„Mi más is lehetnék: csak csönd neked.”- Interjú Béli Ádámmal és Lovas Rozival

Cseh Tamást barátai és kollégái születésnapi ünnepséggel lepték meg 1995-ben a Merlin Színházban. Jordán Tamás szavalt, Jancsó Miklós pedig pörköltet főzött. Ugyanitt, 15 évvel később sajnos már csak emlékkoncertet adhatnak Cseh Tamás tiszteletére a Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatói. Az est folyamán újra meghallgathatjuk Dodó néni, Ica és a ravaszdi Shakespeare William történetét, újra feleleveníthetjük annak az átkozott 74-es évnek az emlékét, újra szerelmesek lehetünk Editbe, vagy Juditba és eljátszhatjuk, hogy a tangó újra divat. Béli Ádám és Lovas Rozi mesélnek arról, hogy mit jelent számukra a zenész, milyen élmények fűzik őket a dalaihoz és, hogy hogyan jött létre a koncert.

Az előadás plakátján a következőket olvashatjuk: „a kaposvári harmadéves színészhallgatók Cseh Tamás koncertje- hálával, emlékül.” Mit köszönhettek, vagy köszönhetünk Cseh Tamásnak?

Béli Ádám: A koncert előtt semmiféle kapcsolatom nem volt a Cseh Tamás életművel. Igazából kicsit tartottam is az előadástól, mert nem állt hozzám túl közel az a gitárkíséretes énekbeszéd, amit csinált. De a véleményem nagyon megváltozott miután végighallgattam az életművét. Élmény volt egy-két számát úgy játszani, hogy az előadás kapcsán olyan emberekkel beszélgethettem, akik személyesen is ismerték. Ezáltal jobban körvonalazódott Cseh Tamás emberi és zenész alakja. Úgy érzem, hogy sikerült megismernem egy nagyon aktív, a dolgokról valamit nagyon erősen gondoló művészt. Ez pedig különösen fontos, hisz minél több eredeti figurával találkozik az ember, annál szélesebb spektrumát látja a világnak és az élmények révén színesebbé válik maga is. Én ezt köszönhetem Cseh Tamásnak, illetve azt, hogy megismertetett egy olyan világ hangulatával, légkörével, ami a történelem és irodalomkönyveimből már kimaradt.

Lovas Rozi: Nekem a szüleim is szerették Cseh Tamást, ezért én ismertem és hallgattam is őt korábban, sőt voltam sok koncertjén is. Az a korszak, amiről ő mesél már távol áll tőlem. Bár pont beleszülettem, de már semmit nem tapasztaltam belőle. Sokat olvastam erről a korszakról, de Ő az, aki számomra a legjobban képes átadni ennek az időszaknak az érzelmi világát, a feszültségét. Talán azért, mert Ő egy varázsló. Annyira személyessé teszi a történeteket, hogy én abból nem csak azt értem meg, amiről a konkrét dalok szólnak, hanem az egész környezetet is, melyben születtek.

Ha jól számoltam 26 szám hangzott el a koncerten. Mi alapján lettek a dalok kiválasztva?


B.Á.: Az egész Cseh Tamás életműből válogathattunk, de volt egy irányszám, hogy fejenként 2 dallal kell előállnunk. A vizsgaműsorban 30, a koncerten pedig 26 számot adtunk elő. Miután közösen feldolgoztuk a dalokat, igyekeztünk az előadásba valamiféle dramaturgiát fűzni a hangulat fokozása érdekében.
L.R: Mindenki maga választotta ki a saját dalait az alapján, hogy neki melyik tetszik, melyik mond valamit. A zenei részeket viszont abszolút mi költöttük. Aki értett hozzá, például Ádám, teljesen kitalálta magának, hogy hogyan szólaljon meg a száma a hangszerekkel. Bár Cseh Tamás egyedül, egy szál gitáron játszott, nálunk már az elején nyilvánvaló volt, hogy mi többen fogunk különböző hangszereken. Úgy gondoltuk, annyi szabadságunk lehet, hogy megpróbáljuk újjáformálni a dalok hangzásvilágát.


Értsem úgy, hogy összeültetek és zenét írtatok?! Hihetetlen.

B.Á.: Igen, az összes szám hangszerelése, újra fogalmazott hangzásvilága a mi munkánk gyümölcse. Amikor akadt egy kis szabadidőnk, akkor bementünk az egyik Mesterség termünkbe és elkezdtük próbálni a dalokat. Ha valaki hozott egy számot, hogy azt szeretné elénekelni és volt hozzá ötlete, hogy ilyen és olyan hangszer legyen a kíséret, akkor azt mi megpróbáltuk a zenei tudásunkhoz mérten megvalósítani. Olyan is volt, hogy éppen hallottam, ahogy próbáltak valamit felrakni a srácok és eszembe jutott, hogy én még ebben a dalban zenélnék x hangszeren és berohantam a terembe, felkaptam a hangszert és beszálltam. De Rozs Tamásnak is sok javaslata volt, olykor elvett, máskor hozzátett motívumokat. Például a közös számok az ő keze munkáját dicsérik. Az egész olyan volt, mintha csak hobbiból zenélgettünk volna.


