2009. december 4., péntek

Neo Japanesque: Kulturális és spirituális találkozás- Interjú Szilágyi Erzsébettel.

A Merlin mindig változatos műsorfüzetébe mostanában japán kanjik kerülhettek volna, szimbolizálva a Japán-Magyar Barátság évadot. Ennek keretében került színpadra a Neo Japanesque című előadás is, melyben öt magyar táncos is alkotó részt vállalt. Szilágyi Erzsébettel, a táncosok próbavezetőjével beszélgettem a közös munkáról és arról, hogy milyen volt a megtisztulás, a természet iránti alázat és az őselemek japán fogalmait táncba önteni.

Hogy kerültél, kerültetek ti, magyar táncosok ebbe a produkcióba?
Szeptember elején volt egy válogatás, ahol a rendező és a producer megnézte a jelentkező táncosokat. Olyan tizenöt fő közül lettünk mi öten kiválasztva. Még sosem dolgoztunk együtt, sőt, volt olyan, akivel még nem is találkoztam azelőtt.


A japán spirituális kultúrát, illetve a shintot mennyire ismerted?
Nem mondhatom azt, hogy túl sokat tudtam róla, de mindig is érdeklődtem iránta. Amikor aztán hallottam a darabról, jobban utánanéztem, hogy legyen arról fogalmam, mit kellene majd táncosként produkálnom. Ez alapján úgy döntöttem, hogy elmegyek a válogatásra, és megnézem, milyen egy ilyen japán-magyar koprodukció.


Nehéz volt a táncotokkal spirituális tartalmat közvetíteni? Amikor először fehér, azután fekete ruhában táncoltatok, mit jelenítettetek meg?
Szerencsére a shinto és a darab mondanivalója, tehát a természet és az élet szeretete közel áll hozzám. Náluk minden összekapcsolódik a természettel, minden visszavezetődik az ősöktől kapott energiához. Az első részben egy tér-idő tengelyt kellett az általuk adott instrukciók alapján megjelenítenünk, ehhez volt a fehér ruha. A második részben pedig, a fekete ruhával már a természet törvényei iránti alázatot, illetve ennek kimutatását táncoltuk el. Az első tehát a megtisztulás, az ősi energia, a második pedig már a természeti, anyagi lét, és e kettő ellentéte miatt alkalmazták ezt a két kontrasztos színt.

Milyen volt a japánokkal dolgozni?



Ami eleinte nagyon furcsa volt és kicsit frusztráló, hogy tudtuk, hogy japánokkal fogunk együtt dolgozni, de azt nem, hogy ennyi japánnal. Az első próba érdekes volt, mivel találkoztunk a megadott próbahelyen, öt-hat japán emberke leült a nézőtérre, és lesték, hogy mit csinálunk. Korábban átküldtek egy rövid, pársoros instrukciót interneten, és mi betanultuk a darab azon részét, amiben táncoltunk, de igazából nem mertünk nagyon hozzányúlni az ő mozgásanyagukhoz. Meglepetésünkre viszont azt mondták, hogy ja, ez a rész a tiétek, úgy jelenítitek meg, ahogyan szeretnétek. A próbák alatt is végig figyeltek minket alkotás közben: a rendező, a producer, a zenészek és a főszereplő Omote. Amit mindenképp el kell mondani róluk, az az, hogy ha kritikát fogalmaztak meg, mindig építő jelleggel tették.


Nagyon különbözik egy japán rendező egy magyartól?



Ők nagyon udvariasak, ebben biztos. Egy magyar rendező azonnal kimondja, amit lát, amit gondol. A japánok finoman és udvariasan instruáltak minket, ami nagyon jólesett. Talán ettől is tudtunk olyan gyorsan előrehaladni. A magyarok hangvétele, stílusa keményebb, amihez ha hozzászokik az ember és tudja, hogy mi van mögötte, egyáltalán nem zavaró. A japánok között mérhetetlen tisztelettel, udvariassággal vettek körül minden táncost. Utána úgy éreztem, mintha hazajöttem volna Japánból.


Úgy érzem közel került hozzád ez a kultúra.
Igen, nagyon megérintett. Ami pedig borzasztóan megtisztelő volt, hogy a második előadásnapon a főpróba ideje alatt Omote, a fő sensei összehívott mindenkit, aki közreműködött a produkcióban, és egy közös imában vehettünk részt. Szerintem, ha az ember kiutazik Japánba, se biztos, hogy átélhet ilyesmit. Az ima pedig úgy tűnik hatott, hiszen sikeres volt a produkció.


A közönség reakciói tehát pozitívak voltak?


Igen, tetszett nekik a darab, hatással volt rájuk. Nem biztos, hogy mindenki értett minden részletet, de úgy gondolom, hogy az európai ember számára több utána olvasás, tanulás szükséges ahhoz, hogy egy ilyen, más kultúrából származó dolgot igazán megértsen és átéljen. Látványilag nagyon tetszett nekik, és a történet is, amennyi lejött belőle.


Milyen kapcsolat alakult ki az előadás japán résztvevőivel?
Az utolsó előadás után szerveztek egy közös ünnepléses zárást, ahol sikerült közelebbről megismernünk őket: az étkezési szokásaikat, a viselkedésmódjukat, emellett pedig kialakult egy-két olyan emberrel a viszony, akikkel azóta is levelezek. Tartjuk a kapcsolatot, és ez jó.


Milyen volt ezekben a különleges jelmezekben és sminkben színpadra állni?
Az arc kifejezőképességét csökkentette, hogy elég speciális, japán stílusú sminket kaptunk: teljesen fehérre volt festve az arcunk, illetve papírmaséból összerakott hatalmas paróka volt a fejünkön. A kimonó jellegű ruhák pedig eléggé bekorlátozták a mozgásunkat. Az átélést persze mindez segítette, hiszen annak, ahogyan kinéztünk, volt egy hangulata, amit egyszerűen át akartunk adni.


A japán zene is könnyített a ráhangolódáson?


Igen, nagyon sokat segített. A zenék gyönyörűek voltak, az egész remekül volt felépítve szerkezetileg. Ez hozzájárult a tánc vázának megalkotásához, a koreografáláshoz is. Emellett élő zenére táncolni mindig élmény, általa a táncos teljesen oda tudja adni magát a produkciónak. Amúgy nem volt teljesen tradicionális a zene, sok modern elemet tartalmazott, de volt benne pár autentikus hangszer, például Taiko-dob.


Mi az, amit eltanulhatnánk a japánoktól?
A tisztelet. Csodálatos volt, hogy bár nagy csapattal dolgoztak, azt láttam, hogy mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Az egymáshoz való viszonyok nagyon tiszták voltak. Náluk nincs félreértés: maximálisan tisztelik azt, aki feljebbvaló náluk. Mindenki tudja, hogyan kell viselkednie. Megbecsülnek azért, amit elértél, és segítenek, hogy egyre följebb kerülj. Én ezt itthon sajnos nem annyira tapasztalom. Persze az is lehet, hogy nem lehet igazán tudni, mi van az udvariasságuk mögött, de annyi biztos, hogy nagyon jó volt velük együtt dolgozni.


Készítette: Bánhidi Dóra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése