MERLiN

Új évad, DASZSZ, kultúrpolitika

2010-09-09T12:55:00.000-07:00

Hosszú és kétségek közötti nyári szünet után kezdi új évadát szeptemberben a Merlin. A nyár színházi és kulturális szempontból minden bizonnyal legfontosabb eseménye volt a független színházak támogatására szánt összeg folyósításának csúszása, majd jelentős részének megvonása, ezzel a tönk szélére sodorva a szakmát. Így rendhagyó módon, rendhagyó körülmények között kerül megrendezésre idén a DASZSZ, a Debreceni Alternatív Színházi Szemle.

Szeptember 10. és 14. között tizenegy előadással várja látogatóit a szemle keretében a Merlin, valamint péntek, szombat és vasárnap délután beszélgetéseket szervezünk a függetlenek helyzetével, ill. a változó Előadó-művészeti törvénnyel kapcsolatban. A törvény nagy port kavart (bölcsész-berkekben), azonban a káros folyamat nem most kezdődött, évtizedek „kultúrpolitikai koncepciója” ez, s nemcsak színházi téren, de általában a kortárs művészetekkel szemben.

Évtizedek óta megfigyelhető folyamat Magyarországon, de éppúgy az egész világon, amit leginkább „múzeumiasodásnak” lehetne nevezni. Ennek természetesen semmi köze a múzeum-intézményekhez, inkább azt a tendenciát szeretném jelölni vele jobb fogalom híján, ami a kortárs kultúra alkotásait héttérbe szorítja a klasszikus művekkel szemben. Ennek vetülete figyelhető meg a színházi életben, mikor Shakespeare-t mindenhol rongyosra játsszák, ehelyett meglepődve kell felkapnunk a fejünket, ha a repertoárokban egy-egy még ma is élő szerzőtől fedezünk fel valamit. A művészet megállt volna legkésőbb a XIX. században?

Az úgynevezett alternatív színházak, úgy tűnik, erre is alternatívát kínálnak, s a probléma éppen ez. Hogy ez valaminek csak az alternatívája, a szerep alárendelt, de legalábbis másodlagos. Hiszen nem az a gond, hogy nem minden színház játszik csak és kizárólag kortárs darabokat (ezt a Merlin sem teszi, és Shakespeare tényleg jó!), hanem a kettős mérce. Az, hogy a kultúra előmozdítására szánt pénzek elosztásánál az alternatív színházak csak alternatív színházak, melyek minden helyzetből csak hendikeppel indulnak: kegyesen indulhatnak, „ha erre is van igény”.

Heller Ágnes szerint nincs szükség kultúrpolitikára, egy kormányzatnak irányzat-semlegesnek kell lennie. Én nem is gondolom, hogy az eddigi kormányzatoknak, s Szőcs Géza három F-jének célja volna az „alternatív színjátszás” megszűntetése, azonban a mindenkori kormányzatnak végre el kellene döntenie, merre akar haladni, merre kormányoz. Hiszen rossz tendencia, ha rossz gazdasági körülmények között, vagy ennek ürügyén, a költségvetéshez képest jelentéktelen összegeket a kultúra területeitől vonnak meg. Egyrészt azért, mert kevés olyan példát tudnék felhozni, amikor ilyen összegek újra folyósításra kerültek (amit el lehet venni, azt nem kell visszaadni), másrészt, mert ha egy ország itt kurtít, az valóban a vég kezdetét jelenti. Mert elgondolkodhatunk rajta: ezt a jelenséget valóban csak egy szűk budapesti réteg sínyli meg?

Ezzel együtt, sok szeretettel várunk mindenkit a szemlén, mely Nádas Péter: Találkozás című darabjával veszi kezdetét Gergye Krisztián társulatának előadásával, de itt lesz többek között a Hólyagcirkusz Társulat, Fehér Ferenc, valamint Pintér Béla és társulata. A rendezvénysorozat részletes programja itt olvasható.

Gál András

Friss hírek az alternatív színház helyzetéről: a nol.hu jelenti. Nem jó.

2010-07-17T17:28:00.000-07:00

A Nol.hu július 17-én megjelent cikkében többek között Magács László, a Merlin Színház igazgatója valamint a Befogadó Színházak Társulásának elnöke nyilatkozott az alternatív színházak és társulatok helyzetéről. Sajnos a helyzet egyelőre nem túl rózsás. Sőt.

A cikk ezen a linken elérhető:
http://nol.hu/kult/20100717-bozsik_es_frenak_is_kenytelen_feladni

Monster Tamer a Merlin Színházban

2010-06-07T05:18:00.000-07:00

Előzetes videó a Monster Tamer táncelőadáshoz, mely június 13-án látható a Merlin Színházban.

This is a video about the Monster Tamer, which is a dance performance. You can see it in the Merlin Theatre on 13th June 2010 / 7 p.m.

Játék két darab Merlin-kártyáért!

2010-06-03T06:56:00.000-07:00

Töltsd fel a veled élő szörnyet!Te hogyan szelídítesz szörnyet?

A szörnyekért cserébe 2 db Merlin-kártyát tudunk felajánlani!

Ne szörnyülködj, hanem töltsd fel szörny videód, képed, szöveged, ötleteid a veled élő szörnyről vagy a szörny szelídítéssel kapcsolatban és ha elég bátor vagy, gyere el június 13-án a Merinbe a "Monster Tamer" előadásra, ahol Ausztria, Horvátország, Szlovénia és Magyarország egy-egy táncosa mutatja majd be a bennünk élő szörnyet és add tippeket a szörnyszelídítéshez.

A legjobb szörnyszelídítő és a legjobb szörny június 13-án az előadás előtt a Merlinben 1-1 darab Merlin-kártyát kap ajándékba. (Mely az évad során beváltható 4 különböző, vagy 2X2 előadásra.) Feltöltési határidő június 10-e (csütörtök) éjfél.

Bizonytalan vagy, hogy mit küldhetnél be? Megbeszélnéd a többi szörnnyel?

Íme egy topic csak nektek.

A végeredményt töltsd fel a Merlin Színház Facebook profiljára.

Itt pedig bővebb információkat tudtok kérni: kudron.anna@merlinszinhaz.hu

Merlin Április

2010-05-31T05:52:00.000-07:00

Áprilisban nagy volt a mozgolódás a Merlin Színházban. Rögtön április elsején bolondok napi Budapest Interkult rendezvénnyel indítottunk, ahol a móka mellett beindultak e havi táncos programjaink. Ez egészen odáig fajult, hogy április 29-én Tánc Világnapi Maratont szerveztünk, azaz non-stop táncelőadások és vetítések színesítették a napot. Valószínűleg sokan olyanok is megfordultak a Merlin Színházban, akik még azelőtt soha. Ha éppen nem előadás ment a színházteremben, vagy kiegészítő rendezvény, akkor kemény munkával próbáló társulatokat láttunk az épületben. Néha pedig egy kis viccelődés segít túllendülni a holtpontokon...

Szóval ilyen volt az április a Merlinben röviden és tömören:

Mindenkit Foglalkoztat

2010-05-14T05:23:00.000-07:00

- Beszélgetés Kiss Márton író-rendezővel

Azt javaslom, hogy ezt az interjút csak azok olvassák el, akik már látták az előadást. Akik nem látták, azok vizualizáljanak egy hatalmas SPOILER kiírást keresztül-kasul a szövegen. Mert ez a darab akkor igazán nagy élmény, ha a néző nem passzív befogadóként dől hátra, hanem az előadás valódi részesévé válik azáltal, hogy hagyja kicsit megmozgatni azokat a bizonyos fogaskerekeket. És akkor a nevetések és elkomolyodások közé beszűrődik pár Aha!-momentum, ami pompás érzés tud lenni. De hát mindenki döntse el magának, szeretné-e, hogy beszélgetőtársam és én lelőjük a poént…

Gratulálok a bemutatóhoz! Szerintem mondhatom azt, hogy sikeres volt, hiszen tele volt a nézőtér, és ez a szépszámú közönség kábé négyszer visszatapsolta a színészeket.

Igen, tényleg jól sikerült. Nagyon kellett az, hogy a nézők már az elejétől menjenek az előadással. Azt hittem, hogy rosszabbul fog elsülni.

Miért gondoltad ezt?

Mert nekem elég nehéz volt. Az első komolyabb munkám a CUCC után, és sokszor azt hittem, hogy szétesik darabokra. Aztán mégis összeállt.

Nekem összeállt. Nagyon kissmarcis volt a darab.

És az mit jelent? (nevet)

Azt jelenti, hogy úgy érzem, neked már megvan a saját stílusod, hangod. Gondolok itt arra, hogy a darabjaid olyanok, mint egy puzzle: az elején káosz, és a néző kapkodja a fejét, hogy melyik darabka hova tartozik, aztán elkezdi összerakosgatni őket, és a végén minden a helyére kerül. Nekem ez nagyon tetszik, hogy amikor már azt hiszem, hogy mindent értek, kiderül valami új, amire számíthattam volna, mert próbáltál rávezetni, de persze nem számítottam. És ez csavar 180°-ot az egész szituáción. Amúgy most jobban megértettem mindent, mint a CUCC-nál.

Persze, ez a darab sokkal letisztultabb. Amúgy a Foglalkoztató előbb kész volt, mint a CUCC, már olyan értelemben, hogy volt egy hatvan oldalas förmedvény, egy nagy-nagy szövegtenger, amit megírtam, aztán hagytam pihenni. Megvolt a CUCC, de már azon is rajta volt a bélyege ennek az őrületnek, vagy ahogy a dramaturgom szokta mondani, káoszdramaturgiának. Amikor aztán elkezdtünk dolgozni a Foglalkoztatón, akkor elolvastam, amit két évvel ezelőtt írtam, és mondtam, hogy ez egy borzalom. Aztán újraírtam az egészet. De hasznos volt ez a késleltetés, mert itt már egy más szinten dolgoztam, mint a CUCC-nál.

Milyen értelemben?

Itt volt egy konkrét szövegkönyv, amit meg kellett csinálni hat hét alatt. Tehát itt nem a színészekkel közös improvizáció volt a módszer, viszont a próbák előtt nagyon sokat elemeztük a szerepeket. Nem az volt, hogy beleraktam őket egy formába, vagy egy keretbe, hanem kerestük, hogy kik ezek a karakterek és mit akarnak.

Honnan a Foglalkoztató alapötlete?

Az onnan van, hogy amikor megírtam a förmedvényt, akkor zárták be a Lipótmezőt, az elmegyógyintézetet. És ez nagyon elgondolkodtatott, mert sok cikk jelent meg arról, hogy jaj, most bezárták, és a sok bolond meg ott bolyong a városban, merthogy nem kapnak ellátást. Tényleg nagyon nagy botrány volt, mert tulajdonképpen az volt a magyar pszichiátria központja, ahol a kutatások, fejlesztések folytak. És volt egy ismerősöm, aki ott dolgozott a foglalkoztató részlegen, amit akkor kimentettek a Mérei kórházba, én pedig elmentem oda, mert érdekelt, hogy hogyan történt ez az egész.

Innen jön a hajtogatás-motívum is? A foglalkoztató részleghez kapcsolódik?

Igen. Tudod, a foglalkoztató egy olyan dolog, hogy ezeket a betegeket megpróbálják visszaintegrálni a társadalomba, hétköznapi cselekvések által. Például seprűt készítenek, plüssmacit tömnek, meg ilyenek. Foglalkoztatják is őket, tehát kapnak ezért pénzt is, de nem ez a lényeg, hanem hogy ezek az emberek, akik egyfajta beszűkült tudatállapotban vannak, ne vesszenek el saját magukban. Szóval elmentem ebbe a foglalkoztatóba, és egy napig ott voltam. Az ismerősöm pedig bedobott a mélyvízbe, azt mondta, hogy ne csak beszéljek a főorvossal, hanem vegyek részt a foglalkozásokon. És akkor tömtem én is a plüssmacit. Nagyon nagy élmény volt. Volt például három öregasszony, akikkel tök jól elbeszélgettem, amikor vagy fél óra után végül is rádöbbentem, hogy nem négyen ülünk az asztalnál, hanem öten, mert van ott még valaki, akit én nem látok, valaki, aki nem létezik…szóval innen jött az ötlet.

Akkor a darabban tulajdonképpen mindenki őrült, igaz? Mert ott vannak a rehabilitációs központ lakói, és az ő agyszüleményeik, akiket eljátszanak.

Igen, mert ez a Lipótmező-történet összekapcsolódott számomra azzal, hogy mindig is ez volt Magyarországon, hogy az őrületeinkkel nem tudunk mit kezdeni. Most nem olyan értelemben mondom, hogy skizofrénia, hanem a társadalmi problémákkal. Szóval ez egy allegória, hogy az egész ország egy nagy őrültekháza.

Gondolom itt jönnek be a képviselők, akik a halálbüntetés nemeit vitatják. Ők tulajdonképpen az elmegyógyintézeten kívüli világ.

Pontosan. A darab két szinten működik, és a polgármesteres vonal a másik szint, akik el akarják pusztítani a foglalkoztatót. És én ebből azt akartam kihozni, hogy a félelmeink, vagy előítéleteink egyfajta gyűlöletet szülnek a másikkal szemben, aki lehet cigány, zsidó, de akár egy eszme is. És ez a gyűlölet pusztításhoz vezet, de önmagunk elpusztításához. Mert azáltal,hogy ugyanazok a színészek játsszák a két szintet, nekem ez a kettő összeér a fejemben, hogy tulajdonképpen egymást pusztítják el, de ezáltal önmagukat is.

Szóval minden ember a Szürke Szerda mozgalom tagja? Vigasztalan unalmat terjeszt, elkeseredett és másokat is elkeserít?

Igen, az már a vége. Hogy előbb-utóbb ilyenné válik minden. Ilyen szürkévé és unalmassá. De ez azért is került bele, mert azt vettem, észre, hogy Magyarországon imádunk panaszkodni. Minden mondatunk azzal kezdődik, hogy „az a baj”, „attól félek”, meg „elegem van belőle”. Ezek a pici jelenetek mind reflexiók arra, hogy hogyan élünk ebben az országban, minden részletet a valóságból emeltem át. A szürke szerda pedig azt jelképezi, hogy mennyire pesszimisták vagyunk és mennyire tudjuk utálni, ami körülöttünk van.

Visszatérve kicsit a stílus-kérdésre: a darabjaid nyelvezete is sajátos, tulajdonképpen a média, a reklámok világát hallom ki belőle. És nagyon tetszett az, ahogyan az embereket a beszédstílusukkal jellemezted. A manager főnökasszonyt például, akinek a férje már nem jelent motivációt, de azt szeretné, ha a váláson is együtt dolgoznának. Vagy ahogy bemutattad a polgármester semmitmondó szónokiasságát.

Igen, nagyon sokat próbáltam használni a szöveg zeneiségét, a magyar nyelv játékosságát. A polgármesternél a politikusoknak ezt a valóban semmitmondó, de nagyon szépen hangzó beszédét úgy próbáltam színpadra vinni, hogy verssorokból áll össze a szövegük, de minden sor más és más versből van. Tehát a polgármester egyszerre mond József Attilát, Berzsenyit meg Vörösmartyt. A szürke szerdánál pedig egy szertartásszerű dolgot írtam át szürkévé. Olyan apró játékokat találtam ki, hogy az új onnan csatlakozott híveink helyett újonnan csalatkozott híveink van, vagy a mutatkozz be helyett unatkozz be.

Te mennyire érzed úgy, hogy megtaláltad a saját hangodat?

