Cucc

„Cuccaink nagymértékben befolyásolják az életünket”. De mit is jelent az a bűvös szó, hogy Cucc? Mi a keletkezéstörténete ennek a szürreális darabnak? Milyenek vagyunk mi, fiatalok? Most mindenre fény derül. Interjú Kiss Mártonnal, a Cucc. című előadás író-rendezőjével.

Készítette: Antal Klaudia és Bánhidi Dóra

Fair Trade karácsonyi vásár a Merlinben: interjú Újszászi Györgyivel, a Védegylet munkatársával

A napokban nem lehetett elolvasni egy újságot, megnézni egy internetes hírportált anélkül, hogy ne ütköztünk volna a klímacsatározás jelenlegi állomásába, a koppenhágai klímacsúcsba. A Merlinben található Fair Trade-bazár kapcsán Újszászi Györgyit, a vásár egyik szervezőjét, a Védegylet munkatársát kérdeztem a sok kérdőjel eloszlatása céljából. Az aktuális beszédtémák rövid véleményezése után fokozatosan terelődött át a téma a FT-bazárra, mely egy újabb színes bizonyítéka a Merlin nyitottságának.

Mit gondolsz az éppen Koppenhágában zajló klímacsúcsról? Fog érdemi döntés születni vagy csak a nagyhatalmak erőfitogtatásáról és üres szavairól szól majd az eredmény?


Sajnos az utóbbira tippeltem a találkozó előtt is…

A botrányok akarva-akaratlanul is leminősítik a konferencia tekintélyét, érdemi nagyságát. Miért törnek ki folyamatosan mégis újabbak?


Az országoknak muszáj mutatni valami szándékot a megállapodásra. Ezzel odázni lehet az érdemi döntés meghozatalát, ám mégsem mondhatja senki, hogy meg sem próbálták megoldani a globális problémákat. Nekünk csak porhintés, kábítása és üres léggömb jut ki. Sajnos…


Szerinted mi lenne a megoldás, egy olyan eredmény, ami a világ minden pontján kézzelfogható eredményeket hozna?


Véleményem szerint a megoldás a szigorú fogyasztáskorlátozás lenne. Ez nem egy apró lépés, hiszen ha főleg a nagyfogyasztók fognák vissza magukat, az tényleg sokat érne. Ha a nagy energiafogyasztók akár napi 10-15 percre is "készenléti üzemmódba" kapcsolnának, már akkor nagy eredményeket lehetne felmutatni.


Hogyan kerültél kapcsolatba a Fair Trade-del? Mi fogott meg benne?


2005 februárjában két Védegyletes, Tracey Wheatley és Jávor Bence kérdezték meg, hogy az Ökofeszten (2005 április) meg tudnám-e csinálni a Fair Trade kávézót egy új kiadvánnyal.
Mi fogott meg? A bizalmon (is) alapuló kereskedés, az átláthatóság, a "fairség", a kiszolgáltatott kisemberek védelme.

Milyen eredményeket ért el eddig Magyarországon a Fair Trade, a Védegylet? Mit „kapunk” Mo-n a FT-től?


2005 tavasza óta dolgozunk ezen a területen. Először megjelent egy 12 oldalas füzet általános céllal, majd kiegészítettük középiskolai, általános iskolai és egy boltosoknak szóló kiadvánnyal is. A későbbiekben filmet forgattunk arról, hogyan dolgoznak a civilek a Fair Trade megismertetésén. Jelen vagyunk minden nagy fesztiválon, rendezvényen, idén két fesztiválon (Hegyalja, Szegedi Ifjúsági Napok) is csak Fair Trade kávé volt kapható Munkánk hatásaként a FT lassan bekerült a köztudatba. Plusz elemként a globális problémák mellett foglalkozunk a lokális kérdésekkel is: a helyi termelőktől történő közvetlen vásárlás lehetőségének könnyítése is a Védegylet egyik fontos célja.


Miért ajánlod a termékeket? Miért részesítsük ezeket előnyben a „hagyományos” termékeknél?


Kizsákmányolás-mentes folyamatban készültek, hiszen mind a munkás, mind a környezet védett ebben a rendszerben. A fogyasztó kiváló minőséget kap, a termelő iskoláztathatja
gyermekét. Szerintem ez a legmeggyőzőbb tényező.