Az előadás kapcsán felmerül a kérdés, hogy színházat vagy koncertet látunk?

B.Á.: Színészeknek tanulunk, ezért ösztönösen jön, hogy színházat vigyünk a dolgainkba.
L.R.: Igen és nem is kell, hogy ez el legyen döntve. Láthatóan koncert jelenség zajlik a színpadon, de zenészek helyett színészek játszanak.
B.Á.: A kritikákban, amiket mostanában olvastam a budapesti és a kaposvári Cseh Tamás estünkről, sokszor említenek a dalok előadása helyett alakítást. Hasonló a helyzet, mint az operett vizsgánknál, hogy aki nem tud annyira jól énekelni, az a színészettel próbálja áthidalni ezt a hiányosságot. Van, aki úgy tudja jobban kifejezni az érzéseit a dalokban, hogyha nem zenészként, hanem színészként fogalmaz.


A következőkben egy kis asszociációs játékra szeretnélek invitálni titeket. Cseh Tamás dalcímeket és idézeteket fogok mondani, és kíváncsi lennék arra, hogy milyen gondolatok, élmények jutnak az eszetekbe róluk.


„Légy ma gyerek és játssz megint velem, Emlékezz, ahogy én emlékezek, Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk” (Tangó)


L.R.: Nekem erről az jut eszembe, hogy zongorázok, Mónika (Páll Mónika- a szerk.) hátrafele vigyorog, és nagyon élvezzük, amit csinálunk.
B.Á.: Én mindig úgy szoktam rákérdezni, hogy „a bolond szám jön”? Nagyon tetszik ebben a dalban, hogy van benne zeneileg egy ilyen nagyon izgalmas feszes tangó, de a refrént pontosan úgy sikerült zeneileg megfogalmaznunk, amiről a szöveg szól.


A színészetet mennyire tartjátok játéknak?


L.R.: Játék, hiszen a fantázia szüleménye az egész, de komolyan van véve és emiatt lehet nézőként leesett állal figyelni. Amikor fent vagyok a színpadon, az számomra teljesen komoly, de sose szabad elfelejteni, hogy ez csak egy játék.
B.Á.: Mondhatni, hogy a színészet véresen komoly játék. Szerencsére még nem érzem ennek az élettétjét, ezért nem kell azon gondolkodnom, hogy ez egy játék vagy sem. Egyszerűen csak próbálom minél jobban csinálni és minél többet magamba szívni abból, amit a környezetünktől és a mestereinktől kapunk. De mindezt olyan derűvel, mintha a gimiben valamilyen hobbit űznék a suli mellett, amit nagyon szeretek.


„Előre sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva…” (Désiré Apja)

L.R: Annácska (Boros Anna) papájáról szól… (nevet)
B.Á: (nevet) Furcsa véletlen, hogy amikor ezt a dalt próbáltuk, pont lőttük be Annácska laptopjáról a projektort és a „Főnök” (Cseh Tamás) arca helyett Annácska szüleinek a képe jelent meg a háttérben. Nekem ez a legerősebb asszociációm, hogy Annácska énekli, hogy „nem vagyok árva” és szülei pedig ott mosolyognak a háttérben.


Ha már a családnál tartunk, a szüleitek hogyan fogadták azt a döntést, hogy a színészi pályát választjátok?


L.R.: Nálunk ez nagyon nehéz téma volt. Sokáig csak múló hóbortnak tekintették az érdeklődésemet a színészet iránt. Azt hiszem apukámnak csak szép lassan, nagyjából mostanra sikerült megbarátkoznia ezzel az egésszel. A Tom Jones és a Cseh Tamás koncert kapcsán beszélt először igazán rólam, mint színészről, sőt még elemzett is! Ez nagyon jól esett.
B.Á.: Szerencsére minden szeszélyemnél feltétlen bizalmát és támogatását élveztem a családomnak, ez nem volt másképp a színészettel sem. Abszolút pozitívan fogadták és egy pillanatig sem aggódtak, hogy én ezt akarom választani, sőt drukkoltak, hogy sikerüljön. Nagyon sok pozitív energiát tudok meríteni a családomból.


„Most múlik pontosan, engedem hadd menjen…” (Quimby)

B.Á.: Elhangzik egy Quimby zenei-idézet Keresztény Tamás osztálytársunk számában, ami abszolút az ő találmánya. Nagyon erős párhuzamot érzett A jobbik részem c. szám és a Quimby dala között. A sors furcsa fintora, hogy a hangnembeli eltérés sem olyan nagy, hogy különösebben észlelhető legyen, így kellemesen szólal meg az idézet a szám abszolút szerves részeként. Ezzel elkövetett egy olyan dolgot, ami nekem rettentően szimpatikus, hogy aktualizálta a dalt a hallgatóság és saját maga számára. Szerintem baromi jó élményt lehet ezzel okozni a nézőknek. Emellett egyfajta tisztelgés is a Quimby előtt, hogy beleillesztettük őket az ügyünkbe.