Én is érzem azt, hogy van valami, ami ilyen kissmarcis, ahogy mondtad, de ez egy folyamatosan alakuló dolog. És azért mondom azt, hogy a Foglalkoztató nekem most még úgy ülepedik, mert érzem, hogy megyek egy formába, ami az enyém, de ez darabról darabra alakul, szépen lassan lépegetek előre. Például a Foglalkoztatóban most a képek felé mentem el. Nagyon meghatározó volt a díszlet, amit Virággal (Erdei Ildikó Virág, a díszlettervező) csináltunk, aki egy olyan furcsa képi világot hozott létre, amire én nagyon rá tudtam érezni. Azt szeretem, hogy egyrészt van egy kép, kiegészülve a színekkel és a világítással, nagyon erős, nagyon sűrű, és van a szöveg. És az a fontos, hogy egymást erősítse vagy ellenpontozza a kettő. Emellett kevesebb mozgást akartam, azt, hogy a látvány olyan legyen, mint egy festmény vagy egy szobor, és a dialógusban szülessen meg a jelenet. Például amikor a házaspár beszélget, az tulajdonképpen egy piéta póz. Szóval a stílust illetően én nagyon benne vagyok, és nem látok rá, de sokan például azt mondják, hogy így beszippantja őket az előadásom.

Ha már szóba került a díszlet, hogyan kaptak ilyen központi szerepet ezek a piros székek?

A pilleszékek? Az onnan jött, hogy a foglalkoztató egy olyan teremben volt, amiben mállott a vakolat. Ezért akartam, hogy legyen a díszletnek is ilyen lepusztult szocreál feelingje. Azt pedig Ildi mondta, hogy akkor legyenek pilleszékek, mert az a 70-es, 80-as években mennyire divatban volt. Azon ültél a konyhában és aztán szét lehetett szedni, és akkor virágot ültettél bele. Így tetszett meg az, hogy a pilleszéken nem csak ülni lehet, hanem bármit meg lehet vele csinálni. Lehet belőle villamos is. Lerakod, és akkor azok a kerekek. De az is egy kép, minimális jelzés. És nem kell jobban illusztrálni, mert a szöveg úgyis elmondja. A többit pedig te elképzeled, és az belül megtörténik, hiszen van fantáziád. Én nagyon hiszek abban, hogy használni kell a fantáziánkat, erre jó a színházasdi.

Végezetül feltenném neked a darab egyik, mindenkit foglalkoztató alapkérdését: Mit jelent számodra az a sokat használt szókapcsolat, hogy „úgy szeretnék boldog lenni”?

Ez milyen gáz kérdés! (nevet) Figyelj, azért is írtam meg ezt a foglalkoztatót, merthogy csinálni kell a dolgokat. Miközben dolgoztunk, baromi nehéz volt, hat hétre beköltöztem a Merlinbe és rengeteg akadállyal szembesültem. Ez iszonyatosan stresszes tud lenni. De bármennyire is szar a helyzet, és bár néha nagyon ideges tudok lenni, nekem az a boldogság, hogy ezt csinálhatom. A boldogság nem csak pillanatok kérdése.

Készítette: Bánhidi Dóra

Rómeó és Júlia megmozdult!

2010-05-11T06:49:00.000-07:00

Sokan kíváncsiak lettek arra, hogy mi lesz abból, ha Uray Péter Shakespeare klasszikus szerelmi történetét és a mozgásszínházat összetalálkoztatja. Az eredmény pedig tánccal, mozdulatokkal, gesztusokkal, indulatokkal, érzelmekkel telerakott produkcióvá vált. A tragédia minden egyes lényegi momentumát végig táncolták, a zene és mozgások kapcsolata még inkább rásegített arra, hogy kifejezzék a szerepekben zajló érzelmeket.

A jelmezek nőkön és férfiakon egyaránt öltöny, tán a hovatartozás és összetartozás végett van, akin szürke, akin csíkos, akin fekete. Kalap is kerül, sőt a keretbe foglalás végett hófehér gúnyos vigyorba ágyazott maszkok vannak a szereplőkön a történet elején, és a végén is, mikor a két szerelmest visszahívják maguk közé, miután megmutatták a tragédiába torkolló szerelmi történetet.

A helyszín Verona, kevés, de annál hangsúlyosabb elem a díszlet, a padló vörös, ami különös fényt vet az öt darab fémketrecre. Ezeknek a piros ketreceknek a mozgatásával változnak a helyszínek.

A két fiatal történetének bemutatása a fizikai színház elemeinek a segítségével nagyon hatásosra sikerült, nem volt szükség szavakra, kifejezőek voltak a gesztusok és az érzelmek is egyértelműen láthatóvá váltak annak függvényében, hogy mennyivel volt több vagy kevesebb indulat egy mozdulatban.

A közönség hosszas tapssal igyekezett megmutatni a „vendégeknek”, hogy tökéletes látvány-élményt kaptak.

Fejes Veronika

Előadások és próbák képekben

2010-05-04T05:36:00.000-07:00

Érdemes megnézegetni az előadásokon és a próbákon készült képeket, hátha még inkább kedvet kap az ember az adott darabhoz.

Ajánlatunk mára:

Kiss Márton Foglalkoztató c. előadásán készült fotók a Facebookon, valamint a Merlin Színház és a Madhouse Company közös darabja, Magács László rendezésében, az ARTHUR, PART ONE - THE LEGEND BEGINS, szintén a Facbookon.

Tánc Világnapi Maraton a Merlinben

2010-05-04T04:49:00.000-07:00

Köszönjük az érdeklődőknek, hogy eljöttek és részt vettek a Tánc Világnapi Maratonon.

Bár az éjszaka nehezen indult, a későbbiek folyamán csak kapkodtuk a fejünket a sok ember láttán.

Vecsey Balázs fotói elérhetőek itt.

Egy rövid kis előzetes videó megtekinthető a Facebookon.

Hangulatok a Foglalkoztató c. darab próbáján

2010-04-22T06:17:00.000-07:00

Szavak sokaságából...

5 szereplő, instrukció, vákuum, „nem húzunk”, Pesti Est, 18 jelenet, beállás, író-rendező, szürke, részpróba, szerda, humanoid, éjszakai/elemző próba, „édes-bús”, munkainterjú, változás, átállás, játék játék, „Itthon vagyunk”, együttgondolkozás, lejárás, „Ne essünk szét”, szövegösszemondás, irodatorna, a foglalkoztató, „Pöcc”, szünet, szünet, rebarbara, gerjedés, piszkos jelent, egyben, jelenet, fényváltás, „Pöcc”, m(b)aszkok, „Nézz le az erkélyről forró nyár derekán a véres földre, könnyezik a flaszter.”, szerep, B-612-es kisbolygó, a jelenet kipucolása, hajtogatás, egybemenés, főpróba, széktörés, kitartott pillanat, „a két Lotti egyedül”, mikrofon, hentes, szünet, „Nagyon baba”

…összeáll a halmaz, ez lenne az előadás.

Fejes Veronika

Kiss Márton: Foglalkoztató

Premier: április 26. hétfő 19:30, MERLiN Színház

MERLiN & Madhouse Company: Stones in His Pockets

2010-04-22T06:12:00.000-07:00

Madhouse Theatre Company are delighted to be reunited with the Merlin Theatre. Together they are reviving the hugely popular show by Marie Jones, Stones in His Pockets.

Performed by: Matt Devere and Mike Kelly

Directed by: László Magács

April 1

2010-04-21T08:48:00.000-07:00

At the second meeting for "This is Hungary. That's why!" we devided the participants into four groups. For the first round each of these groups were asked to improvise on a theme, such as

- Working together in multicultured groups

- Going shopping and not getting what you want

- Learning a foreign language

- Helping a foreigner, as if she/he was mentally disabled

After this first round, we asked the groups to find an improvisation theme themselves and to perform it. Scenes that came out were

- exciting studentlife and how to get pregnant from your philosophieteacher

- making a complaint in an office, without even getting a form filled, because you don't remember your mother's maiden name and her birthday

- a couple sightseeing on a tramway without a ticket, and starting off a fight, on who should have bought the ticket.

-Mixed parents seeing the teacher of their daughter in an English-language school, and starting to fight, wether the girl should be a ballettdancer or a professional boxer.

The scenes the groups came up with in both rounds were witty and well concepted, with a good feeling for the audience aswell. We thank all participants for the inspiring work!

For the next round, we ask all volunteers, to bring a short "Monologue", a text they'd like to try on stage. Everyone is free to chose anything, from a self-written-text, a poem up to Hamlet - if you like. Language is also choseable, we only ask you to bring an English or Hungarian translation in order to help us understanding you!

Alice Müller

Next Interkult ArtCourt with stand up comedy show and Hunglish casting: 3rd May 2010

„Mi más is lehetnék: csak csönd neked.”- Interjú Béli Ádámmal és Lovas Rozival

2010-04-19T10:56:00.000-07:00

Cseh Tamást barátai és kollégái születésnapi ünnepséggel lepték meg 1995-ben a Merlin Színházban. Jordán Tamás szavalt, Jancsó Miklós pedig pörköltet főzött. Ugyanitt, 15 évvel később sajnos már csak emlékkoncertet adhatnak Cseh Tamás tiszteletére a Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatói. Az est folyamán újra meghallgathatjuk Dodó néni, Ica és a ravaszdi Shakespeare William történetét, újra feleleveníthetjük annak az átkozott 74-es évnek az emlékét, újra szerelmesek lehetünk Editbe, vagy Juditba és eljátszhatjuk, hogy a tangó újra divat. Béli Ádám és Lovas Rozi mesélnek arról, hogy mit jelent számukra a zenész, milyen élmények fűzik őket a dalaihoz és, hogy hogyan jött létre a koncert.

Az előadás plakátján a következőket olvashatjuk: „a kaposvári harmadéves színészhallgatók Cseh Tamás koncertje- hálával, emlékül.” Mit köszönhettek, vagy köszönhetünk Cseh Tamásnak?

Béli Ádám: A koncert előtt semmiféle kapcsolatom nem volt a Cseh Tamás életművel. Igazából kicsit tartottam is az előadástól, mert nem állt hozzám túl közel az a gitárkíséretes énekbeszéd, amit csinált. De a véleményem nagyon megváltozott miután végighallgattam az életművét. Élmény volt egy-két számát úgy játszani, hogy az előadás kapcsán olyan emberekkel beszélgethettem, akik személyesen is ismerték. Ezáltal jobban körvonalazódott Cseh Tamás emberi és zenész alakja. Úgy érzem, hogy sikerült megismernem egy nagyon aktív, a dolgokról valamit nagyon erősen gondoló művészt. Ez pedig különösen fontos, hisz minél több eredeti figurával találkozik az ember, annál szélesebb spektrumát látja a világnak és az élmények révén színesebbé válik maga is. Én ezt köszönhetem Cseh Tamásnak, illetve azt, hogy megismertetett egy olyan világ hangulatával, légkörével, ami a történelem és irodalomkönyveimből már kimaradt.

Lovas Rozi: Nekem a szüleim is szerették Cseh Tamást, ezért én ismertem és hallgattam is őt korábban, sőt voltam sok koncertjén is. Az a korszak, amiről ő mesél már távol áll tőlem. Bár pont beleszülettem, de már semmit nem tapasztaltam belőle. Sokat olvastam erről a korszakról, de Ő az, aki számomra a legjobban képes átadni ennek az időszaknak az érzelmi világát, a feszültségét. Talán azért, mert Ő egy varázsló. Annyira személyessé teszi a történeteket, hogy én abból nem csak azt értem meg, amiről a konkrét dalok szólnak, hanem az egész környezetet is, melyben születtek.

Ha jól számoltam 26 szám hangzott el a koncerten. Mi alapján lettek a dalok kiválasztva?

B.Á.: Az egész Cseh Tamás életműből válogathattunk, de volt egy irányszám, hogy fejenként 2 dallal kell előállnunk. A vizsgaműsorban 30, a koncerten pedig 26 számot adtunk elő. Miután közösen feldolgoztuk a dalokat, igyekeztünk az előadásba valamiféle dramaturgiát fűzni a hangulat fokozása érdekében.
L.R: Mindenki maga választotta ki a saját dalait az alapján, hogy neki melyik tetszik, melyik mond valamit. A zenei részeket viszont abszolút mi költöttük. Aki értett hozzá, például Ádám, teljesen kitalálta magának, hogy hogyan szólaljon meg a száma a hangszerekkel. Bár Cseh Tamás egyedül, egy szál gitáron játszott, nálunk már az elején nyilvánvaló volt, hogy mi többen fogunk különböző hangszereken. Úgy gondoltuk, annyi szabadságunk lehet, hogy megpróbáljuk újjáformálni a dalok hangzásvilágát.

Értsem úgy, hogy összeültetek és zenét írtatok?! Hihetetlen.

B.Á.: Igen, az összes szám hangszerelése, újra fogalmazott hangzásvilága a mi munkánk gyümölcse. Amikor akadt egy kis szabadidőnk, akkor bementünk az egyik Mesterség termünkbe és elkezdtük próbálni a dalokat. Ha valaki hozott egy számot, hogy azt szeretné elénekelni és volt hozzá ötlete, hogy ilyen és olyan hangszer legyen a kíséret, akkor azt mi megpróbáltuk a zenei tudásunkhoz mérten megvalósítani. Olyan is volt, hogy éppen hallottam, ahogy próbáltak valamit felrakni a srácok és eszembe jutott, hogy én még ebben a dalban zenélnék x hangszeren és berohantam a terembe, felkaptam a hangszert és beszálltam. De Rozs Tamásnak is sok javaslata volt, olykor elvett, máskor hozzátett motívumokat. Például a közös számok az ő keze munkáját dicsérik. Az egész olyan volt, mintha csak hobbiból zenélgettünk volna.

Az előadás kapcsán felmerül a kérdés, hogy színházat vagy koncertet látunk?

B.Á.: Színészeknek tanulunk, ezért ösztönösen jön, hogy színházat vigyünk a dolgainkba.
L.R.: Igen és nem is kell, hogy ez el legyen döntve. Láthatóan koncert jelenség zajlik a színpadon, de zenészek helyett színészek játszanak.
B.Á.: A kritikákban, amiket mostanában olvastam a budapesti és a kaposvári Cseh Tamás estünkről, sokszor említenek a dalok előadása helyett alakítást. Hasonló a helyzet, mint az operett vizsgánknál, hogy aki nem tud annyira jól énekelni, az a színészettel próbálja áthidalni ezt a hiányosságot. Van, aki úgy tudja jobban kifejezni az érzéseit a dalokban, hogyha nem zenészként, hanem színészként fogalmaz.

A következőkben egy kis asszociációs játékra szeretnélek invitálni titeket. Cseh Tamás dalcímeket és idézeteket fogok mondani, és kíváncsi lennék arra, hogy milyen gondolatok, élmények jutnak az eszetekbe róluk.

„Légy ma gyerek és játssz megint velem, Emlékezz, ahogy én emlékezek, Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk” (Tangó)

L.R.: Nekem erről az jut eszembe, hogy zongorázok, Mónika (Páll Mónika- a szerk.) hátrafele vigyorog, és nagyon élvezzük, amit csinálunk.
B.Á.: Én mindig úgy szoktam rákérdezni, hogy „a bolond szám jön”? Nagyon tetszik ebben a dalban, hogy van benne zeneileg egy ilyen nagyon izgalmas feszes tangó, de a refrént pontosan úgy sikerült zeneileg megfogalmaznunk, amiről a szöveg szól.

A színészetet mennyire tartjátok játéknak?

