A Veszedelmes viszonyok hangulatában

Arany, bordó, gyertyák, félhomály, tollak, levelek, tollak, maszkok, tollak, kéjek, tollak, tollak és tollak. Már az elején, a némajátékkor megdől az a kijelentés, hogy a férfiak mindig azt akarják, mert ezekben a … viszonyokban mindenki akar mindenkit, nő a nőt is és férfi a férfit. Azt is írhatom, kész orgia, amit a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata elénk tárt. Az „elénk tárt” szó azért is megállja a helyét ebben a gondolatsorban, mert fizikális értelemben is létrejött. Megvolt a titok is, hiszen az élvezetek tobzódása közepette, mindenki maszkot húzott fel, csupán a páros kapcsolatoknál nem fedték el az arcokat.

Choderlos de Laclos művéből kiderül, hogy a másik ember sorsával való játék milyen könnyen megvalósítható és az akart milyen erős teremtőerővel bír. A darab két nagy játékosa Merteuil márkiné és Valmont vikomt, akik már együtt sokat megéltek és mások megrontásában, keresik az újabb szórakozásokat. A márkiné irányít, a vikomt teljesít, mert az ígéret az, hogy még egy éjszakát kaphat a régi szeretőtől, de a nőnek mind több és több kell, a tragédiák sorának bekövetkezése megállíthatatlan. Már a nyitókép és az ezt kísérő zene megidézi a végzetet.


Fejes Veronika

Bővebb infó az előadásról itt.

'A Kodály - módszerről jelentjük!'

Ágens és társulatának akciói kezdenek olyanok lenni, mint a Kész Átverés Show. Félreértés ne essék: a közös pont nem a színvonalban, hanem a meghökkentő erőben rejlik. Eleinte még elhittük, hogy az, amit látunk, valóban az, aminek mondják és mutatják. Aztán már kezdtünk gyanakodni, sandán vizslatva minden egyes mozdulatukat. (Persze megint sikerült rákontrázniuk!) Mára eljutottunk odáig, hogy direkt azért megyünk az előadásra, hogy meglessük, mi lesz a meglepetés. Katasztrófaturistaként egyenesen áhítjuk a sokkot, ami egy rendes nézőnek kijár!

Az Ágens és a Kodály - módszer címmel fémjelzett esemény ezúttal egy koncert, de ez a tény nem hátráltat bennünket abban, hogy még reménykedjünk, hátha most is történik valami ’bibi’. Ahogy betérünk a fogadótérbe a jegyszedő kisasszonyok mellett egy operatőr és Ágens állnak. A kamera a képünkbe nyomva, menekülésnek helye nincs. Ágens kezében mappa és toll, gondosan ikszelget. Kérdést tesz fel, amire ha válaszolunk, elfoglalhatjuk helyünket. Aztán megtudom a fekete cipősöknek az első sor, dukál.

Idilli koncert veszi kezdetét. Egy daliás férfi és két nő: egy szőke és egy barna énekel a színpad bal oldalán csengő-bongó hangon. Mindhárman elegáns, komolyzenei koncerthez illő öltözetben virítanak.Kodály és Bartók gyűjtötte, trágár szövegű, magyar népdalok és középkori énekek csendülnek fel. Majdnem olyan érzésünk támad, mintha a Zeneakadémián ülnénk. Valami azért nem stimmel! Ágens a színpad közepén bőrkabátban feszít. Saját, dekadensnek látszó, modern formációja van. Nem éppen olyan zenei stílust képviselnek, mint a három jómadár. Vajon ki énekli túl a másikat? Ágens néha-néha magas hangon beleénekel ’gyönyörbe’, mire a három pacsirta tudálékosan, fensőbbségesen folytatja a dalolászást. Elmaradhatatlan operaszerű hangzás, csodásan kizökkentő disszonancia áll elő. A három jómadár átvándorol, a színpad jobb oldalára. Ezt is fontoskodva teszik… Folytatják, amiben oly jók. A módszert aztán még tovább viszik, improvizációval egybekötve.