„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” (Budapest)

L.R.: A dal központi kérdése, hogy vagy itt maradok vagy elmegyek örökre, a mi esetünkben nem olyan konkrétan szól, mint akkor, amikor íródott. Ez a mi közös számunk: közösek az impulzusok, amik minket érnek, nekünk ez a dal sokkal belsőbb, személyes dologról szól.
B.Á.: Nekem mindig más az érzésem, mikor Pesten vagy Kaposváron játsszuk. Úgy érzem, ha Kaposváron vagyunk, akkor kicsit elvonatkoztatunk, hogy mi itt vagyunk vidéken és vajon hova is vezet tovább az út.
L.R.: A koncerten, mikor énekeljük, hogy „neve is van..” nem mondjuk ki, hogy Budapest. Amikor Kecskeméten a kocsmában játszottuk és rájöttek, hogy ez a szabály, akkor másodszorra bekiabálták, hogy Kaposvár. Szeretet volt benne. Nem azt jelentette, hogy ott maradunk, hanem, hogy mi vagyunk azok.
B.Á.: Kivétel nélkül szeretjük ezt a műsort, nagyon jól összerázta az embereket. A zenélés élménye valami egészen fantasztikus pluszt ad egy közösség életében. Tényleg minden számnak meg van a lenyomata bennünk, de úgy érzem, néhány szám élménye számunkra változhat attól függően, hogy hol adjuk elő és milyen közönségnek.


„Őrjöngő bárány az üres lakásban, látod, míg ott vagy a lenti vásárban, egy világot szétdarabol." (Bárány az üres lakásban)

B.Á.: Nagyon nehéz dolgom volt a dalválasztásnál. Egyrészt mivel nem ismertem Cseh Tamás életművét, másrészt azért, mert nagyon későn álltam neki keresni, és az összes dallamosabb számot, ami zeneileg hozzám közelebb állt addigra lefoglalták. Végül ráakadtam erre a dalra, de a feladatat csak akkor vált igazán nehézzé, mikor arról kellett dönteni, hogy hogyan adjuk elő ezt a 16 versszakból és két akkordból álló számot. Ahhoz, hogy ezt a dalt végig érdekessé tegyük, a fokozás eszközéhez nyúltunk. Ezt viszont nagyon fegyelmezetten és intenzíven kellett csinálnunk, hogy egy nagy ívet tudjunk húzni, hiszen ha ez az ív megtörik, akkor kilyukad a szám. Ezzel nagyon sokat szenvedtünk, de a végén nagyon jó, feszült állapotba sikerült hoznunk, aminek nagyon örülök. A végéhez hozzácsaptam egy kortárs szerzeményt is, a Jazzékiel együttes 3 versszakát, amivel fel akartam oldani azt a feszültséget, ami a dalban termelődik, illetve ezzel is aktualizálni szerettem volna. Furcsa módon a Jazzékiel szövegben is megvan a bárány motívum.


„ És attól féltem: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” ( Ten years after)


L.R.: Ez úgy volt, hogy a Keri (Keresztény Tamás) és a Te közös számod lesz…
B.Á.: Igen, volt egy számom, amit szerettem volna, de azt a Rozs (Rozs Tamás) kidobta, és azt akarta, hogy ezt énekeljem el. Kerinek viszont csak egy száma volt, hiszen majdnem minden számban játszik és így nem maradt ideje arra, hogy azon az egy számon kívül mással foglalkozzon. Ezért lett volna ez a mi számunk, ami végül nagy közös dal lett.
L.R.: Az utolsó pillanatban lett csak összerakva. Nem találtuk az elején azt a hangzást, ami tudott volna mondani valamit úgy, hogy mindannyian benne vagyunk. Bálintnak (Formán Bálint) jött az az ötlete, hogy a kulcsmondatot mantrázzuk, ami mindannyiunk számára jelent valamit. Olyan, mintha magunkban beszélnék, hogy mi van, mi ne legyen. Ádám énekel, mi meg szinte magunk elé motyogunk, miközben egymásra figyelünk, és valószínűleg nagyon hasonló dolgok kavarognak a fejünkben. Nincs lefixálva, hogy mikor erősödik, vagy halkul a szólam, az egész dal kicsit improvizáció jellegű. Ádámra figyelünk, aki irányítja.
B.Á.: Személyes élményem az, hogy iszonyatosan jó érzés, hogy ott állok középen, a látószögemben csak a mikrofon és a közönség van, de 13 szempár, 13 ember energiáját érzem a hátamban. Kivételes dolog azt érezni, hogy egy közös csomópontban gubancolódnak össze az idegszálaink, annyira egymásra figyelünk. 

Készítette: Antal Klaudia