L.R.: Játék, hiszen a fantázia szüleménye az egész, de komolyan van véve és emiatt lehet nézőként leesett állal figyelni. Amikor fent vagyok a színpadon, az számomra teljesen komoly, de sose szabad elfelejteni, hogy ez csak egy játék.
B.Á.: Mondhatni, hogy a színészet véresen komoly játék. Szerencsére még nem érzem ennek az élettétjét, ezért nem kell azon gondolkodnom, hogy ez egy játék vagy sem. Egyszerűen csak próbálom minél jobban csinálni és minél többet magamba szívni abból, amit a környezetünktől és a mestereinktől kapunk. De mindezt olyan derűvel, mintha a gimiben valamilyen hobbit űznék a suli mellett, amit nagyon szeretek.

„Előre sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva…” (Désiré Apja)

L.R: Annácska (Boros Anna) papájáról szól… (nevet)
B.Á: (nevet) Furcsa véletlen, hogy amikor ezt a dalt próbáltuk, pont lőttük be Annácska laptopjáról a projektort és a „Főnök” (Cseh Tamás) arca helyett Annácska szüleinek a képe jelent meg a háttérben. Nekem ez a legerősebb asszociációm, hogy Annácska énekli, hogy „nem vagyok árva” és szülei pedig ott mosolyognak a háttérben.

Ha már a családnál tartunk, a szüleitek hogyan fogadták azt a döntést, hogy a színészi pályát választjátok?

L.R.: Nálunk ez nagyon nehéz téma volt. Sokáig csak múló hóbortnak tekintették az érdeklődésemet a színészet iránt. Azt hiszem apukámnak csak szép lassan, nagyjából mostanra sikerült megbarátkoznia ezzel az egésszel. A Tom Jones és a Cseh Tamás koncert kapcsán beszélt először igazán rólam, mint színészről, sőt még elemzett is! Ez nagyon jól esett.
B.Á.: Szerencsére minden szeszélyemnél feltétlen bizalmát és támogatását élveztem a családomnak, ez nem volt másképp a színészettel sem. Abszolút pozitívan fogadták és egy pillanatig sem aggódtak, hogy én ezt akarom választani, sőt drukkoltak, hogy sikerüljön. Nagyon sok pozitív energiát tudok meríteni a családomból.

„Most múlik pontosan, engedem hadd menjen…” (Quimby)

B.Á.: Elhangzik egy Quimby zenei-idézet Keresztény Tamás osztálytársunk számában, ami abszolút az ő találmánya. Nagyon erős párhuzamot érzett A jobbik részem c. szám és a Quimby dala között. A sors furcsa fintora, hogy a hangnembeli eltérés sem olyan nagy, hogy különösebben észlelhető legyen, így kellemesen szólal meg az idézet a szám abszolút szerves részeként. Ezzel elkövetett egy olyan dolgot, ami nekem rettentően szimpatikus, hogy aktualizálta a dalt a hallgatóság és saját maga számára. Szerintem baromi jó élményt lehet ezzel okozni a nézőknek. Emellett egyfajta tisztelgés is a Quimby előtt, hogy beleillesztettük őket az ügyünkbe.

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” (Budapest)

L.R.: A dal központi kérdése, hogy vagy itt maradok vagy elmegyek örökre, a mi esetünkben nem olyan konkrétan szól, mint akkor, amikor íródott. Ez a mi közös számunk: közösek az impulzusok, amik minket érnek, nekünk ez a dal sokkal belsőbb, személyes dologról szól.
B.Á.: Nekem mindig más az érzésem, mikor Pesten vagy Kaposváron játsszuk. Úgy érzem, ha Kaposváron vagyunk, akkor kicsit elvonatkoztatunk, hogy mi itt vagyunk vidéken és vajon hova is vezet tovább az út.
L.R.: A koncerten, mikor énekeljük, hogy „neve is van..” nem mondjuk ki, hogy Budapest. Amikor Kecskeméten a kocsmában játszottuk és rájöttek, hogy ez a szabály, akkor másodszorra bekiabálták, hogy Kaposvár. Szeretet volt benne. Nem azt jelentette, hogy ott maradunk, hanem, hogy mi vagyunk azok.
B.Á.: Kivétel nélkül szeretjük ezt a műsort, nagyon jól összerázta az embereket. A zenélés élménye valami egészen fantasztikus pluszt ad egy közösség életében. Tényleg minden számnak meg van a lenyomata bennünk, de úgy érzem, néhány szám élménye számunkra változhat attól függően, hogy hol adjuk elő és milyen közönségnek.

„Őrjöngő bárány az üres lakásban, látod, míg ott vagy a lenti vásárban, egy világot szétdarabol." (Bárány az üres lakásban)

B.Á.: Nagyon nehéz dolgom volt a dalválasztásnál. Egyrészt mivel nem ismertem Cseh Tamás életművét, másrészt azért, mert nagyon későn álltam neki keresni, és az összes dallamosabb számot, ami zeneileg hozzám közelebb állt addigra lefoglalták. Végül ráakadtam erre a dalra, de a feladatat csak akkor vált igazán nehézzé, mikor arról kellett dönteni, hogy hogyan adjuk elő ezt a 16 versszakból és két akkordból álló számot. Ahhoz, hogy ezt a dalt végig érdekessé tegyük, a fokozás eszközéhez nyúltunk. Ezt viszont nagyon fegyelmezetten és intenzíven kellett csinálnunk, hogy egy nagy ívet tudjunk húzni, hiszen ha ez az ív megtörik, akkor kilyukad a szám. Ezzel nagyon sokat szenvedtünk, de a végén nagyon jó, feszült állapotba sikerült hoznunk, aminek nagyon örülök. A végéhez hozzácsaptam egy kortárs szerzeményt is, a Jazzékiel együttes 3 versszakát, amivel fel akartam oldani azt a feszültséget, ami a dalban termelődik, illetve ezzel is aktualizálni szerettem volna. Furcsa módon a Jazzékiel szövegben is megvan a bárány motívum.

„ És attól féltem: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” ( Ten years after)

L.R.: Ez úgy volt, hogy a Keri (Keresztény Tamás) és a Te közös számod lesz…
B.Á.: Igen, volt egy számom, amit szerettem volna, de azt a Rozs (Rozs Tamás) kidobta, és azt akarta, hogy ezt énekeljem el. Kerinek viszont csak egy száma volt, hiszen majdnem minden számban játszik és így nem maradt ideje arra, hogy azon az egy számon kívül mással foglalkozzon. Ezért lett volna ez a mi számunk, ami végül nagy közös dal lett.
L.R.: Az utolsó pillanatban lett csak összerakva. Nem találtuk az elején azt a hangzást, ami tudott volna mondani valamit úgy, hogy mindannyian benne vagyunk. Bálintnak (Formán Bálint) jött az az ötlete, hogy a kulcsmondatot mantrázzuk, ami mindannyiunk számára jelent valamit. Olyan, mintha magunkban beszélnék, hogy mi van, mi ne legyen. Ádám énekel, mi meg szinte magunk elé motyogunk, miközben egymásra figyelünk, és valószínűleg nagyon hasonló dolgok kavarognak a fejünkben. Nincs lefixálva, hogy mikor erősödik, vagy halkul a szólam, az egész dal kicsit improvizáció jellegű. Ádámra figyelünk, aki irányítja.
B.Á.: Személyes élményem az, hogy iszonyatosan jó érzés, hogy ott állok középen, a látószögemben csak a mikrofon és a közönség van, de 13 szempár, 13 ember energiáját érzem a hátamban. Kivételes dolog azt érezni, hogy egy közös csomópontban gubancolódnak össze az idegszálaink, annyira egymásra figyelünk.

Készítette: Antal Klaudia

„Sophie Western belőlem lett” - Interjú Lovas Rozival -

2010-04-16T05:59:00.000-07:00

Sophie Western igazi tinédzser. Vidám naiv lány, aki toporzékolni kezd, ha ellentmondanak neki. Szeret táncolni, énekelni, teáról és nagy házról álmodozni és nem utolsó sorban „lovagolni”. Két dolog van, ami nélkül nem tudna élni: Tom Jones és a muff. Lovas Rozit, harmadéves színészhallgatót kérdeztem a színművészetiről, a Henry Fielding: Tom Jones c. előadásról és persze szerepéről, Sophie Westernről.

Egyenes út vezetett a Kaposvári Egyetemre?

Nekem nem annyira. Az érettségi után jelentkeztem, de mivel nem vettek fel, ezért az ELTE BTK filmelmélet és olasz szakára jártam. Sokáig magamnak sem mertem bevallani, hogy színészettel szeretnék foglalkozni, aztán jött egy kattanás, jelentkeztem és felvettek. Azóta pedig csak a színház létezik számomra.

A színművészeti képzést egy teljesen más, kicsit misztikus világnak képzelem el. Mennyiben tér el például az ELTE bölcsészkarától?

Egészen más a kettő. Míg a bölcsészkaron te választod ki az óráidat és akkor jársz előadásokra, amikor akarsz, addig a Színműn szabott az órarend és a megjelenés is kötelező.

Legtöbbször reggel 8-tól vagy 9-től egészen éjfélig benn vagyunk az egyetemen. Délelőttönként vannak mozgás, elméleti és egyéni órák, délutánonként pedig a mesterség órák. Nálunk a tanév trimeszterekből áll, ami azt jelenti, hogy 3 nagy vizsgát kell tennünk, ami általában egy előadást jelent. Az adott trimeszterben mindig van egy vezető tanár vagy rendező, aki délután 3-6 között foglalkozik velünk, majd utána próbálunk. A rendezőtől és a témától függ, hogy vele együtt kísérletezünk vagy külön. Ha külön, akkor másnap jön és megnézi, hogy mit próbáltunk.

Hogyan dől el, hogy ki melyik szerepet játssza egy adott darabban?

Nekünk elég furcsa sorrendben jöttek a feladatok, illetve az, hogy kivel kellett együtt dolgoznunk. Már a legelején Szép Ernő egyfelvonásosokat csináltunk Babarczy Lászlóval, ami maga volt a mélyvíz, hiszen alig próbáltunk előtte helyzetgyakorlatokat és kisebb jeleneteket. Tőle nagyon komoly fegyelmet tanultunk és azt hiszem valami lényegit értetett meg velünk a színházcsinálásból. Nála kívánságlistát lehetett írni a szerepekről, persze a végén nem ez döntött, hanem a véleménye. Később, mikor csak jeleneteket adtunk elő kiválaszthattad, hogy mit és kivel szeretnél csinálni. A lényeg az volt, hogy minél több feladat készüljön el, hogy a rendező tudjon miből választani a vizsgára. A daraboknál pedig jó esetben az dönt, hogy kinek éppen milyen szerepre van szüksége, vagy, hogy a feladatmennyiségek egyenlően legyenek elosztva.

Az is a tanterv része, hogy a Merlin Színházban szerepeltek?

Eddig eléggé zárt vizsgarendszerünk volt, szinte nem vittük sehova a darabjainkat. Idén ez megváltozott köszönhetően annak is, hogy NKA-s pályázatot nyert az egyetem, ami meghatározza, hogy hány előadást kell produkálnunk a Merlinben és Kaposváron. Emellett voltunk Kecskeméten a színművészetisek találkozóján és a POSZT-ra is tervezzük, hogy megyünk. De teljesen más úgy előadni a vizsgadarabjainkat, hogy a nézők nem vizsgákra, hanem előadásokra ülnek be. Ez nekünk új élmény, hiszen korábban zárt mikroklímában alkottunk, az előadások inkább tanítójellegűek voltak és a tanárainkon kívül más nem alkotott kritikát. Talán itt volt az ideje, hogy kimozduljunk Kaposvárról és más nézőközönséggel is találkozzunk.

Legújabb darabjaitok itt a Merlinben Henry Fielding Tom Jones c. műve és a Cseh Tamás koncert, melyeket egy este adtok elő. Eléggé fárasztó lehet.

Nagyon jó az előadások sorrendje, mert bár a Tom Jones-ban elfáradok, a koncerten viszont fel tudok oldódni a zenélésben. Így egyáltalán nem olyan megerőltető ez az este.

A nagy klasszikusok közül miért épp a Tom Jones lett kiválasztva?

Eredetileg Lázár Katival dolgoztunk volna együtt, aki 25 évvel ezelőtt szerepelt a Gazdag Gyula által megrendezett előadásban Kaposváron. Konkrétan a szövegkönyv is, amiből dolgoztunk, ennek az előadásnak volt a szövege. A Lázár Katival való együttműködés jelentett volna egyfajta különleges kapcsolatot a két előadás között. De mivel betegsége miatt visszamondta, így Felhőfi Kiss László vezetésével magunknak kellett megtalálni az okot, hogy miért is kellene ezzel a művel foglalkoznunk, ami eleinte kissé nehezen ment.

Az előadásotok a burleszk műfaját idézte meg a kiélezett helyzetkomikumokkal, a hősök esetlen viselkedéseivel és a zongorakísérettel.

Igen, a darab tele van iróniával és szarkazmussal. Eleve a dialógusok sem túl mélyrehatóak, hogy azokat mély, lélektani realizmussal kelljen ábrázolni. A dalok adottak voltak a korábbi előadásból, de Gábor a zongorista komponált még ilyen Benny Hill-es, burleszkes aláfestő dallamokat az egyes jelenetekhez. Mondhatni, hogy az egész előadás, olyan, mintha egy rajzfilm volna.

A regényben Tom Jones nem nevezhető igazi hősnek, hiszen jelleme nem fejlődik, nem találja meg igaz énjét és erkölcstelen útra téved. Az előadásban viszont ez nincs kiélezve!

Kérdés is volt sokáig, hogy mennyire kellene kihangsúlyozni Tom Jones viszonyait a nőkkel. A döntésükben az is közrejátszott, hogy az elején felmerült az a lehetőség, hogy gyerekelőadást készítünk a regényből. A másik ok, ami miatt elhalványult Tom erkölcstelen élete talán az, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a többi szereplő.

Mennyire áll hozzád közel Sophie szerepe?

Korábban sokkal eltérőbb szerepeket játszottam, például a Csehov.zip-ben Olgát. Ezért is volt jó, hogy most megkaptam Sophie hisztis, naiv szerepét. Az elején a rendezőnek sem volt konkrét koncepciója arról, hogy milyennek is kellene lennie ennek a lánynak. A próbák során viszont megtaláltam benne azt, ami én vagyok és végül én alakítottam olyanná, amilyen lett. Tehát közel áll hozzám, hisz belőlem lett.

Készítette: Antal Klaudia

Merlin Március

2010-04-16T05:44:00.001-07:00

Közeledünk az áprilisi Tánc világnapi maratonhoz...
A Merlin a Vendégségben Budapesten keretében a Kolozsvári Színház előadását látta vendégül.
Interkult Est külföldi vendégekkel.
Ezen kívül próbák, próbák...

Mindez képekben itt.

PR-Evolution Dance Company: Ki öl meg kit? - próbanapló

2010-04-14T03:48:00.000-07:00

A PR-Evolution táncosai épp az április 14-én bemutatásra kerülő új előadásukra próbálnak, amikor sikerül pár óra erejéig megfigyelnem őket. Sokan azt gondolnák, hogy egy táncelőadás nem áll másból, mint lépések, ugrások, hajlongások és karmozdulatok kusza egyvelegéből. Ez a tévhit hamar szertefoszlana mindenki fejében, aki akár csak a próba első fél óráját figyelemmel kísérné.

