Rendezői szemmel; Magács László a Pornography-ról

K. A. Mikor került a kezedbe a Pornography és mi volt benne az, ami miatt úgy döntöttél, hogy meg akarod rendezni a darabot?


M. L. Az a dolgom, hogy olvassak darabokat. Valószínűleg tavaly került a kezembe és ekkor azt gondoltam hogy ez egy érdekes szerkezet, egy érdekes történet. Mégiscsak valószínűleg mindenkit érdekel az, hogy mi az a helyzet, amiben egy ilyen terrortámadás megtörténhet. Milyenek azok az emberek, akik ezt a terrortámadást végrehajtják és milyenek azok, akik ezt elszenvedik.
Lezárták a Margit-hidat, mikor elkezdődött az építkezés. A hatéves gyerekemmel bicikliztünk át a járdán és azt vettem észre, hogy milyen hihetetlen agresszívek a biciklisták. Mikor lejöttünk végre a hídról, elkezdett őrjöngeni velem egy intelligensnek tűnő házaspár, hogy micsoda egy hülye bunkó vagyok, hogy a béna gyerekemmel a hídon biciklizem és feltartom őket. Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi ez az iszonyat agresszivitás ebben a városban. Az ember azt gondolná, hogy a biciklista az egy kicsit könnyedebb, toleránsabb, és mindig sajnáljuk a biciklistákat hogy milyen büdös bunkók az autósok, hogy lenyomják őket. Pedig a biciklista a nála gyengébb biciklistát küldi el a jó édes anyjába, az autós a biciklistát, a buszos az autóst, a kamionos a buszost.


K.A. A kamionost ki?


M. L. A kamionost pedig a biciklista vagy a helikopter. Lényeg, hogy milyen szörnyű dolog az, hogy mindenki lefele rúg és ez mennyire elkeserítő. Aztán azon kezdtem el gondolkozni, hogy valójában meg is érdemli az, aki elszenvedi a terrortámadást, mert nem figyel. Mindig azt mondtam a próbákon, hogy mindnyájan terroristák vagyunk. Csak neki egy tizenhat sebességes biciklije van, a terroristának meg egy táska bombája. Valójában, ha fegyverhez jutunk, akkor nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy ne használjuk azt. Az összes keleti harcművészet azt tanítja, hogy tudnod kell bánni a testeddel, tudnod kell használni a képességeidet és tudnod kell uralkodni magadon ahhoz, hogy ne használd. Mi ezt nem tudjuk, belőlünk valami hihetetlen gátlástalanul és kontrollálatlanul szakad ki az agresszió. Azt gondoltam, a darab ennek az agressziónak az elfojtásáról szól.


K. A. Sikerült ezt kommunikálni a közönség felé? Volt esetleg valami visszajelzés?


M. L. Olyan nehezen beszélnek az emberek egy előadásról és én nem vagyok azért alapvetően ez a „direkt-üzenet-rendező”. Én nem akarom a pofájukba ordítani, hogy agresszív disznók vagytok! Tehát ez ennél azért finomabban jelenik meg ez az előadásban. Az is érdekelt, hogy hogyan tudok, mint rendező, megbirkózni egy monológ-folyammal. Ez egyben egy szakmai kihívás is volt számomra. Azt gondolom, azzal meg tudtam birkózni.


K. A. Mikor döntöttél a végső koncepcióról – gondolok itt a „krossz-referenviákra”?


M. L. Rögtön az olvasópróbán mondtam a színészeknek, hogy lesz a darabnak egy operai eleme. Itt mindenki sokkot kapott, akkor aztán elmeséltem, hogy nem kell énekelni, hanem van egy ilyen fúga-szerkezet, tehát ez valójában nem egy bachi struktúra, de azért a visszatérés, az ismétlés, vagy az építkezés az ebből a szempontból egy zenei szerkezet.


K. A. Mi a célja?


M. L. Két célja volt. Az egyik az, hogy nagyon pontosan kommunikáljunk és rágjuk a nézők szájába azt, hogy ez ugyanaz az idő. Tehát hogy rögtön az első monológ végigjárja az öt napot. Aztán a többi monológban ez nem ennyire pontos, tehát maga a terrorista az egy olyan öt órás út, de van az egyik jelenet, ami egy két napos történet. Azt akartam, hogy ez összetalálkozzon. Azt akartam, hogy ugye van az élet, aminek vannak közös pontjai, mítoszai, mint ebben az előadásban a koncert vagy az olimpia. Azt akartam, hogy az érzékelődjön, hogy ugyanabban az időben járunk. Lehetett volna az egészet keverni, csak közben meg akkor elveszett volna a személyesség belőle. Megpróbáltam megtartani a monológokat, a monológok közti közös és különbözőségeket, az ismétlésekkel pedig a közöset kerestem és azt akartam elmesélni. De legyünk őszinték, kicsit színesebbé is akartam tenni a darabot.


K. A. Mindenképp izgalmasabbá vált tőle.


M. L. Igen, azt gondolom. De ez volt a cél. Lehet erről hosszasan beszélni és filozofálni, de ha lehetünk őszinték, érdekesebbé akartam tenni az előadást.