Közben megpróbálom előbányászni a mélyről Kodály metódusának mibenlétét. A szolmizálás dereng, a rettenetes Magdi néni skálázása a szolfézsórán. Leüt, négy hangot a zongorán, meg kell mondani, hogy dó, ré, mi vagy szó… Hallás utáni zene felismerése… Nem segít! Mindegy is, mert a koncert fokozatosan úgy is olyanná válik, mint John Cage zajművészete. Ekkor tetszik a legjobban! Ja, és ne feledkezzünk meg róla, továbbra is,várom a csodát. Amikor már ellep a direkt unalom, kisvártatva megérkezik. Ősi dallam, olyan, amilyet nem lehet tanulni. Nincs regula, sem skálázás. Szabad áramlás és belülről jövő énekhang viszont van. Palya Bea és Oláh Ibolya azzal együtt, ami az övék, azzal együtt, amit ismernek. Ágens tiszteletteljes csendben áll mellettük. Ő is rájuk csodálkozik!

Végül nem marad más hátra, mint az elcsendesülés és az előzetes kérdéseket összegző, kreált statisztika felolvasása. (Az előadáson hány cigány, hány fekete cipős, hány homoszexualitását titkoló stb. vett részt. Előítéletek ide vagy oda, most lelepleződik!)

Ágens performanszai egyre nagyobb kihívás elé állítják az alkotót és a nézőt. Soha nem tudhatjuk miből mi lesz. Le kell hántani a felesleget, hogy a mögöttes gondolat láthatóvá váljon… Lehetetlennel birkózás! Ismét valami más, valami új. A lécet még feljebb pakolták!



-hesse-

'Párhuzamos monológok...'

KDF (Kortárs Drámafesztivál) felolvasószínházi sorozat

Négy különböző országból (UK, DE, CA, SI) jövő, kortárs szerző drámája, príma süteménnyel és kávéval egybekötve, két nap leforgása alatt. Nem a hagyományos módon eljátszva, felolvasva. Az eredmény érdekfeszítő, szorongató, újszerű. A díszletek nélküli, szűk helységben a fantázia tere kitágul. A figyelmet kevésbé irányítják, mint máskor.

Véletlen egybeesés vagy kortárs sajátosság? A választott írásmód mindegyik művet összeköti. Huszonegyedik századi monománia. Nem lehet megkerülni, vagy áthatolni. Beláthatatlan, önálló létezésforma. Töredezett sorsok. Néha-néha összeér egy-egy mondat, de fejben kell összetákolni az egészet. Vagy sikerül, vagy nem. Lehet, hogy a hézag a lényeg?! Éppen az, amit nem lehet kipótolni. ’Az élet soha nem kész…’ - mormog maga elé Suzanne…

Na, de haladjunk szépen sorjában! Kezdjük mindjárt, David Greig: Európa c. drámájával. Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet! Forgács Péter rendezése szellemes, játékos, cseles. Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.

A következő mű: Dea Loher: Az utolsó tűz - az intimszféra köreit rója. A téma teljesen más, de a szereplők itt is elbeszélnek egymás mellett. Párhuzamos monológok nyomán összeálló párhuzamos történet. Mindenki a maga oldalát meséli. Egy kisfiút elgázolnak. Ki a tettes, ki az áldozat? Teljes igazság nincs, csak részigazság.

Apa (Lázár Balázs) és anya (Szoták Andrea) egy fehér kanapén ül. A háttérben egy piros, négyzet alakú kép lóg a falon. A szülők előtt, forgós székekben helyezkednek el: a szomszédok, a szeretők, a vélt vagy valós gyilkosok. Ahogy egy-egy ember a székével együtt befordul a nézőtér felé, belekezd a maga verziójába. A kis Edgart nem létezik többé. Elütötte valaki! Aztán persze az eset kapcsán kiderül egy s más. Tárgyilagosan önsajnálnak, arcrángások nélkül szenvednek. Mindegyiküknek meg van a maga baja: kielégületlenség, amputált mell, háborús trauma, állástalanság stb.