Tücsök, Balázs és Gábor az alatt a két óra alatt, amit a társaságukban töltöttem, egy 5-6 perces duettet próbáltak. Bemelegítés és pár korty energiaital után feltűntek a kellékek is a színpadon: egy fekete paraván és egy létra, ami ez esetben nevezhető a harmadik főszereplőnek. Már az elhelyezése sem volt egyszerű, de sikerült közös erővel és nagy műgonddal a megfelelő pozícióba és szögbe állítani. Annak ellenére, hogy egyértelmű volt számomra, hogy már egy kész mozdulatsor van a táncosok fejében, azt láttam, hogy folyamatosan változott, színesedett és bővült a koreográfia. A jelenet az elejétől a végéig már-már a teljes improvizáció és spontaneitás érzését kelti a nézőben. Mégis az első mozdulattól az utolsóig, minden lépés százszori ismétlés után éri el végső formáját. A táncosok a létrán ülve, az alatt, azon csüngve, állva vagy éppenséggel a körül mozognak. A létra, mint szimbólum, középpont, és mint tökéletes kellék szolgál. A koreográfia végig a diszharmónia harmóniáját, az oda-vissza együttesét sugallja. Egy-egy a laikus szemében elvesző mozdulat tökéletesítése közben hangzott el Balázs szájából, hogy az a lényeg, hogy minden mozdulatban meglegyen az ok-okozatiság. Mivel ritkán működik valami rögtön úgy, ahogy azt megálmodták, néha a táncosoknak is meg kellett állniuk, újragondolni, átvariálni a folyamatokat. Megtudtam magától Tücsöktől, hogy ő az a táncos, aki öt perc alatt megtanul egy hatvan perces koreográfiát, de ez sehogy sem akar a fejében összeállni. Ritkán fordult elő, hogy nem ment volna gördülékenyen a munka, de ha mégis elakadtak, precízen, gyorsan és pillanatok alatt kitaláltak valami nagyon frappáns és nagyon odaillő karmozdulatot, lépést vagy egy egyszerű áthajlást. Balázs tette azt a megjegyzést egy ilyen esetben, ami szerintem nagyon jól megragadta az előadás lényegét, hogy nagyon egyszerű és mégis remekül működik. Sokszori ismétlés és időközbeni videóra rögzítés után, amikor már az abszolút maximalista táncosok fejében is egységgé érett a jelenet, végre felcsendült a zene és ment minden magától. Mindezek után sem kell azt hinni, hogy a koncentrálás és a hatékony munka mellett nem fért bele pár perc nevetés, élcelődés. Összeszokottságukat tükrözi, hogy bármikor elhangzott egy-egy poén vagy következett pár percnyi paródia, együtt és egymáson nevettek, mintha mi sem lenne természetesebb. Még Tücsök is szívből jövő nevetéssel nyugtázta, amikor nagy lendülettel, egy forgásból sikerült bezuhannia a létra alá. Nagyon rendben is van ez így, hisz félnapnyi, fárasztó munka után egy jó ízű nevetés egy plusz adag energiát adhat a nap további részére és nem mellesleg ezek a vidám pillanatok csak erősítik a csapat összetartó erejét.

Egy szó, mint száz, kíváncsian várom a szerda este 19 órakor kezdődő előadásukat!

Molnár Krisztina

További információ az előadásról itt.

A Veszedelmes viszonyok hangulatában

2010-04-13T04:05:00.000-07:00

Arany, bordó, gyertyák, félhomály, tollak, levelek, tollak, maszkok, tollak, kéjek, tollak, tollak és tollak. Már az elején, a némajátékkor megdől az a kijelentés, hogy a férfiak mindig azt akarják, mert ezekben a … viszonyokban mindenki akar mindenkit, nő a nőt is és férfi a férfit. Azt is írhatom, kész orgia, amit a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata elénk tárt. Az „elénk tárt” szó azért is megállja a helyét ebben a gondolatsorban, mert fizikális értelemben is létrejött. Megvolt a titok is, hiszen az élvezetek tobzódása közepette, mindenki maszkot húzott fel, csupán a páros kapcsolatoknál nem fedték el az arcokat.

Choderlos de Laclos művéből kiderül, hogy a másik ember sorsával való játék milyen könnyen megvalósítható és az akart milyen erős teremtőerővel bír. A darab két nagy játékosa Merteuil márkiné és Valmont vikomt, akik már együtt sokat megéltek és mások megrontásában, keresik az újabb szórakozásokat. A márkiné irányít, a vikomt teljesít, mert az ígéret az, hogy még egy éjszakát kaphat a régi szeretőtől, de a nőnek mind több és több kell, a tragédiák sorának bekövetkezése megállíthatatlan. Már a nyitókép és az ezt kísérő zene megidézi a végzetet.

Fejes Veronika

Bővebb infó az előadásról itt.

Hunglish Play

2010-04-12T08:15:00.000-07:00

Budapest Interkult launched a project to show expats’ life on stage. On the first occasion, March 1, all volunteers – Hungarians and Foreigners – were asked to show themselves on stage and tell the audience something about their own experiences related to being foreign or seeing foreigners.

Here are some quotations:

„A word that is still weird to me: Puszi.”

„I had to go to hospital, and Attila was saying, ’we are going to sajnos Árpádkorház’. I did not understand, why he said sajnos, until we got there and I saw the hospital.”

„I met an Italian in a disco. He asked me ’Do you speak Italian?’ I said : ’Si’. He said: ’So lets speak English!’”

„Why is everybody saying ’Hello’, even when they are leaving?”

And one even came up with what we decided to be the working title of the play: This is Hungary. That’s why!

Alice Müller

(Some photos about the next Interkult evening on Facebook)

Cabaret Medrano koncert a Merlinben. Fricskák és humor

2010-04-09T03:36:00.000-07:00

A saját leírása szerint fanyar és ironikus dalszövegeivel fémjelzett Cabaret Medrano április 13-án a MERLiNbe látogat. Szövegeik nyugdíjasindulókat, szerelmi fricskákat elevenítenek meg gengszterszvingek, vurstlidalok, bizsergető kuplék, hajléktalan rockyk, kalózballadák formájában.

Zenészeik több zenekarban is aktív szerepet vállalnak, illetve más műveszeti ágakban is megfordulnak, ami nem hagyja nyom nélkül zenei stílusukat. Kamondy Imre énekes, dalszerző színész, s ezzel kölcsönöz dramatikus jelleget a koncerteknek, Verebes György zongorista nem mellesleg festőművész. Nemes János – több dal szerzője – szaxofonon és kavalon játszik. Horváth Gábor neve többek között a Balaton és az Ági és a fiúk zenekarokból lehet ismerős, Pfeiler Ferenc a Naprában, a Klezmer R’s zenekarokban és színházi előadásokban is közreműködik. És ha színház, kihagyhatatlan Darvas Benedek neve. A Cabaret Medrano motorja több előadás zenéjét szerezte, legújabb produkciója Christian Morgenstern versei alapján a Bitódalok című bábkabaré a Budapest Bábszínházban látható.

A Cabaret Medrano első lemeze 2007-ben jelent meg „Éjszakai járat” címmel, melyet a Specko Jedno zenészeinek közreműködésével mutattak be.

Kedvcsinálóként néhány Moulin Rouge-i, mégis budapesties hangulatú daluk, a Borzas macskák, a Casablanca és a Repedt Sarok és Mr. Faláb meghallgatható a youtube-on.

2010. április 13. kedd / 21.00, Merlin Színház

Bővebb információ itt.

Videók:
YouTube
YouTube
YouTube

Ajánló:
Port.hu

Gál András

„A burok mögött fal van, nincs kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk.”

2010-04-07T07:12:00.000-07:00

– Gál András beszélgetése Tompa Ádámmal a Hóden titkáról, A 22-es csapdája feldolgozásáról. 2. rész
De ez nem csak egyfajta felfogás a mai társadalomról? Egy kép, ami azért messze áll az apokalipszistől, hiszen minden korban megmagyarázták, hogyan és mikor lesz vége a világnak, de azért eddig még sose lett.

Igen, és biztos, hogy minden vég után van egy új kezdet, de úgy érzem, hogy most valaminek nagyon a vége fele járunk. És persze nem didaktikusan, de ha esetleg valamit akar tanítani az előadás, az az, hogy ezt felmutatja és megcsillantja azt a reményt, azt az igazi figyelmet, ami megoldást kínálhat erre az egész problémára. Talán egy olyan érzettel távozhatnak, hogy ha másnap találkozik a néző valami ilyen helyzettel a saját életében, akkor eszébe jut, hogy most én nem viselkedhetek olyan figyelmetlenül és bután, mint ahogy tegnap láttam a színpadon.
Miért Kurt Vonnegut idézettel fémjelzitek a Heller regényéből készült darabot?
Hát, két amerikai író- és gondolkodózseni Vonnegut és Heller, és abszolút párhuzamos a kettejük élete és gondolkodásmódja. Vicces, hogy Vonnegut az utolsó beszédét már nem tudta megtartani, mert meghalt közben (ez egy egyetemnek a díszdoktori címe lett volna), viszont megírta. Ebben a beszédben van egy olyan passzus, hogy hogyan viselkedjünk apokalipszis idején. Legyünk egymás iránt a kelleténél is figyelmesebbek, másrészt ne vegyünk semmit túl komolyan. Szerintem ez a két megoldás van a mai világ bajaira. Hogyha ezt a vonneguti intelmet be tudnánk tartani, akkor a bajainknak a legnagyobb, legkomolyabb része megszűnne. És ez az, amit nem tudunk megcsinálni, mert mindannyian gyarló emberek vagyunk.

A látványvilág mennyire fontos a darabban? Láttam a próbán, hogy egy valamelyest mozgó dolog lesz. Közben fogják nyújtani a fóliákat?

Közben. Valami olyan univerzális dolgot akartunk, ami egyszerre mű és egyszerre organikus hatású. Ez a nyújtható zsugorfólia, amit találtunk, abszolút megadja mindegyik jelentéstartalmat vagy funkciót. Az, hogy az egész szerkezet körbe van véve, valami ketrecszerűt képez, amiből nincsen kiút. De ez valamilyen hártyaszerű réteg: puha és nedvesnek is tűnik, szóval az egész valami nagyon furcsa burok, amibe be vagyunk zárva. A darab során ez le fog hullani, le fogják tépni, ki akarnak törni ebből, de a burok mögött fal van, nincsen kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk; azt mondták, hogy ez egy biztonságos kis burok. Ami pedig a térben jelenik meg, ez a fólia, egyrészt a terek leválasztására nagyon alkalmas, másrészt pedig az egész darab során van egy építkezése a világnak. Ez a fémszerkezet üres, amire a fóliák által fölépül a világ, valamit fölépít az ember, majd szépen a darab vége fele minden szétporlik, szétmállad, és egy csomó szemét termelődik, ami végül ott marad. Tehát az ember működése olyan, hogy épít, épít, épít, és aztán hagyja, hogy minden összedőljön.
Egy másik rendezésedről, az Öt év múlváról nagyon jó kritikát hozott az MGP. Most milyenre számítotok?

Nem tudom. Remélem, hogy tetszeni fog az embereknek. Érzésem vagy céljaim szerint ez egy vicces valami lesz, csak ez a vicc nem egy hahota, hanem tragikomédia, ahol azért mindig ott van valahol az a facsaró érzés a gyomorban, hogy jaj, istenem, min nevetek én.

Az MGP kritika elolvasható itt.

5. week, The Once and The Future King - The Sword in the Stone

2010-04-06T09:41:00.000-07:00

This week started with improvising the scene when they turn into fish. So far it has probably been the most difficult and challenging part for the actors and the most amusing for me. It was fascinating to see how they adapted to different situations and experienced the animal’s world from their point of view. First Matt and Mike tried to improvise by themselves how to act as a fish, then the choreographer – Krisztián Gergye – came up with some ideas about fish-like-behavior.

Then some other thoughts occurred such as using Debussy’s Sea; blowing bubbles or holding a stick with a carton paper with bubbles and waves have drawn on it…

Then we started to discuss the customs and the stage decoration related to the whole play. The main idea is that all the elements of the stage decoration are suspended from the ceiling; then at certain moments they go down to the stage. There was an idea that we may not hide the technical solution behind the stage. It means that two people are standing back on the stage make the decoration move when necessary. This way the audience become the part of the trick.

Since the actors have to change characters and consequently their costumes within seconds, those should be simple but unambiguous. For this reason the best solution would be to use just caps or any hadcovers instead of a whole costume. When one actor plays two different characters at a time, we could use two-side-hadcovers. This way while turning into a different character they only have to turn from one side to another.

At last we got the Theater for rehearsing instead of the small rehearsal room we got used to… So making use of the lot of space the actors improvised the whole play with the help of the plot list. It took about 40 minutes to complete. By this they became more or less aware with the plot of the whole story so now – I guess – there will be much easier to go deeper into the details of the certain parts.

Annamaria Kaptay

„A burok mögött fal van, nincs kiút, csak éppen ezt nem vettük észre, nem mondták meg nekünk.”

2010-04-02T08:07:00.000-07:00

– Gál András beszélgetése Tompa Ádámmal a Hóden titkáról, A 22-es csapdája feldolgozásáról.

A Spidronműhely az improvizatív színjátszást képviseli. Hogyan érvényesül ez egy olyan darabnál, ami egy regény feldolgozása, úgy, hogy a karakterek eredeti jellemvonásai, ill. azok a jellegzetes gegek, amik A 22-es csapdáját A 22-es csapdájává teszik, nem vesznek el?

Igen, annyival módosítanám a művészi irányvonalát a Spidronnak, hogy bár van egy kimondottan improvizatív programsorozatunk, az Improdron, ettől függetlenül az improvizációt mint az írott anyagoknak a személyessé tételére és aktualizálására használjuk. Tehát az, hogy éppen egy adott munkán belül mekkora az aránya az írott szövegnek, ill. az improvizációnak, az előadástól függ. Van olyan előadásunk, ami száz százalékig saját szövegből épül fel – annak is van írott alapanyaga, csak azt teljesen eldobjuk, eldobja az előadás. A próbafolyamat alatt válik el, hogy abból mennyi eredeti marad és mennyit fogunk kiváltani saját improvizációinkkal, a saját szövegünkkel. Van olyan – mint most a Hóden esetében –, hogy az improvizáció teljesen minimálisra csökken, de a próbák során ez még nagyon fontos. Az, hogy utána az előadásban ezek már nagyon rögzítettek lesznek, és csak minimálisan nyúlunk bele az eredeti szövegbe, amit a regényből merítettünk, az ilyen értelemben nem is improvizációnak tekinthető.

Van valami háttérjelentése annak, hogy egy színész több szerepet is játszik, illetve hogy férfiak játszanak női szerepeket és fordítva, vagy ez csak l’art pour l’art gesztus?