K. A. Hogy választottad ki a színészeket? Volt konkrét elképzelésed, hogy pontosan kiket akarsz látni az adott szerepekben?


M. L. Nem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy kikkel akarok dolgozni.


K. A. Tehát nem szerepre válogattál?


M. L. Először nem. A Merlinben van két társulat, a Madhouse és a Scallabousche és értelemszerűen vannak magyar társulatok is. Azt gondolom, nekem, mint főnöknek az a dolgom, hogy átjárási pontokat találjak a társulatok között. Ne kényszerítsem őket, hanem csak ilyen helyzeteket generáljak. Például most a következő ilyen projektem, hogy heti kétszer ájkídó edzések lesznek a Merlinben, amire az összes társulat meghívást kap. Ez egy másfajta „legyünk barátok” projekt. Egyik oldalon azt akartam, hogy dolgozzanak együtt ezek a társulatok. Általában én úgy csinálok angol nyelvű előadást, hogy felülök a repülőre, kimegyek Londonba, csinálok egy castingot, elhozok színészeket, próbálunk, megcsináljuk a blokkot, hazamennek Isten hírével és mindenki boldog. Vagy nem. Most viszont egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami repertoáron marad, tehát nem tehettem ezt meg. Volt a Madhouse két fiúval és a Scallabouche három fiúval. Tettem nekik egy ajánlatot. Ezt a Madhouse elfogadta, a Scallabouche-ból pedig egy színész fogadta el. Ezután elkezdtem körülnézni, hogy mi van, meghirdettem egy castingot, arra jelentkeztek x-en, végignéztem az embereket, majd a Sophie-t és a Sylviát választottam. Ebből lett egy társulatom, s azon belül kezdtem el osztani, hogy ezekkel az emberekkel ki, mire lenne alkalmas.


K. A. Van különbség az angol, illetve a magyar színészekkel való munkafolyamat között?


M. L. Van. Azt gondolom, az angol színészek fegyelmezettebbek. Közben meg nem így van. Jó színészekkel könnyebb dolgozni, mint közepes színészekkel. Illetve teljesen amatőrökkel és nagyon profikkal könnyebb dolgozni. A közepes színész szeret beszélgetni. Én nem szeretek túl sokat beszélgetni, hanem szeretem, hogyha egy színész megcsinálja, amit kérek. Hiszek abban, hogy vagyok annyira józan, hogy ha megcsinálja és rosszat kértem, akkor azt észreveszem és azért bocsánatot kérek és azt mondom, hogy csináljon mást. Mivel ennek a színháznak nincs társulata (illetve amikor én nem a Merlinben dolgozom, akkor szintén castingolok), valamilyen szinten megúsztam eddig azokat a helyzeteket, amikor nagyon sokat kellett volna hadakozni a színészekkel. Volt, amikor a Nemzetiben voltam rendező, akkor kerültem olyan helyzetbe, hogy túl sokat kellett hadakoznom színészekkel. Az hihetetlenül idegesített. Részben a casting miatt, részben a másfajta képzettség miatt az angol színészek nem kérdeznek, hanem csinálnak. Majd utána van véleményük, tehát nem gépek, de alapvetően nem meg akarnak beszélni valamit előbb, hanem ki akarnak próbálni valamit előbb. Ez nekem szimpatikusabb.


K. A. Eszedbe jutott, hogy ezt a darabot- tekintve, hogy Londoni témáról van szó – esetleg Angliában is bemutasd?


M. L. Nem jutott eszembe. Szoktam olyat csinálni különben, hogy elhívom a drámaírót. Ahogy az After the End-nél megcsináltam, most is a fejemben van, hogy megcsináljam.


K. A. Amikor a kezedbe került a színdarab, témájánál fogva egyértelmű volt számodra, hogy angolul, angol színészekkel fogod bemutatni, vagy esetleg magyarul is színpadra viszed?


L. M. Meg akarom csinálni magyarul. Ha ez egy dokumentumdráma lenne a 2005-ös londoni terrortámadásról, akkor nehéz lenne másoknak befogadni, de ez szerintem túlmutat ezen. Mert ez máris a Margit-hídon bicikliző agresszív biciklis némberről is szól nekem és azt gondolom hogy az előadás ebből a szempontból a „Mi mindnyájan terroristák vagyunk” alcímmel mehetne.


K. A. Vajon máshogy reagálna rá az angol közönség? Gondolok itt arra, hogy esetleg közelebb éreznék -e magukhoz, vagy épp nemtetszést váltana ki az, hogy ennyire negatívan mutatja be a darab őket? Mennyire érezhető az általánosítás?


L. M. A Machbet leöli az összes embert, aki maga körül van. Az is angol, mégsem követnek el csoportos öngyilkosságot Nagy-Britanniában, mikor bemutatják a darabot. Tehát azt gondolom – hogy mondjak neked egy közhelyet – a színház ugye tükröt tart az életnek. Nézd meg magad benne. Végül is azzal próbálja magát áltatni az ember, hogyha ír egy színdarabot, rendez egy darabot vagy ír egy könyvet, akkor az nem csak egy időtöltés, hanem valamit segít is abban, hogy kicsit magadba szállj.

Kaptay Annamária