Az édesanya Suzanne gondosan megtervezte az életét. Elérte, amit akart. Tisztes férj, aranyos kisfiú, szerető anyós. És tessék! Egy szerencsétlen baleset miatt, kezdheti az egészet elölről. A nagymamát minden nap emlékeztetni kell az unoka halálára. Újra meg újra. Aztán szerencsére elhallgat a nagyi, akárcsak a kis Edgart. Leesik a tantusz! Valójában mindenki szarik nagy ívben a gyerekre! Halála megváltást hoz. A piros négyzet a falon nem egy milliókat érő festmény, hanem Edgartka pipacsokkal benőtt sírja. Senki nem látogatja meg soha. Új életet kezdenek nélküle. A dráma egy meg nem született, halott gyermeké. Kiiktatható, leakasztható kis négyzet a fekete falon. Ürügy a nyomorra.

A következő darabban is van egy halott kisfiú. (Grag MacArthur: hóember) Ezúttal jégbe fagyva. Úgy látszik, ez menő mostanság, meg a monológok. A házaspár: Margery (Szoták Andrea) és Denver (Elek Ferenc), az újdonsült barát: Jude (Jaskó Bálint) és a kutatónő: Kim drámája ez. Lecsupaszítva legalábbis. Valójában sokkal több. Fájdalmas és kacagtató egyszerre. Hétköznapi emberek tengetik mindennapjaikat valahol fenn Északon. Elszigetelve élnek. Nincsen nekik semmijük, csak egymás, meg kicsinyes kísérleteik a kitörésre. Jude a be nem teljesült vágyakat hozza Denver a videótékás életébe. Pornókat néznek nap - nap után. Margery a frigid feleség belenyugszik. Vékony a határ, amely elválaszt a boldogságtól, mégis áthidalhatatlannak látszik a távolság, amit meg kell tenni érte. Jude elfuserált családban nőtt föl, egyedül él. Elpusztították, most ő pusztít. Képtelen a boldogságra, mert fel sem ismeri, mitől lehetne az. Rátalál a halott gyerekre. Jön Kim (Urbanovits Krisztina) az archeológusnő olyan, mint James Bond nőben, de semmi nem változik meg tőle. A bezártság, a végtelenített magány marad. A hóember c. nagyon is fájó, közben vicces is. A figurák kisszerű képzelgései teszik azzá. Önirónia van bennük. Meglepően igazi!

Végezetül marad egy teljesen másként megjelenített alkotás (Simona Semenic: 5kisfiu.si). Indokolt, de nehéz elviselni a színrevitelt! Egyszerre elragadó és elidegenítő a közeg, melyet a rendező Forgács Péter felmutat. Ilyenek voltunk? Az elején bemutatkozik az öt fiú (ez esetben négy lány: Bata Éva, Cseh Judit, Gerlits Réka, Petrik Andrea, Trokán Nóra jeleníti meg őket), a végén megtudjuk, melyikkel mi lett. Nem mintha nem éreznénk, mi lesz velük. Eleve bukásra vannak ítélve. A személyes bemutatkozásokat követően, a dialógusok mindvégig kihangosítva hangzanak el. Eközben a fiúk ’csak’ illusztrálják az eseményeket. Játszanak, nem playbackelnek! Nincsenek mindig szinkronban. Erőpróbáló követni, nem is sikerül sokszor. Olyan érzés, mintha kandi-kamerán át leskelődnénk. Az öt, nyolcéves fiú játéka egyre jobban eldurvul. Az alagsorban kegyetlen játékok sora következik: számítógépes pókemberes, vérfertőző papás-mamás, neonáci-buzizós aztán krisnakiirtós. Hátborzongató. Nem biztos, hogy ezt látni akarjuk. Nincs más választás, ilyen a világ. Ez van.