Nem, abszolút nem l’art pour l’art. Két esetben van ilyen. Van egy felcserélésünk, Milót, a hadtápos tisztet játssza lány. Ez azért van, mert van kismillió olyan elemzés A 22-es csapdájáról, ami a Bibliával veti össze és fordított teremtéstörténetnek ábrázolja a regényt, amelyben megjelennek a főbb bibliai szereplők, és amelyben Milót a sátánként aposztrofálják. Ezen kívül van az az apokrif irat, mely szerint a kígyó tulajdonképpen Ádám első felesége volt, Lilith-nek hívták, és végül azért lett csak Éva, mert Lilith nem hasonlított Ádámra, ezért kapott Istentől egy saját hasonlatosságára teremtett társat. Így tulajdonképpen Lilith bosszúja ez az egész. A kígyó abszolút női princípium, és ezt a csábítás-dolgot akartam megcsinálni. Persze ez a pénznek a csábítása, mégis valami sátáni dolog, ezt akartam összekötni ezzel a bibliai utalással, hogy a kígyó nő. Nately kurvája pedig egész egyszerűen azért lett a Kristóf, mert van ebben a nőben valami – mármint a karakterben –, egy olyan hihetetlen maszkulinitás, valami olyan szerepcsere, hogy Nately és a kurva közti kapcsolatban abszolút felcserélődött a férfi-nő viszony – ami szintén egyébként a mai kor egyik tünete. Utána pedig nagyon érdekelt ez a bosszú, hogy amikor Yossarian viszi Nately halálhírét, akkor ő onnantól kezdve meg akarja ölni a Yossariant. Olyan ez, mint az ősi kultúrában az, hogy a rossz hír hozóját megölték. Valószínűleg pusztán azért, mert valakin ki kellet tölteni ezt a tehetetlen haragot, s így, minthogy ő a rossz hír hozója, kvázi ő volt a hír beteljesítője. Mert amíg nem tudunk róla, addig nincs hír, tulajdonképpen ő teremtette meg ezt a helyzetet. Nagyon érdekelt, hogy egy férfi ezt hogyan tudja felépíteni magában, és gyönyörű, amit a Kristóf csinál.

Ezek a szerepváltások követhetők lesznek a nézők számára?

Én azt hiszem, hogy manapság azért már nem egy akkora…

Igen, értem, sokan csinálják.

Sokan csinálják, és éppen ezért a nézők már bizonyos előképekkel az agyukban jönnek előadást nézni, és amikor rájönnek, hogy itt úgy kell nézni, hogy ezek az emberek majd szerepet fognak váltani, akkor ők ezt a nyelvezetet viszonylag hamar meg tudják szokni. Természetesen valamilyen módon meg lesz attribútumokban különböztetve a két szerep, lehet majd látni, hogy ez most nem ugyanaz a figura, hanem a másik szerepe a színésznek, de azt gondolom, hogy erre azért már a magyar néző is valamennyire trenírozva van.

Véletlenül részben már meg is válaszoltad a következő kérdésemet: mennyiben mutatja meg a mai társadalmat, vagy mai magyar társadalmat ez a darab?

Ez nem a magyar valóság – vagyis persze Magyarországon élünk, mely más valóságról tudnánk beszélni. Azt gondolom, hogy nem a háborúról szól ez a regény, a háborút csak eszközül használja, hogy egy végletes helyzet által meg tudjon mutatni valamilyen teljesen emberi dolgot. És azt gondolom, hogy ő is úgy látja, mint ahogy én látom, vagy én úgy látom, ahogy ő látja – mármint Heller –, hogy az Apokalipszis az nem valami külső fenyegetés, tehát nem egy másik állam, nem egy másik hatalom, nem egy atombomba, nem bármilyen fizikai vagy külső behatás. Egész egyszerűen, az apokalipszis valahogy úgy közeleg felénk – hogyha igaz az érzetem –, hogy belülről fogja fölemészteni magát a világ, olyan szintre jut majd az emberi figyelmetlenség, bezártság és mondjuk egocentrizmus vagy individualizmus – bárminek nevezhetjük –, mindenki olyan szinten lesz magával elfoglalva, hogy lassacskán megszűnik létezni mindenfajta emberi kapcsolat és érzelem, és ebből óhatatlanul valamilyen anarchia fog kialakulni. Van egy viszontlépése az emberi pszichének, csak az a viszontlépés is ugyanúgy apokaliptikus, ez a hordába rendeződés, valamilyen furcsa visszatérés a barbár világba. És ugye ellenség, német a regényben sem jelenik meg egyáltalán, Yossarian is azt hangoztatja, hogy tulajdonképpen őt nem a németek akarják megölni, hanem a saját felettesei, bajtársai. Van, aki szándékosan, mert az az érdeke, de van, aki csak azért, mert nem figyel oda. Nekem az a nagy apokaliptikus vízióm, vagy gyanúm, hogy a darabnak a minden jelenetét működtető 22-es csapdájából jutunk a teljes széthullásig, hogy két ember bár ugyanazt a nyelvet beszéli, mégsem érti meg egymást, mindenki hajtogatja a magáét és már egyre kevésbé értjük, s egy idő után ez már nullára redukálódik.

Kaposvári szellemidézés

2010-03-31T07:24:00.000-07:00

A Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatói nem mindennapi feladatra vállalkoztak: megidézni két nagy szellemet egy este alatt.

Az est első felében Henry Fielding Tom Jones című mesterműve elevenedett meg a színpadon. A történet a szokásos alappilléren, a cselszövés és a véletlen egymásba fonódó láncolatán nyugszik. A szereplők is ismerősek, találkozhatunk itt fiatal szerelmespárral, csúnya és zsémbes nagynénivel, viszályt szító mostohatestvérrel, megcsalt férjjel stb. Még is ezek a szerepek egy egészen új köntösben jelennek meg, köszönhetően magának a műnek és a nagyszerű színészi alakításoknak. Az eredeti mű a fejlődésregényekre, például a Robinson Crusoe-ra kíván ironikusan reflektálni. A középpontba állított hős csak erős jóindulattal nevezhető igazi hősnek, hiszen jelleme nem fejlődik, s emiatt nem találja meg az igaz énjét. Úgy éreztem, hogy ez az előadás nem csak a fejlődésregény műfajának, hanem a darabnak is görbe tükröt állít, s ezáltal a paródia paródiájává vált. Ennek eredménye két óra felhőtlen szórakozás.

Ha ennyi élménnyel nem elégedtünk volna meg, akkor újra beülhettünk a színházterembe a Cseh Tamást-estre. Őszintén bevallom, nem hallgattam Cseh Tamás dalokat addig a pillanatig, míg meg nem jelent a Merlin Színház márciusi műsorfüzete, benne a Cseh Tamás-esttel. Ekkor elkezdtem olvasni a dalszövegeket és hallgatni a dalokat, melyekbe ezen az esten menthetetlenül beleszerettem. A színészhallgatók egészen új és meglepő módon dolgozták fel azokat. A kíséret az egy szál gitár helyett egy komplett zenekar volt. A különböző fúvós, ütős, billentyűs és pengetős hangszereken maguk a színészhallgatók játszottak. Ez az est nem csak elvarázsolt, hanem megértette velem Cseh Tamás jelentőségét, melyet a különböző generációk életében töltött be és tölt be ma is.

(Hamarosan interjúkat is olvashatnak az előadásokkal kapcsolatban!)

Antal Klaudia

Pótlásra még lesz lehetőség, legközelebb április 18-án:

http://www.merlinszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=533%3Ahenry-fielding-tom-jones&catid=1%3Afoldal&Itemid=1

http://www.merlinszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=534%3Afuest-a-szemben-cseh-tamas-est&catid=1%3Afoldal&Itemid=1

(A Tom Jones főpróba fotóját Rózsavölgyi Dóra készítette.)

3. week, The Once and The Future King - The Sword in the Stone

2010-03-29T07:07:00.000-07:00

3. week. The guys started the improvisations of the first scene. The point was to create a conversation only by attiring certain key words of the scene. Of course, they had to be aware what the sentences should be, but only some main words had to be said loudly. The actors imagined the settings but the conversation did not have to be direct. It was coming from nowhere, they got lost, they got less and less concentrated, more and more drunk and sometimes even fell asleep during talking… It is all set in the 6th century but they use modern references which makes the whole scene more comic. I would say the central topic of the scene is life from the two drunk middle-aged men’s point of view.

Annamaria Kaptay

Hóden titka próbanapló 2. rész

2010-03-24T07:58:00.000-07:00

Fejes Veronika

Beszélgettem Ádámmal (Tompa Ádám - a Hóden titka c. darab rendezője) próba után, ezt egyvelegben, saját magam által mondatosítva adom tovább (mert Ádám szerint ő ezeket „elmakogta”):

A történet Yossarian útját örökíti meg. Központi téma a szabadság milyensége/megfoghatósága; az ember szabadsága és mindezzel szemben a világ szabadsága. A teremtett embernek fel kellene ismernie, hogy ő maga is csupán anyag, mint bármi a környezetében. Áll a fizikális testből és a lélekből, tároló edény tulajdonképpen a porhüvely, melybe bele lett préselve az értelem [ez a saját hozzáfűzni valóm].
Senki nem tekinthető felsőbbrendűnek, ezt kellene felismerni, ez a megfejtése a titoknak. A konklúzió az, hogy az ember nem egyfajta szentség, hanem egy profán csoda. (Érdekes volt, amit Ádám mondott, egy mesterétől hallotta ő is, hogy egyszer végig kellene nézni a fizikális testet és elgondolkozni azon, milyen humorosan vagyunk felépítve. Értve ez alatt a ’formákat’, amik például az arcunkat borítják: orr, száj, fülforma. –ez már filozófiai mélységeket felvető gondolat az ember szentségét illetve profánságát vitatandóan.)

Ádám nem akar semmit szájba rágni, nem akar tanítani, csak próbál egy szemléletet bemutatni.

Azt mondta, Hóden titka az ember egyszerű anyag létében rejlik. Kérdés és válasz ott lesz a színpadon.

A regényt pacifistának tartják, a rendező inkább humanistának, mivel pont arra próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk egymásra. Túlságosan önzőek lettünk, mindenki csak magára figyel, látszatvilágot teremtünk magunk körül és mindent csak felszínesen közelítünk meg. A társdalomra egyre inkább jellemző a befelé zárás. Ádám szerint mindenkinek meg kellene vívnia a maga harcát, hogy saját magát legyőzhesse, és ez által túllépve az önzőségén felismerje a másik ember baját/harcát, és segítse. A másik emberre, a külvilágra való figyelem a legfontosabb. Viszont itt az ellentmondás, ez a harc nem történik meg, ennek a hiánya is benne van a darabban. A darab is kicsiben mutatja be ezt, egy mikor-világ, a támaszponton, ahol Yossarian játssza a főszerepet, szintén nem bízik az emberekben, közben folyton figyel és kíváncsi a körülötte levőkre.

Infók az előadásról:
http://www.merlinszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=535%3Ahoden-titka-j-h&catid=1%3Afoldal&Itemid=1

„Divat, flamenco, Aura-Soma: ez a három vagyok Én„

2010-03-23T09:25:00.000-07:00

Interjú Bencsik Andrea divattervezővel

Bencsik Andrea zenés-táncos műsorral egybekötött divatbemutatója március 25-én lesz látható a Merlin Színházban. Ennek kapcsán sikerült pár kérdés erejéig diktafon-végre kapnom az előkészületek és megbeszélések közepette.

Kezdjük talán azzal, hogy tulajdonképpen hogy jött az ötlet, hogy divattervezéssel foglalkozz?

Már általános iskolában erre a pályára készültem, de nem kifejezetten ruhatervező szerettem volna lenni. Nyolcadik osztály után ruhaipari szakközépiskolába jártam, mert mindig is az volt a vágyam, hogy ebben a szakmában dolgozhassak és mindent megtudjak róla. Az ötlet, hogy ruhákat tervezzek, csak később jött.

Mióta készítesz ruhákat?
2002 óta vagyok önálló.

Ha jók az információim, a Merlinben megrendezésre kerülő bemutató lesz az első önálló ested. Az eddigiek hogy zajlottak?

Mindig másokkal, a mai napig a pályán lévő tervezőbarátokkal együtt találtunk ki egy adott témát egy- egy alkalomra. Miután megvolt az ötlet, mindenki elkészítette a maga kis kollekcióját, amelyekből a végén összeállt egy egységes kép. Az az igazság, hogy akkoriban még nem mertem önálló lenni.

Az este folyamán nagy szerep jut majd a Flamenconak. Hogy kapcsolódik ez tulajdonképpen a ruhákhoz, magához a bemutatóhoz?

Most, hogy végre meghoztam a döntést, hogy csinálok egy önálló divatbemutatót, mindenféleképpen azt szerettem volna, hogy olyan dolgokról szóljon, amelyekkel én foglalkozom. Három alappillére lesz az estének: a divat, a Flamenco és az Aura- Soma. Ez a három vagyok én egyben. A ruhatervezés a foglalkozásom, a Flamenco a szerelmem, az Aura-Soma pedig egy újdonság, amely, mint kiderült, eddig is jelen volt az életemben, csak nem tudtam, hogy ezzel foglalkozom.

Pár szóban össze tudnád foglalni, hogy mi is az Aura-Soma valójában?
Egy színrendszer, amely 107 színből áll. Ezek a színek kettesével találhatók meg egy-egy kis üvegcsében. Az egyik vizes, a másik olajos bázisú és tökéletesen harmonizálnak egymással. A lényegük pedig a mondanivalójukban rejlik. Minden ember életében nagy szerepet játszanak a színek, csak nem veszünk róla tudomást, illetve nem tudatosan választjuk ki őket. A lakásunknak, a szobánk falának és a ruhatárunkat alkotó daraboknak a színét is leginkább tudat alatt alakítjuk ki. Minden embernek vannak színkorszakai, amelyek évszakonként, hangulatonként és az életkorral is változnak. Ezeknek a változásoknak a magyarázatát adja meg az Aura-Soma, amely egy száz százalékosan hiteles rendszer.

Mindezek tudatában hogyan épül fel a bemutató színvilága?
A 107 színből választottam ki 25-öt, amelyekből estélyi, utcai és koktélruhákat, valamint alkalmi kosztümöket terveztem.

A bemutatót valóban élő zene és tánc fogja kísérni?
Igen, a magyarországi mesternőm zenekara fog fellépni. Hatan alkotják; két énekes, egy gitáros, egy cajon-os, egy csellós és egy fuvolás. Akik pedig táncolni fognak, mind a mesternő tanítványai, köztük én is. A zenekarból a két énekes lány és egy táncos. Ő fogja összekötni a saját táncstílusával az élő zenét a divatbemutatós jelenetekkel.

Ha jól vettem ki a szavaidból, téged is láthatnak majd a nézők táncolni?
(Szerényen elmosolyodik) Igen. Nagyon készülök, de lehet, hogy az utolsó pillanatban azt mondom, hogy nem megy. Nagyon nagy felelősség a négyévnyi tapasztalatommal kiállni a színpadra és Flamencot táncolni.

A táncosok is az általad tervezett ruhákban lesznek láthatóak?
Igen, valamint mellettük még 6 modell lány lesz a kifutón.

Végül annyit árulj el azok kedvéért, akik beleszeretnének majd a kollekciód darabjaiba, hogy boltban meg lehet-e őket vásárolni?

Az az igazság, hogy egyénileg tervezek, és nem szándékozom őket bolti forgalomba hozni. Mások és a saját véleményem is az, hogy ezek nem olyan ruhák, amiket, ha bemész egy boltba, akkor leakasztod a fogasról. Ezekben benne van a Flamenco, a szakmám és az Aura-Soma iránti szeretetem, egyszóval sokkal összetettebbek és mondhatni, többek attól, hogy bármelyik is egy legyen a sok közül egy üzletben. Így, hogy egyéni megrendelésre készítek, az illető egyénisége van benne, csak ő számít, egyedül neki készül.

Az interjút készítette: Molnár Krisztina

Hóden titka próbanapló 1. rész

2010-03-22T08:59:00.000-07:00

Hirtelen pillanatbenyomások, mikor belép az ember egy színházi zárt világba, a próbára akkor, amikor már csak napok vannak vissza a bemutatóig.
A próbateremben félkész díszlet, kellékek zacskóban, fekete fólia, aminek majd meglesz a maga többfunkciós szerepe. Vasszerkezet felépítve, ami messziről nekem úgy tűnt, mintha bambuszból lett volna, mikor közelről megnéztem, akkor derült ki, hogy a vizuális érzékcsalódás.