Miért pont a Merlin Színházat választottátok ki a FT politikájának, nézeteinek terjesztésében való közreműködésre? A jövőben is terveztek közös akciókat a színházzal?


A Merlin igazgatója ajánlotta fel a lehetőséget az együttműködésre. Az első
tapasztalat igen kedvező volt, így a kapcsolat a jövőben is eredményes lehet. A támogató légkör, a jó megközelíthetőség és a magas látogatottság miatt már tervezzük a következő közös projecteket. A legközelebbi terv egy mozambiki kiállítás batik textil képekből. Ezek most is láthatóak a Merlinben felállított kis karácsonyi vásárban, melynek állandóvá tételének kérdése is napirenden van.


Mit gondolsz a Merlinenergia nevű projectről?


Szerintem nagyon jó kezdeményezés, a civilek és egy színház együttműködése igen izgalmas. A gyakorlatban szerintem jól is működik, érdekes szinergiák jönnek ki belőle, hiszen egy környezettudatos téma művészeti ághoz kapcsolása remek kísérlet, új tapasztalatokat adhat és egyben értékmutató a színház közönségének is.


Milyen termékeket vehetünk a Merlinben található kis vásárban? Kérlek, mesélj róluk: hol, hogyan készültek?


A bazárban vásárolhatóak ugandai papírgyöngyök, melyek újrahasznosított, 3x vízálló rétegű papírból készültek, emellett megtalálhatóak a már fent említett mozambiki batik képek is. Ezeken kívül a fruit of care nevű magyar társadalmi vállalkozás kézműves design termékei is kézhez vehetők. A mozgássérülteket foglalkoztató nonprofit vállalkozás kínálata gyertyák, olivaolajban szárított paradicsom, mézbe helyezett gyümölcs készítésén kívül még számos ajándéktárgyat foglal magába. Az UNICEF termékein kívül még találunk FT kávét, csokit és főleg Indiából származó kézműves tárgyakat is.


A vásár december 22-én 20 órakor zár, úgyhogy mindenki siessen aki szeretne jópofa és "fair" ajándékokat venni karácsonyra!!

Hajdú Eszter

Interview with Andrei Narcis Grosu

It’s a foggy Sunday night, I’ve just seen the Party, the play where not a single word can be heard. I’m in a room behind the stage where the Hungarian and Romanian actors relax after the performance. There is a bottle of wine on the table, Andrei Grosu, the director sits in front of me smoking his cigarette. We try to understand each other, but his English isn’t very good and I’m not speaking Romanian. We have two translators from the actors at the same time: Sorbán Csaba and Adrian Nicolae voluntarily partecipate in the conversation.
So finally we start to talk, but maybe we should have tried to use non-verbal language…it must has been a little bit easier.


How did the idea come up to direct a non-verbal play with the actors of the Nézőpont Theatre?


Andrei: When Kroó Ádám (he is one of the Hungarian actors) was in Romania, I invited him to watch my play, the Crime and Punishment in Bucarest. After the performance we started to talk about the possibility of a culturale change between the Nézőpont company and us. So I had to think about a show which can be played in the both countries. In this case making a text was very difficult, so I thought that maybe non-verbal performance would be better. At first we thought about a workshop with four Hungarian and four Romanian actors rather than a complete play. We put the whole thing together in 6 weeks from September to October.


Why did you work together with the actors of the University of Dramatic Arts in Bucarest?

Andrei: I’m working with actors from my university, because I don’t want to make a normal performance. For this, I need young people who share my thoughts about life and theatre. I’d like to create a new generation of artists, because I think we can only change the world with our thoughts and approach. Maybe it’s sounds a little bit pathetic...


You use a lot of music in the play to express the thoughts and the feelings of the characters. Nearly the all of them is in English. Why?

Andrei: The reason is the globalization. Everybody understands English, and because of that, I think this will be the language which will connect us in the future. It could be the main link between people.


How did you handle the grammatical limits during the rehearsals?


Andrei: We had translators. Sorbán Csaba translated from Romanian to Hungarian, but when he was at Budapest, because of his other performances, Adi took his place. He translated from Romanian to English. But it’s very hard, because we try to understand each other in three languages.
Adi: But anyway, I think using non-verbal language was the best way.


