hungarian, but I could speak the things I could find funny. And then I did a gangster's moll from Chicago.

A. K. We have already talked about Matt and Mike. What about the other actors? Have you played with them before?

S. L. I had not met Alexis and I had not met Sophie but she was performing a play I was doing. I did a production at the beginning of the year in Hajós utca in the Picasso Point. I did a comedy there in which I had to lead. Sophie was performing at the same time, she was doing the performance called Édes Hús.

A. K. You told me that you prefer a good script rather than improvising. What about Pornography? Is it a strong script?

S. L. Yes, I think it is so well-written. But what I want to say is I am not sure the British people would like this script - although it is a good script - because it is not showing them in the best light. So I am not sure it would be that popular, but it is a very good picture of the reality.

A. K. Do you think it is sarcasm?

S. L. Laci (László Magács, the director of Pornography) says it is not a funny piece. But we have something what we call black humor and I think, this is kind of black humor. And British people do like sarcasm. Although my friends last night did not think there was any humor and Laci does not want humor. Anyway, this is a difficult genre and in my other performances the people did not laugh at first. But later, as we became better, they started laughing.

A. K. It is set in 2005 when the London bombings happened. You had already lived here, in Hungary. How much did all the happenings affect you?

S. L. I lived half the time in London and half the time in Budapest, I still do. Six weeks here and three weeks there.
I was actually here in Budapest when it happened. The first thing I heard… There was a friend rang me and she said: “are you in Budapest or London”. In fact, I work in Liverpool Street once a week when I am in London. So I could have been just going to work that day. So she asked me “where are you, in Budapest or London?” and I said “Budapest”. She was like “That is fine, there was a bomb...” Then I saw reports on the internet but I did not really see Hungarian television. My friends were very affected by it. Especially the one who works in those areas where these bombs happened. Then I had phone calls from friends saying “Why have not you checked that I am OK?” and then I felt bad... The biggest thing of the stories I heard from my friends was that they had to walk home. I was in London at Christmas. There was a big snow. The biggest snow they have ever had, and English people cannot cope with snow. The whole transport system came to a standing stop. I walked home on Millennium night. It is very rare when London comes to stand. All my friends were talking about the walking. It might have taken them six hours to walk home. But everybody was doing that.

A. K. That actually sounds like something that makes connection between people – although it is a negative thing.

S. L. Yes, that was comradely. The “British Agree”, you know, this feeling, the connection. That was lovely about my character; she makes a connection. It does not take much for us, elderly people, to be nice to a neighbor or a stranger.

A. K. So you like your character, right?

S. L. I think she is a very good character. She comes out to the world; she is an interesting character. I think she is a generation now: she is picturing the older generation.

A. K. Back to reality. When did you first go back to London after the bombings?

S. L. The next week.

A. K. Did you feel fear?

S. L. No. But friends of mine were frightened to go on the tube.

A. K. At the same time there were two other happenings: the Live8 concerts and the announcement that London got the Olympics. In the performance, your character is quite negative to these things. Why?

S. L. I think – perhaps – because she has such a lonely life on her own that has made her a bit anti-people, anti-things.

A. K. And she does not really have any connection with the people.

S. L. No, she does not, actually, I have never thought about that, but it is true, because the others connect but I do not connect with any of them.

A. K. Except one part, when she finds a barbeque party and asks a total stranger to give her some chicken.

S. L. I do like that part because you can see from that part that the people in London have got this great comradely feeling: when anything happens British people are suddenly friends with everybody in the street and that is lovely; when a negative thing turns to a very positive thing. But when people get older they get a little bit grumpy about things... that is life...

A. K. What was your reaction to the happenings? Did you have similar negative feelings as your character does?

S. L. No, I loved all the music. I think everything that is for charity is good even though perhaps these pop stars have been accused of doing it for their faces rather than really for change. But I think that is their job if they can do that.
And the Olympics, I think it is good for London, a fantastic thing. The people in London are very excited about it, I think it is going to bring a lot of visitors but it could just be very- very expensive for the country. The people will pay for it – I think – in the end.

A. K. You have been living here in Hungary for almost five years now. Are you going to move back to London or you already count Budapest as your home?

S. L. I feel very half-Hungarian, I want to spend more time here, I love being more here now. But I will go back to London on Saturday because I go back and forth. I love the cultural life here. I think the cultural life in Britain is not good anymore because it becomes so elitist so I feel it is going downhill in England. In a way, that has played a reflection on that, they just watch television and the internet.

A. K. Do you act there?

S. L. I do artistic things in Hungary so it has been lovely to me to actually start doing artistic things and getting paid for it. It is nice to become a professional artist. I did not imagine I was going to be an actress, because I paint, I design, I was at the Vamp Show on Sunday, I worked all day because I design necklaces from buttons. In England, I have an antique button-business, so I go back on Saturday and I do ten shows. In London, I am famous for selling buttons. I have a collection of antique buttons and I sell them at Vintage Fashion Fair in London, in a famous market.
I thought I would go for an audition in London but I would like to do comedy; and I was going to produce something, and then this came up, so this was lovely that I was thinking that ever since I studied with Matt and Mike it was a fear and I wanted to keep it up. But now, I was not nervous last night at all. Laci keeps telling me “Of course because I am enjoying myself” but I like to enjoy myself. And I think we are a good team here because I’ve known Matt and Mike for five years and they know me very well. They were good teachers. I could have had a professional job straight away after the first course but I went to BBC Radio Theater Group – it is two years now. At the moment, they are producing my second play I wrote - not for money yet. They will just give it to Hospital Radio. So when I go back now I will go to the BBC and hopefully it will have been edited.
Now I wrote my last play - it is in the whole way of my building here - which is very Alfred Hitchcock: it all goes on in a lift with a psycho killer and an American woman.

A. K. There are a lot of different things you are doing now; what is your ambition?

S. L. I would like to write a play that they perform here.

A. K. Have you already started something?

S. L. Yes, I have started it but I cannot talk to Laci about it until I have acted at least five times here. Then I can talk. Actually, I am writing plays all the time...

A. K. So what is your play about?

S. L. I cannot tell you before I tell Laci, but I think it would be good for the Madhouse.

A. K. Is that a comedy?

S. L. No, it is not. It is a love story.
I was also trained as a film script-writer by a film company here, in Hungary, and I wrote a woman war movie. Even though I like comedy and I wrote a comedy, they said: “try something different”, so then I wrote a war movie - which could be adapted for a play. I can tell you about this one: my mother was a Hungarian designer and she was here in the Second World War and then she was here through Communism and she escaped in 1956. Since my mother was a fashion designer, the whole movie goes on in the workroom of women. So it is fifteen years of Hungarian history just from the women's point of view. You can see how the women cope with different things. I think, that one could even be a play.




Kaptay Annamária