4 jelenetet is elpróbáltak, az idő iszonyatosan gyorsan telt. Kezdés szövegmondással, utána színpadi akció, komoly szertornamutatványokat láthattam, komoly fizikális igénybevétele a testnek és közben hibátlan és érthető szövegmondás, néhol súgó igényeltetik, de ez még belefér. A rendező fergeteges, szinte az összes szerepet kívülről mondja. A már gördülékenyen haladó jeleneteket nem állította meg Ádám instrukciókkal, hagyta lemenni egészben és utána megbeszélték, mit kellene másképpen. Aztán megy újra az egész, némelyik jelentet letisztázzák többször is.

A komoly alkotómunka mellett a pillanatnyi megállásokban nagyszerűen szórakozom, mikor az egymással összeszokott szereplők humoros helyzeteket produkálnak. Szóval kacagó-próba volt. Ha az előadást nézzük, majd az is ilyen helyzetet fog teremteni, rengeteg a humor a Hóden titkában, de a látottak mélyén nincs igazi őszinte nevetésre való ok.

Fejes Veronika

2010-03-22T08:24:00.000-07:00

Ilyen volt nálunk a február... Japán és francia vendégművészek, Fair Trade bolt és mozambiki kiállítás megnyitó, premierek, sok-sok munka, próba és vidámkodás.Megjegyzéseket, hozzászólásokat bátran írjatok!

The Once and The Future King - The Sword in the Stone - 15. 03. 2010.

2010-03-15T10:23:00.000-07:00

The second rehearsal week has gone. To get more involved into the atmosphere of the Arthurian legends, we watched the Disney cartoon called The Sword in the Stone and the well-known Monty Python’s Holy Grail.

The aim is nor to create the stage version of the cartoon, neither the next Monty Python adaptation. Instead, in the process of the rehearsals, the fusion of the improvisation and the script will hopefully produce the final version of the play.The base plot is given: the story about an eleven-year-old bastard who has finally become the king. Anyway, what we have to do at the moment is to concentrate on the beginning: the work with the first chapter is starting on Thursday...

Annamaria Kaptay

Spidron-speciál 2. rész

2010-03-11T03:23:00.000-08:00

Réthelyi András hosszú filmes kitérő után kanyarodott vissza a színházi rendezéshez. Mégpedig a rendezésnek kicsit szokatlan formájához, amely főleg a színészek szabadságára és a kreatív együttgondolkodásra épít. A rendező meggyőző lelkesedéssel mesélt a módszerüket eddig legteljesebben alkalmazó darabról, a Triviálról csakúgy, mint a társulat törekvéseiről.

Beszélnél nekem egy kicsit a Spidronműhelyről? Miért műhely, miért labor a Spidron, mivel kísérleteztek?

Eleve a Spidron szó egy matematikai vagy geometriai ábrára utal, egy találmányra, amiről még nem lehet tudni, hogy mire jó, de nagyon izgalmas. Ehhez kapcsolódva adtuk magunknak ezt a nevet, mert még nem tudtuk, hogy igazából milyen is lesz a társulat. Hogy miért labor? Tulajdonképpen a színházzal kísérletezünk. A Spidron egy elég vegyes társaságnak indult el, van köztünk olyan, aki végzett színész, van olyan, aki az alternatív mezőből jön, van, aki Gór Nagy Máriától, tehát inkább a mainstream vonalat képviseli. Leginkább saját magunkat próbáljuk összerakni. Keresni egy saját színházi nyelvet, aminek a megtalálásához improvizációs technikát használunk.

A Spidron már több előadást is csinált a Merlinben. Ezeknek a sorában mit jelent a Triviál?

Igen, volt a Kívülállók, ami Sartre A legyek című darabjából készült és az Elektra továbbgondolása. Az még egy formalistább színház volt, aztán a Don Juan már kísérletezőbb, jobban a rögtönzésre építő dolog. Az Öt év múlva című előadásunkban már csak nyomokban fedezhető fel Lorca, a Triviálnál pedig már semmiféle előre megírt szöveget nem használtunk. Az a lényeg, hogy egyre szabadabb improvizáción alapul a munka. Gyakorlatilag elolvastuk a Triana darabot, aztán úgy ahogy van félretettük, és megpróbáltunk a saját színházi módszerünkkel dolgozni.

Mit jelent pontosan, hogy teljesen improvizatív a munkafolyamat?

Azt jelenti, hogy amikor elkezdtük csinálni az egészet, akkor én kitaláltam egy dramaturgiai vázat. Ez annyiból állt, hogy tudtam, hogy honnan indulunk el a legelején, és hogy hova akarunk megérkezni. Aztán elkezdtünk imprózni. Volt egy nagyon hosszú improvizációs próbafolyamat, amibe mondhatni bele se szóltam, csak nagy körvonalakban irányítottam a színészeket. Ez fokozatosan egyre kisebb részekre bomlott le, aztán a végén kialakult egy tizenegy pontból álló váz, amiben voltak kisebb-nagyobb csomópontok. Minden csomópontnál az volt megadva, hogy melyik szituációnak mire kell kifutnia, egy-egy kis történetben minek kell lezajlania. De hogy abban hogyan viselkednek és mit mondanak, az rájuk volt bízva.

Miért választottad Triana Gyilkosok éjszakája című drámáját?

Ezt a darabot nem én választottam, hanem végül is örököltem. Fogarasi Gergővel, aki egyébként játszik a darabban, készítettük el a Puszta formalitás című film színpadi adaptációját Sima ügy néven. Akkor összejött egy pici társaság, ez volt a Labor 42, ami a Spidrontól egy kicsit független dolog volt, bár nagy volt az átfedés. Akkor találta ki Gergő, hogy csináljuk meg a Gyilkosok éjszakáját, de rendezzem én. Erre én mondtam, hogy jó, rendben van, de úgy szerettem volna megcsinálni, hogy áthozzuk a Spidronba. Aztán dolgozni kezdtünk rajta, megtartottuk a figurákat, és kidobtuk a drámát.

Ez azt jelenti, hogy az előadásnak és az eredeti drámának nincs sok köze egymáshoz?

Annyiban van köze, hogy az is egy furán egzisztencialista dráma. Ez a mágikus realista, dél-amerikai ábrázolásmód van benne jelen valamennyire. A történet alapja ott az, hogy hárman vannak bezárva, egy fiú és két lány, és a szüleik ellen lázadnak, folyamatosan a meggyilkolásukról beszélnek. Nem derül ki a drámából, hogy a szüleik már meghaltak-e, vagy élnek-e még, a fő céljuk az, hogy kijussanak valahogyan.

Miért van az, hogy a ti feldolgozásotokban három fiú van, akik közül kettő lánynak van öltözve?

Még Gergő képzelte el úgy, hogy a lányokat fiúk játsszák, aztán nekem volt az a gondolatom, hogy emeljük át az eseményeket egy mai helyzetbe, mivel manapság divat otthon a pincében tartani az embereket. Az pedig nagyon gyakori, hogy ez összekapcsolódik egy kvázi szexrabszolgasággal, de nem akartam megjeleníteni konkrétan a szexualitást. Valahogy mégis érzékeltetni akartam, hogy ezek a fiúk voltaképpen prostituáltak, és ezért öltöztettem őket lánynak. Emellett nekik nincs annyira nemük, hiszen lányruhában vannak, de fiúként viselkednek. Külön kértem őket, hogy ne legyen ebből se transzvesztita, se homoszexuális elem, tehát a ruhától függetlenül természetesen viselkedjenek.

Tehát ami a Triana darabban benne volt, a szabadság, az egzisztencia kérdése a XXI. században, itt ezek által jelenik meg.

A szabadság itt a döntésről szól, az infantilizmusról, az általános kiszolgáltatottságról egyfajta rendszerben, a rendszerből való kitörés lehetőségéről, az önálló felelősségvállalásról. Tehát megmaradt egy egzisztencialista szerkezet, csak annyiban változott, hogy ma már nem azok az érvényes kérdések, mint régebben. Szerintem ma már annyira beleépült az infantilizmus a társadalomba, hogy az emberek többsége azért képtelen döntéseket hozni, mert nem képes felmérni az őt körülvevő világot, de azért próbálja benne megtalálni a helyét. És itt is a fiúk abban próbálják megtalálni a helyüket, ami körülveszi őket, amiben muszáj, csak hát itt már széthullott rendszer.

Hogyan kapcsolódik ez össze a triviálissal? Miért Triviál?

Sokat gondolkodtam a címen, aztán az jutott eszembe, hogy ez a történet ma már kis túlzással szokványosnak számít, különben meg az alaphelyzettől eltekintve tulajdonképpen nem történik velük semmi extra. Emellett benne van a triviális felháborító értelemben is. Az ember úgy áll hozzá a hasonló történetekhez, hogy mindez milyen borzasztó, felháborító. Elgondolkodik azon, hogy micsoda emberek vannak. Aztán viszont éli ugyanúgy tovább az életét. Nem mintha tehetne valamit, de ez mégis azt mutatja, hogy a hasonló dolog valamennyire már triviálisnak érzékelhető.

Hogy sikerült a másik új projektetek, az Improdron?

Ez nem az első, hanem a második imprónk volt. A lényege az, hogy egyetlen nap alatt rakunk össze egy teljes előadást. Az első alkalommal Shakespeare szövegeket dolgoztunk fel, és afféle slam poetry-s irányba próbáltunk elmozdulni. Most nem akartunk annyira viccesek lenni, meg akkora mutatványt csinálni, mint először. A Trójai nőket, egy eléggé bonyolult görög drámát vettünk alapul, és igyekeztük viszonylag kevés eszközzel, viszonylag lecsupaszítva összerakni.

Milyen terveitek vannak?

Most kezdjük próbálni Hellertől A 22-es csapdáját, aminek Hóden titka néven lesz március 25-én a bemutatója, aztán ebben az évadban még egy mesedarabot szeretnénk megcsinálni Kavalkád címmel. Ebben megpróbálunk összegyúrni rengeteg mesét, átveszünk belőlük figurákat, motívumokat, meg kis történeteket, és ezekből rakunk össze egy darabot. Nyáron pedig a Spidronos csapattal is szeretnék filmet forgatni.

Készítette: Bánhidi Dóra

Spidron-speciál 1. rész

2010-03-09T09:09:00.000-08:00

Ajánló

A Spidronműhely Triviál című darabjának története egyszerű; igaza van Réthelyi Andrásnak, a rendezőnek: triviális a szó felháborító és mindennapi értelmében is. Hiszen bármilyen elkeserítő, az életben egyre gyakrabban láthatunk hasonlót, mint a színpadon: három gyereket, akikről rövidesen kiderül, hogy az „apjuk” a pincébe zárva tartja őket. A nézőtéren ülve annak lehetünk tanúi, hogy milyen az életük az adott körülmények között, és mit kezdenek azzal, hogy hirtelen megváltozhat a helyzetük: a szabadság lehetőségével.

Ugyanakkor a rendező szavaiból az derül ki számomra, hogy a darabnak van egy másik rétege is. A gyerekek korunk felnőttjeit is szimbolizálhatják, s a pince a világ, amely körülvesz minket.

Ebben az értelmezésben mindaz, amit a színpadon látunk, egyszerre jellemez három tragikus sorsú gyereket, és mindannyiunkat.

Így pedig talán még érdekesebb, hogy milyen is a három fiú. Egyetlen szempontból érettek, egyetlen dologról tudnak mindent: a szexualitásról. Minden más tekintetben tudatlanok, a gondolkodásuk beszűkült. A félelmeik irreálisak, s azt hiszik, szeretetüket közvetíteni tudják az olyan technikai eszközök, mint a tévé, vagy a hűtőszekrény. Be vannak zárva a négy fal közé, a darab viszont akkor kezdődik, amikor már semmi külső erő nem tartja bent őket. Hiába próbálja meg elmondani Lala, aki addig egyedül állt valóságos kapcsolatban az apjukkal, hogy a zsarnok nem mozdul, a másik két fiú képtelen megérteni, mit jelent, amit mond. Akkor sem akarnak kilépni az ajtón, amikor már csak cukorkákat kapnak normális étel helyett. Akkor sem vesztik el a hitüket a rendszerben, amikor az már nem nyújt nekik semmit. Pedig nyitva az ajtó…csakhogy ők nem képesek kilépni a saját megszokásuk, a saját gondolkodásuk által állított korlátok mögül. A helyzet okozta feszültséget inkább egymáson vezetik le.

S a darab nem azzal zárul, hogy találtak jobb megoldást, mint az erőszak. Ezen azért nem árt kicsit elgondolkodni, s érdemes megnézni a darabot akkor is, ha nem tölt el nyugodt önelégültséggel a kép.

Bánhidi Dóra

The Once and the Future King – The Sword in the Stone – 03.03.2010.

2010-03-06T07:05:00.000-08:00

We have started to rehearse the English play called The Once and the Future King which is being directed by László Magács. The idea of the two-actor-drama was taken from the book by T.H. White. The play portrays nearly twenty characters who are brought to life on the stage by Matt Devere and Mike Kelly.

So far we have done the first reading at which the guys just tried to get acquainted with the text, occasionally getting mixed up in some spells written backwards or ancient English pronunciation occurring here and there.

Even though Mike and Matt have got enough experience in playing many different characters at a time, they should face quite a challenge during the next couple of weeks as in this case, they have to impersonate not only human beings, but occasionally change into animals too.

For this task, they have approximately two months since the opening night is on the 4th of May.

So see you the next week!

Annamaria Kaptay

Columbiai stand up comedy előadó a MERLiN Színházban: Diego Farias

2010-03-02T07:36:00.000-08:00

Diego Farias columbiai származású stand up comedy előadó az English Mondays&Wednesdays keretein belül volt látható a MERLiNben. A tavasz első napján az Interkult Klaszter és a MERLiN közös szervezéseként számos angol nyelvű programon vehettek részt az érdeklődők. Diego Farias már egy ideje hazánkban él, így van némi rálátása: milyenek is vagyunk mi magyarok.

Megnyílt a Fair Trade bolt és a mozambiki batikművészek kiállítása!

2010-03-01T05:47:00.000-08:00

Aki eljött a megnyitóra, az megkóstolhatta Györgyiék kókuszos-banános koktélját, láthatta afrikai hangulatot idéző táncosok előadását, valamint végre kikerült a falra az a rengeteg batikolt alkotás, ami együtt még jobban mutat, mint külön-külön. Lent a boltban pedig a fair trade teáktól kezdve csángók által készített szőttesekig egészen változatos – főleg ajándéknak tudom elképzelni őket – tárgyakat lehet megvásárolni. Mindenképpen érdekes lehet itt egy séta és nézelődés, április 22-éig van rá lehetőségetek.

Igaz, hogy Arsénio Vasco Juliao főszervező nem tudott jelen lenni a kiállítás megnyitóján, mégis sikerült elérnünk egy rövid beszámoló erejéig:
I just start to have passion for the culture cross culture. The only one way to meet with different people from different countries is throught the culture. There you can be able to show your country's tradition, type of food and so on, you can show everything to them. We thought about the exhibition because with this we can bring a part of our country's customs and tradion to show. It would be difficult almost impossible to have people from all over the world travelling to Mozambique just to see the culture and tradition, so with this exhibition we can be able to reach people.