But how did the actors find each other without a common language? Is it possible to work together with translators?

Andrei: Yes, it’s possible to work with translators, if every member of the team wants the same. Anyway, we have common languages, we just need to discover them. We want to show a common language to the world, which is all about gestures. These also could tell meaningful, not meaningless stories.


How did the actors first meeting turn to a complete performance?


Andrei: The first time we met, we made some texts - Chekhov and Shakespeare – in Hungarian for exercise. After that I tried to connect all these stories. The end of the performance was made in four days, because we thought that we need to create a play which make the audiance think at home.



The Party has a really depressive message, it suggests to the audiance that we all have an empty and lonely life. Where is this pessimism from?


Andrei: A lot of things changed in the last year, maybe not in the world’s life, just in mine. I think it’s normal that I made a performance about my present feelings. People have to see that these days we don’t know how it feels simply just to walk in a park. We are not able to find the things that make us every day happy. This is the origin of my and the play’s message.


During the play, pictures of our everyday life’s places were projected to the background. Who made them? Where were they taken?


Andrei: The photos were taken by a friend of ours, a very good photographer from Bucarest. He’s name is Adrian Bulboacă, besides photography he also plans movie’s image.
The pictures were taken only at Bucarest, but they tried to be as universal as possible, because they don’t carry special meaning.


Is there a purpose to bring the two country (Hungary and Romania) closer? And if yes why?


Andrei: We live in the same world, we share the same problems and thoughts. Let's forget about our countries’ history made of hate and try to find our own opinion about the world.
I’m alone in a world of lonely people…that's what hurts me. I don't care about political borders, this is a too big game for me and I don't want to understand it. So I don't care about politics, I only care about people.


The Party is a once time direction or do you have similar plans for the future? Are you planning an another collaboration with the actors of this play?


Andrei: It’s very lucky, that I found people which think almost the same about theatre and the message of art. So yes, I want to work with them again. We want to make what we really like, and this is theatre, but not in a commercial way, that can be seen in many theatres. We hope that we’ll have a lot of opportunities and we can send our messages to the audiance how we really like.

Unfortunately, now they have to leave, because their train to Bucarest departs this night. But they promised that they will be back with the Party in the beginning of 2010. Maybe they’ll also invite us to a party after the Party… :)

Hajdú Eszter

'A Kodály - módszerről jelentjük!'

Ágens és társulatának akciói kezdenek olyanok lenni, mint a Kész Átverés Show. Félreértés ne essék: a közös pont nem a színvonalban, hanem a meghökkentő erőben rejlik. Eleinte még elhittük, hogy az, amit látunk, valóban az, aminek mondják és mutatják. Aztán már kezdtünk gyanakodni, sandán vizslatva minden egyes mozdulatukat. (Persze megint sikerült rákontrázniuk!) Mára eljutottunk odáig, hogy direkt azért megyünk az előadásra, hogy meglessük, mi lesz a meglepetés. Katasztrófaturistaként egyenesen áhítjuk a sokkot, ami egy rendes nézőnek kijár!

Az Ágens és a Kodály - módszer címmel fémjelzett esemény ezúttal egy koncert, de ez a tény nem hátráltat bennünket abban, hogy még reménykedjünk, hátha most is történik valami ’bibi’. Ahogy betérünk a fogadótérbe a jegyszedő kisasszonyok mellett egy operatőr és Ágens állnak. A kamera a képünkbe nyomva, menekülésnek helye nincs. Ágens kezében mappa és toll, gondosan ikszelget. Kérdést tesz fel, amire ha válaszolunk, elfoglalhatjuk helyünket. Aztán megtudom a fekete cipősöknek az első sor, dukál.