Sivár a kép, ami a négy dráma nyomán testet ölt. Se nem kecsegtető, se nem hazug.

-hesse-

'Hogy legyen átkozott, aki a kést kitalálta...'

A Honvéd Színház előadása felidézi a siratók egyszerre profán és misztikus jellegét. Húsbavágó zene, amely akkor is hallatszik, amikor csend honol a színen. A balladai búskomorság tovább szól valahogy! Működőképes a dráma, mert el van találva, minek hol legyen a helye. Rusznyák Gábor kevés eszközzel, meglepően jól egybehangolt bikaviadalt rendez. A kevesebb néha tényleg több!

Lorca darabja ezúttal flamencóba oltva jelenik meg. Nem in medias res kezdődik, hanem, amikor megérkezünk az előtérben, már játszik a zenekar (Canarro). Jó, hogy van idő ráhangolódni. Belépünk egy terembe, ahol egy vörös kerítéssel körbevett, csapóajtóval ellátott aréna nézőterére ülünk le. A küzdőtér hol házzá, hol vadonná, hol halottakkal borított csatamezővé változik. A kör újrarajzolható, a feszültség marad. A szerelem nem alapozza meg a jövőt, de a vagyon az igen! Időnként egy-egy kivágott magas C, időnként egy-egy kés suhintása élesedik fel - biztos, hogy tragédiába torkollik a nászéjszaka…

A cselekményt olykor megszakítja egy keserves ének, vagy az olyan találékony átvezetők, mint amikor az esküvőre készülő násznép egyszerre veszi fel ünneplőjét. A legfiatalabb, kissé eltúlzott gesztusokkal rendelkező kislány (Hegedűs Barbara) körbejár. Tükröt tart az érett asszonyok és férfiak elé, hogy ki-ki megigazíthassa itt-ott, amit még kell. A lakodalom végeztével pedig ő az, aki egy piros gombolyag szálait újra meg újra felvéve, felfejti, mi történt a megszökött menyasszonnyal, szerelmével Leonardoval és csúnyácska vőlegényével az éj leple alatt.

Federico Garcia Lorca az andalúziai származású költő, rajzművész, zeneszerző, rendező, talán drámáival írta be magát leginkább a történelembe. Műveiben a cigány folklór elemei elegyednek temperamentumosságával, miközben a spanyol társadalom fonákjának kiteregetése mint téma többször előkerül. A közeg okozza a cselekvésképtelenséget? Vagy a cselekvésképtelenség teszi bénulttá a közeget? Élhetetlen az élet. Vérbosszú vérbosszú hátán. Tettek, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak. A vér nem válik vízzé.

Az utolsó jelenet még emlékezetes! Két halottat húznak a körön belülre. Az asszonyok siratják őket. Legjobban az anya (Tóth Ildikó) sír. Játéka itt is letisztult, hiteles. Látszik, hogy megtört, mégis van benne egyfajta méltóságteljes higgadtság. A múlt megkeményítette. Talán a legelviselhetetlenebb fájdalom, amikor a szülő temeti gyermekét. Vele, nem először történik meg. A menyasszony (Kálóczi Orsolya) kétségbeesetten kapkodja a levegőt: zokog. Nem jobban, mint az anya, csak másképp. Ő is pontosan formálja meg, amit kell! Fiatalsággal teli hévvel cselekszik, de csöppet sem válik hamissá.

És az aréna közönsége? Mostanra gyásznéppé transzformálódott. Úgy látszik, van idő az élmény lecsengetésére is. Taps nincs, csak csendben távozás, majd a finom falatok megízlelése. Nem az ellenérzések kifejezése végett, hanem mert egy halotti toron helye van. Az élmény sokszor fájdalmas, bús és réveteg, de nagyon is végiggondolt. Nem marad nyomtalanul!

-hesse-