Hamarosan jön a videóbeszámoló is!

Utánajártunk az állandó Fair Trade-bolttal egy időpontban nyíló mozambiki kiállításnak

2010-02-24T02:44:00.000-08:00

(Ingyenesen látogatható február 24. és április 22. között.)

A karácsonykor már sikeresen bemutatkozott Fair Trade-bolt újra megnyit a MERLiNben, most ráadásul állandó jelleggel. A kizsákmányolás-mentes folyamatban készült termékek között ismét találhatunk ugandai papírgyöngyöket, indiai kézműves tárgyakat, UNICEF-termékeket, illetve csemegézhetünk a FT kávék, csokik és a Fruit of care nevű magyar társadalmi vállalkozás kézműves design alkotásai közül is. A vásár megnyitása kapcsán egy mozambiki batikművészek munkáiból válogató kiállítás is várja az érdeklődőket.

A mozambiki alkotók és a Fair Trade kapcsolata az Európai Unió olaszországi „Közös Világunk” találkozóján kezdődött, ahol a Youth in Action projekt keretében a világ összes pontjáról érkeztek a résztvevők. A nemzetközi szerveződés elsődleges célja a különböző kultúrájú emberek közelebb hozása egymáshoz a bizalom és a tolerancia növelésével, a kulturális eltérések tudatosításával. A MERLiNben most először ismerkedhetünk meg közelebbről az eredeti afrikai batikképek válogatásával.

A batikolt képekről Dohnal Adát, a szerdán nyitó kiállítás egyik szervezőjét kérdeztem:

A fiatal művészek a „DHLAMBO” Mozambiki Batik Művészek Egyesületének tagjai. A több afrikai államban is neves művészeti csoportosulás Maputoban, Mozambik fővárosában alakult meg 11 évvel ezelőtt. A tagok célja az afrikai kultúra hagyományainak és művészetének terjesztése Afrikában, Európában és a világ más pontjain. Emellett a mozambiki főváros hátrányos helyzetű gyermekeinek tehetségfejlesztését is támogatják. A másfél éve indult projektet saját képeik – többnyire magyarországi - eladásából finanszírozzák.

A tehetséges fiatalokat tömörítő egyesület neve DHLAMBO, ami shangane nyelven annyit tesz: a nap shangane egén. Innen kapta a kiállítás is a címét. Az alkotók művészneveket (JANU, NGALA, CHICO, MAKA, TINGAS, HAMBRO, DINO, JAMISSE) használnak, ezek vannak szignóként feltüntetve a kóddal nyilvántartott batikolt képeken.

Az egyesület művészei együtt dolgoznak, az alkotás folyamata nem különül el olyan szigorúan, mint az európai individuálisabb kultúrában. Közösségi művészetük leginkább egy jól működő céhhez hasonlítható, nem ritka, hogy belenyúlnak a másik munkájába és az egyikük által elkezdett képet más valaki fejezi be.

A kiállítás tematikájáról és céljairól Gassama-Szabó Bernadett, művészettörténész mesélt:

Az egyesület művészeinek válogatott művei mellett a földszinten Mozambik földrajzi és történeti bemutatásával és a batik festmények készítésének 12 lépcsőfokával is megismerkedhetnek az érdeklődők. Ezen kívül ki lesz alakítva egy vegyes rész is, amely az állatokról készített képeket mutatja be.
A kiállítás célja két teljesen más kultúra között kiépíteni egy hidat, az afrikai művészet bemutatásával láttatni és elfogadtatni az országok közötti különbségeket.

A képeket nézve az ember valóban rádöbben arra, hogy mennyire különbözik a két kontinens lakóinak élete, hétköznapjai. A művek hiába mutatnak be egyszerű afrikai mindennapokat, egy európai ember szemével nézve olyanok, akár egy ismeretlen világ különleges pillanatai.

A kiállítás megnyitójára február 24-én (szerdán) 17 órától kerül sor a MERLiN Színházban.
A képek április 22-éig tekinthetőek meg, és meg is vásárolhatóak az állandó Fair Trade boltban. Az árak iránt érdeklődni lehet a helyszínen, valamint e-mailen keresztül itt: ada.dohnal@gmail.com

(Ha valakit érdekelne bővebben a Youth in Action program, esetleg saját projektet valósítana meg hasonlóan, hazánkban a Mobilitásnál lehet érdeklődni: http://www.mobilitas.hu/ )

Hajdú Eszter

Beindulnak a budapesti színházak

2010-02-23T06:58:00.000-08:00

Érdekes szövegre bukkantunk ma reggel. A Népszabadság Online-on Szemere Katalin cikkét olvashatjátok a színházak, azon belül is kifejezetten néhány fővárosi intézmény – így a MERLiN Színház – interaktivitásáról. Interaktivitás alatt értik, hogy mennyire aktívak blogok, internetes közösségi portálokon való részvétel, interjúk, videófelvételek tekintetében. Facebook profil, SMS értesítő, színészek beszámolói, miegymás – érdemes belepillantani a cikkbe.

Remélhetőleg a MERLiN Színház interaktivitásával elégedettek vagytok. Az építő jellegű ötleteket szeretettel várjuk. :)

Itt elérhető a cikk: http://nol.hu/kult/20100223-rad_csiripel_a_szinhaz

IMPRODRON „TÍZTŐLPRÓBAHÉTTŐLELŐADÁS” 2.

2010-02-20T07:18:00.000-08:00

Ahogy ígértük, néhány további fotó a pénteki Spidronos nyilvános próbáról. A minimál díszletben történelmi alakok elevenedtek meg általuk…

A fotókat Kaptay Annamária készítette. A MERLiN Színház Facebook csoportjának oldalán további képeket is találhatott az Improdronról és sok minden másról.

IMPRODRON „TÍZTŐLPRÓBAHÉTTŐLELŐADÁS”

2010-02-19T06:37:00.000-08:00

Ma reggel tíztől a Spidronműhely tagjai birtokba vették a MERLiN Színház Próbatermét. Ők és a véletlenszerűen betérő látogatók ma este hétig elkészülnek egy darabbal. Mindössze egy napja van a csapatnak - Tompa Ádám vezetésével -, hogy egy komplett estet láthasson a közönség...
Az itt látható képek a délután kettő körüli állapotot mutatják, ilyen kellékeket gyűjtöttek össze az esti előadáshoz. Hamarosan jelentkezünk a próbáról készült fotókkal!
(Melyeket Kaptay Annamária készít!)

Kurázsi Mama – próba

2010-02-18T14:15:00.000-08:00

A kaposvári Teátristák a FIESTA 2005 Caracas nemzetközi színházi fesztivált is megjárták már, ahol elnyerték a Fiatal előadók különdíját. Szerdán és csütörtökön a Kamarateremben játszottak, ahol egész napos kimerítő próbákat tartottak. Hajdú Eszter a sötét teremben elkapott néhány vörös fényben úszó mozdulatot.

Csehov.zip kicsomagolása - Interjú Lábodi Ádámmal

2010-02-16T10:42:00.000-08:00

A Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatóinak vizsgaelőadásán zavarban voltam, mint az, aki először láthatott Csehov darabot. Elvesztem a jelenetek és a szereplők sűrűjében. Sokáig kerestem az egységet teremtő vezérfonalat, majd rájöttem, hogy ez nem szükséges ahhoz, hogy élvezzem az előadást. Hiszen a színészhallgatók hűen ábrázolták Csehov drámáinak hangulatát és konfliktusait. Lábodi Ádám természetességével fogott meg. Ugyanazzal a természetességgel játszotta Csebutikint és Gajevet, mint ahogy itt ül velem szemben és válaszol az első kérdésemre:

Mit jelent számodra a Kaposvári Egyetem színész hallgatójának lenni?

Jó érzés. Bár a felvételi során a Színház- és Filmművészeti Egyetemet jelöltem meg az első helyen, de ugyanakkor vágytam arra, hogy elszakadjak Budapesttől, hogy a magam ura lehessek.

Van valami szembetűnő különbség a Kaposvári Egyetem és a SZFE között?

Biztos, hogy van, ami abból is adódhat, hogy Kaposvár egy nagyon pici város (összesen van két kocsma), ezáltal sokkal jobban össze vagyunk zárva a társainkkal, az alsóbb és felsőbb évfolyamokkal. Magamról tudom, hogy ha én Pestre járnék főiskolára, akkor a régi gimnazista barátaimmal és edzőtársaimmal sokkal inkább tartanám a kapcsolatot. Itt viszont, tényleg csak az osztálytársaim vannak, akik az ország különböző pontjairól érkeztek. A felvételik során pedig azt vettem észre, hogy teljesen más karakterű emberek járnak a két egyetemre. Ha összekevernénk a diákokat ugyanarról az évfolyamról és egymás mellé állítanánk, akkor arcról el lehetne dönteni, hogy ki kaposvári és ki pesti. De, hogy ez miért van így? Azt nem tudom.

A vizsgaelőadásotok címe: Csehov.zip, azaz Csehov drámáinak tömörített formában való előadása. Akkor kezdjük el „kicsomagolni”. Először is miért éppen Csehov lett a kiválasztott?

Nálunk úgy működik a rendszer, hogy minden évben van három trimeszter, melyet mindig más tanár tart. Elsősorban az osztályfőnökünk, Mohácsi János dönti el, hogy épp hol tartunk, illetve, hogy mivel kellene foglalkoznunk. Most Csehov következett.

A cím számomra tartalmaz egyfajta társadalomkritikát, hogy nincs időnk a kultúrára ezért tömörített dózisokban adagoljuk be magunknak.

A darab elsődleges célja nem társadalomkritika volt, hanem az, hogy az adott négy drámából egy előadást hozzunk létre. Először az volt a terv, hogy a Sirály első, a Ványa bácsi második, a Három nővér harmadik és a Cseresznyéskert negyedik felvonását csináljuk meg egy az egyben. Így egy három órás, és nem is biztos, hogy olyan érdekes előadást kaptunk volna. Hiszen annak ellenére, hogy a drámák és a felvonások közt van egyfajta kapcsolat és a szereplők nem sokban különböznek egymástól, nem lehetett volna ehhez annyira átfogó dramaturgiát találni, hogy az meg is állja a helyét. Viszont amíg négy héten át elemeztünk és próbáltunk, addig az egész felvonásokat gyakoroltuk. A lányok például egy az egyben megcsinálták Szonja és Jelena öt oldalas jelenetét. De rájöttünk, hogy a jelenetek túl hosszúak és talán azt is lehet mondani, hogy unalmasak, ha nincsenek még olyan profin eljátszva vagy nem illeszkednek szervesen az előadás szerkezetébe. Aztán Anger Zsoltnak támadt egy olyan átfogó gondolata, amit végül két hét alatt megrendezett. A kiindulópont az volt, hogy tök mindegy, hogy ki és honnan jön be, vagy hogy hány mondatot mond el abból a jelenetből, mert ő pontosan tudja, hogy az mit is jelent a négy hetes elemzésnek köszönhetően.

De nem biztos, hogy ezt a nézők is tudják.

Persze, de nem is kell. Nem az volt a célunk, hogy a néző pontosan tudja, hogy épp Ványa bácsi vagy Jelena Andrejevna beszél, hanem az, hogy igaz emberi pillanatokat jelenítsünk meg. Itt mindenki ugyanúgy szerelmes, bánatos, igazságtalanságot érez magával szemben, alkoholista, vagy baja van a feleségével, a családjával. Ezáltal mindegy, hogy kit hogyan hívnak. És mivel többségében 20-23 évesek vagyunk, felesleges is lenne a 60 éves Csebutikinnal vagy a 40 év körüli Ványa bácsival küszködnünk, hiszen ezek a mondatok ugyanúgy meg tudnak elevenedni a mi szánkban is, ha mögé gondoljuk a saját problémáinkat.

A színpadon feltűnik Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésből és Voland a Mester és Margaritából. Hogy kerülnek ők egy Csehov darabba?

Szerintem ezek mind beleillenek az előadásba, illetve segítik a jelenetek összekapcsolását. Dosztojevszkij művében és Csehov drámáiban ugyanolyan embereket láthatunk. Egyedül a Mester és Margarita és Aladin lámpása voltak azok, melyek ezen kívül esetek, de ugyanakkor ezek üde színfoltját képezték az egész előadásnak. Emellett nagyon jónak tartom, hogy Voland a darab elején elmondja, hogy a lámpást csak a legtisztább lélek érintheti, hiszen a lelkek puszta meztelensége nagyon sok jelenetben megtalálható. Ez a lámpa-motívum pedig végigköveti az előadást és mi is ezt keressük.

A darab folyamán különböző szerepekbe bújtok. Mennyire nehéz ezáltal azonosulni egy bizonyos karakterrel?

Amikor összetöröm az órát, vagy iszom, akkor nem Csebutikint játszom, hanem magamat próbálom. Az előadásunkban az óraösszetörés a drámával ellentétben nem a 3. felvonásban, hanem Szoljonij és Tuzenbach csipkelődése és Szoljonij távozása utána történik, ezáltal ezt nem is tudom úgy odakötni ehhez a jelenethez. Ezenfelül Csebutikinnal ellentétben én szánt szándékkal töröm össze az órát. Leegyszerűsítve ilyenkor arra gondolok, hogy ideges vagyok. A hosszabb jeleneteknél viszont az ember jobban megpróbálja magát a szerepet eljátszani, vagy megfogni a karaktert. De a tanáraink is mindig azt mondják nekünk, hogy ne kamuzzunk, hanem azt játsszuk el, amit nekünk jelent. Így szerintem nem annyira nehéz, hogy egyszer Kuligin vagyok, máskor Ványa. Be kell menni a színpadra és a leírt szöveget elmondani úgy, hogy az igaz legyen.

Hogyan fogadták a darabot?

A rendező tanárainknak szinte kivétel nélkül tetszett. Amikor a kaposvári közönségnek ingyen játsszuk, azt be szokta mondani a rádió, s emiatt jönnek is sokan idegenek, a különböző karokról is átjönnek és általában tetszik nekik. Szerintem itt Pesten a MERLiNben is nagyon jól fogadta a közönség. Ezt az is mutatja, hogy a második előadásunkon be kellett tenni két sor plusz széket, de még így is voltak, akik a nézőtér szélén álltak. Emellett a nézők mindig a jó helyen nevettek, és a végén pedig hatalmas tapsot kaptunk tőlük. Ezért nagyon nagy öröm itt játszani.

A márciusi előadásotok előtt a MERLiN Színház tervezi, hogy levetíti a Menedék c. kisfilmet, melyben Lovas Rozival együtt szerepeltek. Mesélj erről egy kicsit.

Ez egy négynapos nyári forgatás volt Paks környékén. A filmben Váncsa Gábor osztálytársunk is játszik, aki úgyszintén készített egy filmet a nyáron, melynek forgatása során megismerkedett Gergőékkel ( Kövi Gergő és Babai István – szerk.), a Menedék rendezőivel. Mikor Gergőék szereplőket kerestek a filmjükhöz, akkor Gábor minket ajánlott Rozival. Réti Barnabás, a film másik szereplője pedig már rég el volt döntve.

Miről szól a film?

Úgy szoktuk megnevezni, hogy posztapokaliptikus kamaradráma. A közeljövőben játszódik, van egy gyógyszer, amiről elterjesztik, hogy mindenre jó a fejfájástól kezdve az abortuszig. Az egész Földön mindenki használja, viszont pár év múlva kiderül, hogy a mellékhatása halált okoz, s ezáltal szinte az egész Föld kipusztul. Akik életben maradnak, azok két részre oszlanak: az egyik fele próbál túlélni, a másik pedig egy félkatonai szervezet, akik a világban fosztogatnak. Ők is túlélni akarnak, csak erőszakosabban. S ebből különböző problémák adódnak.