Idilli koncert veszi kezdetét. Egy daliás férfi és két nő: egy szőke és egy barna énekel a színpad bal oldalán csengő-bongó hangon. Mindhárman elegáns, komolyzenei koncerthez illő öltözetben virítanak.Kodály és Bartók gyűjtötte, trágár szövegű, magyar népdalok és középkori énekek csendülnek fel. Majdnem olyan érzésünk támad, mintha a Zeneakadémián ülnénk. Valami azért nem stimmel! Ágens a színpad közepén bőrkabátban feszít. Saját, dekadensnek látszó, modern formációja van. Nem éppen olyan zenei stílust képviselnek, mint a három jómadár. Vajon ki énekli túl a másikat? Ágens néha-néha magas hangon beleénekel ’gyönyörbe’, mire a három pacsirta tudálékosan, fensőbbségesen folytatja a dalolászást. Elmaradhatatlan operaszerű hangzás, csodásan kizökkentő disszonancia áll elő. A három jómadár átvándorol, a színpad jobb oldalára. Ezt is fontoskodva teszik… Folytatják, amiben oly jók. A módszert aztán még tovább viszik, improvizációval egybekötve.

Közben megpróbálom előbányászni a mélyről Kodály metódusának mibenlétét. A szolmizálás dereng, a rettenetes Magdi néni skálázása a szolfézsórán. Leüt, négy hangot a zongorán, meg kell mondani, hogy dó, ré, mi vagy szó… Hallás utáni zene felismerése… Nem segít! Mindegy is, mert a koncert fokozatosan úgy is olyanná válik, mint John Cage zajművészete. Ekkor tetszik a legjobban! Ja, és ne feledkezzünk meg róla, továbbra is,várom a csodát. Amikor már ellep a direkt unalom, kisvártatva megérkezik. Ősi dallam, olyan, amilyet nem lehet tanulni. Nincs regula, sem skálázás. Szabad áramlás és belülről jövő énekhang viszont van. Palya Bea és Oláh Ibolya azzal együtt, ami az övék, azzal együtt, amit ismernek. Ágens tiszteletteljes csendben áll mellettük. Ő is rájuk csodálkozik!

Végül nem marad más hátra, mint az elcsendesülés és az előzetes kérdéseket összegző, kreált statisztika felolvasása. (Az előadáson hány cigány, hány fekete cipős, hány homoszexualitását titkoló stb. vett részt. Előítéletek ide vagy oda, most lelepleződik!)

Ágens performanszai egyre nagyobb kihívás elé állítják az alkotót és a nézőt. Soha nem tudhatjuk miből mi lesz. Le kell hántani a felesleget, hogy a mögöttes gondolat láthatóvá váljon… Lehetetlennel birkózás! Ismét valami más, valami új. A lécet még feljebb pakolták!



-hesse-

Rendezői szemmel; Magács László a Pornography-ról

K. A. Mikor került a kezedbe a Pornography és mi volt benne az, ami miatt úgy döntöttél, hogy meg akarod rendezni a darabot?


M. L. Az a dolgom, hogy olvassak darabokat. Valószínűleg tavaly került a kezembe és ekkor azt gondoltam hogy ez egy érdekes szerkezet, egy érdekes történet. Mégiscsak valószínűleg mindenkit érdekel az, hogy mi az a helyzet, amiben egy ilyen terrortámadás megtörténhet. Milyenek azok az emberek, akik ezt a terrortámadást végrehajtják és milyenek azok, akik ezt elszenvedik.
Lezárták a Margit-hidat, mikor elkezdődött az építkezés. A hatéves gyerekemmel bicikliztünk át a járdán és azt vettem észre, hogy milyen hihetetlen agresszívek a biciklisták. Mikor lejöttünk végre a hídról, elkezdett őrjöngeni velem egy intelligensnek tűnő házaspár, hogy micsoda egy hülye bunkó vagyok, hogy a béna gyerekemmel a hídon biciklizem és feltartom őket. Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi ez az iszonyat agresszivitás ebben a városban. Az ember azt gondolná, hogy a biciklista az egy kicsit könnyedebb, toleránsabb, és mindig sajnáljuk a biciklistákat hogy milyen büdös bunkók az autósok, hogy lenyomják őket. Pedig a biciklista a nála gyengébb biciklistát küldi el a jó édes anyjába, az autós a biciklistát, a buszos az autóst, a kamionos a buszost.


K.A. A kamionost ki?


M. L. A kamionost pedig a biciklista vagy a helikopter. Lényeg, hogy milyen szörnyű dolog az, hogy mindenki lefele rúg és ez mennyire elkeserítő. Aztán azon kezdtem el gondolkozni, hogy valójában meg is érdemli az, aki elszenvedi a terrortámadást, mert nem figyel. Mindig azt mondtam a próbákon, hogy mindnyájan terroristák vagyunk. Csak neki egy tizenhat sebességes biciklije van, a terroristának meg egy táska bombája. Valójában, ha fegyverhez jutunk, akkor nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy ne használjuk azt. Az összes keleti harcművészet azt tanítja, hogy tudnod kell bánni a testeddel, tudnod kell használni a képességeidet és tudnod kell uralkodni magadon ahhoz, hogy ne használd. Mi ezt nem tudjuk, belőlünk valami hihetetlen gátlástalanul és kontrollálatlanul szakad ki az agresszió. Azt gondoltam, a darab ennek az agressziónak az elfojtásáról szól.


K. A. Sikerült ezt kommunikálni a közönség felé? Volt esetleg valami visszajelzés?


M. L. Olyan nehezen beszélnek az emberek egy előadásról és én nem vagyok azért alapvetően ez a „direkt-üzenet-rendező”. Én nem akarom a pofájukba ordítani, hogy agresszív disznók vagytok! Tehát ez ennél azért finomabban jelenik meg ez az előadásban. Az is érdekelt, hogy hogyan tudok, mint rendező, megbirkózni egy monológ-folyammal. Ez egyben egy szakmai kihívás is volt számomra. Azt gondolom, azzal meg tudtam birkózni.


K. A. Mikor döntöttél a végső koncepcióról – gondolok itt a „krossz-referenviákra”?


M. L. Rögtön az olvasópróbán mondtam a színészeknek, hogy lesz a darabnak egy operai eleme. Itt mindenki sokkot kapott, akkor aztán elmeséltem, hogy nem kell énekelni, hanem van egy ilyen fúga-szerkezet, tehát ez valójában nem egy bachi struktúra, de azért a visszatérés, az ismétlés, vagy az építkezés az ebből a szempontból egy zenei szerkezet.


K. A. Mi a célja?


M. L. Két célja volt. Az egyik az, hogy nagyon pontosan kommunikáljunk és rágjuk a nézők szájába azt, hogy ez ugyanaz az idő. Tehát hogy rögtön az első monológ végigjárja az öt napot. Aztán a többi monológban ez nem ennyire pontos, tehát maga a terrorista az egy olyan öt órás út, de van az egyik jelenet, ami egy két napos történet. Azt akartam, hogy ez összetalálkozzon. Azt akartam, hogy ugye van az élet, aminek vannak közös pontjai, mítoszai, mint ebben az előadásban a koncert vagy az olimpia. Azt akartam, hogy az érzékelődjön, hogy ugyanabban az időben járunk. Lehetett volna az egészet keverni, csak közben meg akkor elveszett volna a személyesség belőle. Megpróbáltam megtartani a monológokat, a monológok közti közös és különbözőségeket, az ismétlésekkel pedig a közöset kerestem és azt akartam elmesélni. De legyünk őszinték, kicsit színesebbé is akartam tenni a darabot.


K. A. Mindenképp izgalmasabbá vált tőle.


M. L. Igen, azt gondolom. De ez volt a cél. Lehet erről hosszasan beszélni és filozofálni, de ha lehetünk őszinték, érdekesebbé akartam tenni az előadást.


K. A. Hogy választottad ki a színészeket? Volt konkrét elképzelésed, hogy pontosan kiket akarsz látni az adott szerepekben?


M. L. Nem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy kikkel akarok dolgozni.


K. A. Tehát nem szerepre válogattál?


M. L. Először nem. A Merlinben van két társulat, a Madhouse és a Scallabousche és értelemszerűen vannak magyar társulatok is. Azt gondolom, nekem, mint főnöknek az a dolgom, hogy átjárási pontokat találjak a társulatok között. Ne kényszerítsem őket, hanem csak ilyen helyzeteket generáljak. Például most a következő ilyen projektem, hogy heti kétszer ájkídó edzések lesznek a Merlinben, amire az összes társulat meghívást kap. Ez egy másfajta „legyünk barátok” projekt. Egyik oldalon azt akartam, hogy dolgozzanak együtt ezek a társulatok. Általában én úgy csinálok angol nyelvű előadást, hogy felülök a repülőre, kimegyek Londonba, csinálok egy castingot, elhozok színészeket, próbálunk, megcsináljuk a blokkot, hazamennek Isten hírével és mindenki boldog. Vagy nem. Most viszont egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami repertoáron marad, tehát nem tehettem ezt meg. Volt a Madhouse két fiúval és a Scallabouche három fiúval. Tettem nekik egy ajánlatot. Ezt a Madhouse elfogadta, a Scallabouche-ból pedig egy színész fogadta el. Ezután elkezdtem körülnézni, hogy mi van, meghirdettem egy castingot, arra jelentkeztek x-en, végignéztem az embereket, majd a Sophie-t és a Sylviát választottam. Ebből lett egy társulatom, s azon belül kezdtem el osztani, hogy ezekkel az emberekkel ki, mire lenne alkalmas.


K. A. Van különbség az angol, illetve a magyar színészekkel való munkafolyamat között?


M. L. Van. Azt gondolom, az angol színészek fegyelmezettebbek. Közben meg nem így van. Jó színészekkel könnyebb dolgozni, mint közepes színészekkel. Illetve teljesen amatőrökkel és nagyon profikkal könnyebb dolgozni. A közepes színész szeret beszélgetni. Én nem szeretek túl sokat beszélgetni, hanem szeretem, hogyha egy színész megcsinálja, amit kérek. Hiszek abban, hogy vagyok annyira józan, hogy ha megcsinálja és rosszat kértem, akkor azt észreveszem és azért bocsánatot kérek és azt mondom, hogy csináljon mást. Mivel ennek a színháznak nincs társulata (illetve amikor én nem a Merlinben dolgozom, akkor szintén castingolok), valamilyen szinten megúsztam eddig azokat a helyzeteket, amikor nagyon sokat kellett volna hadakozni a színészekkel. Volt, amikor a Nemzetiben voltam rendező, akkor kerültem olyan helyzetbe, hogy túl sokat kellett hadakoznom színészekkel. Az hihetetlenül idegesített. Részben a casting miatt, részben a másfajta képzettség miatt az angol színészek nem kérdeznek, hanem csinálnak. Majd utána van véleményük, tehát nem gépek, de alapvetően nem meg akarnak beszélni valamit előbb, hanem ki akarnak próbálni valamit előbb. Ez nekem szimpatikusabb.


K. A. Eszedbe jutott, hogy ezt a darabot- tekintve, hogy Londoni témáról van szó – esetleg Angliában is bemutasd?


M. L. Nem jutott eszembe. Szoktam olyat csinálni különben, hogy elhívom a drámaírót. Ahogy az After the End-nél megcsináltam, most is a fejemben van, hogy megcsináljam.


K. A. Amikor a kezedbe került a színdarab, témájánál fogva egyértelmű volt számodra, hogy angolul, angol színészekkel fogod bemutatni, vagy esetleg magyarul is színpadra viszed?


L. M. Meg akarom csinálni magyarul. Ha ez egy dokumentumdráma lenne a 2005-ös londoni terrortámadásról, akkor nehéz lenne másoknak befogadni, de ez szerintem túlmutat ezen. Mert ez máris a Margit-hídon bicikliző agresszív biciklis némberről is szól nekem és azt gondolom hogy az előadás ebből a szempontból a „Mi mindnyájan terroristák vagyunk” alcímmel mehetne.


K. A. Vajon máshogy reagálna rá az angol közönség? Gondolok itt arra, hogy esetleg közelebb éreznék -e magukhoz, vagy épp nemtetszést váltana ki az, hogy ennyire negatívan mutatja be a darab őket? Mennyire érezhető az általánosítás?


L. M. A Machbet leöli az összes embert, aki maga körül van. Az is angol, mégsem követnek el csoportos öngyilkosságot Nagy-Britanniában, mikor bemutatják a darabot. Tehát azt gondolom – hogy mondjak neked egy közhelyet – a színház ugye tükröt tart az életnek. Nézd meg magad benne. Végül is azzal próbálja magát áltatni az ember, hogyha ír egy színdarabot, rendez egy darabot vagy ír egy könyvet, akkor az nem csak egy időtöltés, hanem valamit segít is abban, hogy kicsit magadba szállj.

Kaptay Annamária