Ez az első film, amiben szerepeltél?

Nem, az első filmem a 9 és fél randi volt, amiben Vega pincért játszottam, ami abszolút statisztaszerep volt. A második film, a Made in Hungaria, amiben Surát, a szaxofonos fiút alakítottam, és idén is forgattam a Szinglik éjszakájában két napot.

Mennyiben volt más filmben játszani, mint a színpadon?

Teljesen más világ, de nagyon szép. A színpadi játék egyszeri és megismételhetetlen, abban a két- három órában kell megcsinálni az egészet. Egy filmre pedig van 30 nap, egy jelenetet pedig addig veszünk fel, ameddig nem lesz jó és ez biztonságot ad.

Melyik világ tetszik jobban?

Nem hiszem, hogy Magyarországon a színészek válogathatnának ebben a témában. Szerintem, aki filmben játszik sokat, annak is élete a színpad. Igazából ez az, ami rendszeres tud lenni, hiszen filmet maximum kétszer forgat az ember nyáron, amikor nincs színház. Meg a filmekbe is úgy gondolom, hogy a jó színészeket hívják. Persze szerencse is kell hozzá, el kell járni castingokra. De ebben még nincs nagy tapasztalatom.

Miben láthatunk még itt a MERLiNben?

Jelenleg az operett vizsgánkban, a Csárdásmiskában. De márciusban lesz még egy Cseh Tamás estünk és Henry Fielding Tom Jones című művét is bemutatjuk. Az év végén pedig valamit Mohával fogunk készíteni, ami valószínűleg Shakespeare lesz.

Készítette: Antal Klaudia

Egy prágai japán bábművész a MERLiN Színházban

2010-02-11T14:17:00.000-08:00

A MERLiN Színház esetében sohasem lepődünk meg egy kis kulturális keveredésen. (Legalábbis én nem szoktam és szerintem a rendszeresen idelátogatók sem.) Értem ezalatt, hogy nem lepődünk meg, ha külföldiek bóklásznak az előadások előtt az épületben, ha angol nyelvű szöveget találunk a programban, és azon sem, ha néha a külföldi színészek megszólalnak magyarul.

Történetesen egy olyan – évek óta Csehországban élő – japán bábművészről „mesélnék”, aki nemrég megfordult a MERLiN-ben is, mintegy 25 ország után… Igen homályos elképzeléseim vannak arról, hogy milyen lehet egy „átlagos” japán férfi, ám ebbe a képbe Noriyuki Sawa kevéssé illik bele, akit egy kacagós és mókázós előadóként ismertem meg a színpadon. A Tündérmesék c. bábelőadásával mindenféle korosztály figyelmét sikerült lekötnie: néha egy-egy gyerek felelgetett magyar mondataira, máskor meg inkább a felnőttek nevettek mutatványain. A közel egy órás előadás alatt sajátkészítésű bábjait ki-be fordította, így újabb és újabb alakokat öltöttek. Hol a három kismalac, hol a kis hableány, hol Piroska története elevenedett meg a nézők szeme előtt, korántsem a megszokott formában. A vicces és szokatlan jelzőkön kívül viszont még a magával ragadó, szép jelzőket is használnám estjére, mindezeknek pedig egy olyan arányú keveredése jellemzi, ami egy „átlag” európait figyelmét könnyedén leköti.

A Kultúra.hu-n olvasható cikk egyenesen a „Tündéri mesélő” címet kapta. „A rövidke epizódok és a végig középpontban lévő ceremóniamester teátrális gesztusai leginkább egy bűvészműsorra emlékeztetnek: a kisebb-nagyobb bábok a cilinderből előbukkanó kellékekként újabb és újabb "trükkök", mesevillanások eszközéül szolgálnak.” – olvashatjuk a bábművészről. (A teljes cikk megtekinthető itt: http://kultura.hu/main.php?folderID=952&articleID=296450&ctag=articlelist&iid=1)

Rövid videónk Nori Sawa előadásáról:

Nos, ha valaki egy kis „nemzetközi érzésre” vágyik Budapest szívében, akkor javaslom az idén útjára indult English Mondays & Wednesdays sorozatot, melynek keretében minden hétfőn és szerdán angol nyelvű előadásokkal várja a MERLiN Színház a közönséget. Az előadások után pedig koncertek, filmklub és játékok. Lehet tehát egyszerre angoltudást tesztelni és jól szórakozni. De érdemes a program többi részét is átböngészni, hiszen számos táncos és nemzetközi produkciókra bukkanhattok.

További információk:

http://www.merlinszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=frontpage&Itemid=1

Kudron Anna

Cucc

2010-01-21T07:15:00.000-08:00

„Cuccaink nagymértékben befolyásolják az életünket”. De mit is jelent az a bűvös szó, hogy Cucc? Mi a keletkezéstörténete ennek a szürreális darabnak? Milyenek vagyunk mi, fiatalok? Most mindenre fény derül. Interjú Kiss Mártonnal, a Cucc. című előadás író-rendezőjével.

Készítette: Antal Klaudia és Bánhidi Dóra

Fair Trade karácsonyi vásár a Merlinben: interjú Újszászi Györgyivel, a Védegylet munkatársával

2009-12-20T02:30:00.000-08:00

A napokban nem lehetett elolvasni egy újságot, megnézni egy internetes hírportált anélkül, hogy ne ütköztünk volna a klímacsatározás jelenlegi állomásába, a koppenhágai klímacsúcsba. A Merlinben található Fair Trade-bazár kapcsán Újszászi Györgyit, a vásár egyik szervezőjét, a Védegylet munkatársát kérdeztem a sok kérdőjel eloszlatása céljából. Az aktuális beszédtémák rövid véleményezése után fokozatosan terelődött át a téma a FT-bazárra, mely egy újabb színes bizonyítéka a Merlin nyitottságának.

Mit gondolsz az éppen Koppenhágában zajló klímacsúcsról? Fog érdemi döntés születni vagy csak a nagyhatalmak erőfitogtatásáról és üres szavairól szól majd az eredmény?

Sajnos az utóbbira tippeltem a találkozó előtt is…

A botrányok akarva-akaratlanul is leminősítik a konferencia tekintélyét, érdemi nagyságát. Miért törnek ki folyamatosan mégis újabbak?

Az országoknak muszáj mutatni valami szándékot a megállapodásra. Ezzel odázni lehet az érdemi döntés meghozatalát, ám mégsem mondhatja senki, hogy meg sem próbálták megoldani a globális problémákat. Nekünk csak porhintés, kábítása és üres léggömb jut ki. Sajnos…

Szerinted mi lenne a megoldás, egy olyan eredmény, ami a világ minden pontján kézzelfogható eredményeket hozna?

Véleményem szerint a megoldás a szigorú fogyasztáskorlátozás lenne. Ez nem egy apró lépés, hiszen ha főleg a nagyfogyasztók fognák vissza magukat, az tényleg sokat érne. Ha a nagy energiafogyasztók akár napi 10-15 percre is "készenléti üzemmódba" kapcsolnának, már akkor nagy eredményeket lehetne felmutatni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Fair Trade-del? Mi fogott meg benne?

2005 februárjában két Védegyletes, Tracey Wheatley és Jávor Bence kérdezték meg, hogy az Ökofeszten (2005 április) meg tudnám-e csinálni a Fair Trade kávézót egy új kiadvánnyal.
Mi fogott meg? A bizalmon (is) alapuló kereskedés, az átláthatóság, a "fairség", a kiszolgáltatott kisemberek védelme.

Milyen eredményeket ért el eddig Magyarországon a Fair Trade, a Védegylet? Mit „kapunk” Mo-n a FT-től?

2005 tavasza óta dolgozunk ezen a területen. Először megjelent egy 12 oldalas füzet általános céllal, majd kiegészítettük középiskolai, általános iskolai és egy boltosoknak szóló kiadvánnyal is. A későbbiekben filmet forgattunk arról, hogyan dolgoznak a civilek a Fair Trade megismertetésén. Jelen vagyunk minden nagy fesztiválon, rendezvényen, idén két fesztiválon (Hegyalja, Szegedi Ifjúsági Napok) is csak Fair Trade kávé volt kapható Munkánk hatásaként a FT lassan bekerült a köztudatba. Plusz elemként a globális problémák mellett foglalkozunk a lokális kérdésekkel is: a helyi termelőktől történő közvetlen vásárlás lehetőségének könnyítése is a Védegylet egyik fontos célja.

Miért ajánlod a termékeket? Miért részesítsük ezeket előnyben a „hagyományos” termékeknél?

Kizsákmányolás-mentes folyamatban készültek, hiszen mind a munkás, mind a környezet védett ebben a rendszerben. A fogyasztó kiváló minőséget kap, a termelő iskoláztathatja
gyermekét. Szerintem ez a legmeggyőzőbb tényező.

Miért pont a Merlin Színházat választottátok ki a FT politikájának, nézeteinek terjesztésében való közreműködésre? A jövőben is terveztek közös akciókat a színházzal?

A Merlin igazgatója ajánlotta fel a lehetőséget az együttműködésre. Az első
tapasztalat igen kedvező volt, így a kapcsolat a jövőben is eredményes lehet. A támogató légkör, a jó megközelíthetőség és a magas látogatottság miatt már tervezzük a következő közös projecteket. A legközelebbi terv egy mozambiki kiállítás batik textil képekből. Ezek most is láthatóak a Merlinben felállított kis karácsonyi vásárban, melynek állandóvá tételének kérdése is napirenden van.

Mit gondolsz a Merlinenergia nevű projectről?

Szerintem nagyon jó kezdeményezés, a civilek és egy színház együttműködése igen izgalmas. A gyakorlatban szerintem jól is működik, érdekes szinergiák jönnek ki belőle, hiszen egy környezettudatos téma művészeti ághoz kapcsolása remek kísérlet, új tapasztalatokat adhat és egyben értékmutató a színház közönségének is.

Milyen termékeket vehetünk a Merlinben található kis vásárban? Kérlek, mesélj róluk: hol, hogyan készültek?

A bazárban vásárolhatóak ugandai papírgyöngyök, melyek újrahasznosított, 3x vízálló rétegű papírból készültek, emellett megtalálhatóak a már fent említett mozambiki batik képek is. Ezeken kívül a fruit of care nevű magyar társadalmi vállalkozás kézműves design termékei is kézhez vehetők. A mozgássérülteket foglalkoztató nonprofit vállalkozás kínálata gyertyák, olivaolajban szárított paradicsom, mézbe helyezett gyümölcs készítésén kívül még számos ajándéktárgyat foglal magába. Az UNICEF termékein kívül még találunk FT kávét, csokit és főleg Indiából származó kézműves tárgyakat is.

A vásár december 22-én 20 órakor zár, úgyhogy mindenki siessen aki szeretne jópofa és "fair" ajándékokat venni karácsonyra!!

Hajdú Eszter

Interview with Andrei Narcis Grosu

2009-12-11T02:25:00.000-08:00

It’s a foggy Sunday night, I’ve just seen the Party, the play where not a single word can be heard. I’m in a room behind the stage where the Hungarian and Romanian actors relax after the performance. There is a bottle of wine on the table, Andrei Grosu, the director sits in front of me smoking his cigarette. We try to understand each other, but his English isn’t very good and I’m not speaking Romanian. We have two translators from the actors at the same time: Sorbán Csaba and Adrian Nicolae voluntarily partecipate in the conversation.
So finally we start to talk, but maybe we should have tried to use non-verbal language…it must has been a little bit easier.

How did the idea come up to direct a non-verbal play with the actors of the Nézőpont Theatre?

Andrei: When Kroó Ádám (he is one of the Hungarian actors) was in Romania, I invited him to watch my play, the Crime and Punishment in Bucarest. After the performance we started to talk about the possibility of a culturale change between the Nézőpont company and us. So I had to think about a show which can be played in the both countries. In this case making a text was very difficult, so I thought that maybe non-verbal performance would be better. At first we thought about a workshop with four Hungarian and four Romanian actors rather than a complete play. We put the whole thing together in 6 weeks from September to October.

Why did you work together with the actors of the University of Dramatic Arts in Bucarest?

Andrei: I’m working with actors from my university, because I don’t want to make a normal performance. For this, I need young people who share my thoughts about life and theatre. I’d like to create a new generation of artists, because I think we can only change the world with our thoughts and approach. Maybe it’s sounds a little bit pathetic...

You use a lot of music in the play to express the thoughts and the feelings of the characters. Nearly the all of them is in English. Why?

Andrei: The reason is the globalization. Everybody understands English, and because of that, I think this will be the language which will connect us in the future. It could be the main link between people.

How did you handle the grammatical limits during the rehearsals?

Andrei: We had translators. Sorbán Csaba translated from Romanian to Hungarian, but when he was at Budapest, because of his other performances, Adi took his place. He translated from Romanian to English. But it’s very hard, because we try to understand each other in three languages.
Adi: But anyway, I think using non-verbal language was the best way.

But how did the actors find each other without a common language? Is it possible to work together with translators?

Andrei: Yes, it’s possible to work with translators, if every member of the team wants the same. Anyway, we have common languages, we just need to discover them. We want to show a common language to the world, which is all about gestures. These also could tell meaningful, not meaningless stories.

How did the actors first meeting turn to a complete performance?

Andrei: The first time we met, we made some texts - Chekhov and Shakespeare – in Hungarian for exercise. After that I tried to connect all these stories. The end of the performance was made in four days, because we thought that we need to create a play which make the audiance think at home.

The Party has a really depressive message, it suggests to the audiance that we all have an empty and lonely life. Where is this pessimism from?

Andrei: A lot of things changed in the last year, maybe not in the world’s life, just in mine. I think it’s normal that I made a performance about my present feelings. People have to see that these days we don’t know how it feels simply just to walk in a park. We are not able to find the things that make us every day happy. This is the origin of my and the play’s message.

During the play, pictures of our everyday life’s places were projected to the background. Who made them? Where were they taken?

Andrei: The photos were taken by a friend of ours, a very good photographer from Bucarest. He’s name is Adrian Bulboacă, besides photography he also plans movie’s image.
The pictures were taken only at Bucarest, but they tried to be as universal as possible, because they don’t carry special meaning.

Is there a purpose to bring the two country (Hungary and Romania) closer? And if yes why?

Andrei: We live in the same world, we share the same problems and thoughts. Let's forget about our countries’ history made of hate and try to find our own opinion about the world.
I’m alone in a world of lonely people…that's what hurts me. I don't care about political borders, this is a too big game for me and I don't want to understand it. So I don't care about politics, I only care about people.

The Party is a once time direction or do you have similar plans for the future? Are you planning an another collaboration with the actors of this play?

Andrei: It’s very lucky, that I found people which think almost the same about theatre and the message of art. So yes, I want to work with them again. We want to make what we really like, and this is theatre, but not in a commercial way, that can be seen in many theatres. We hope that we’ll have a lot of opportunities and we can send our messages to the audiance how we really like.

Unfortunately, now they have to leave, because their train to Bucarest departs this night. But they promised that they will be back with the Party in the beginning of 2010. Maybe they’ll also invite us to a party after the Party… :)

Hajdú Eszter

'A Kodály - módszerről jelentjük!'

2009-12-04T07:11:00.000-08:00

Ágens és társulatának akciói kezdenek olyanok lenni, mint a Kész Átverés Show. Félreértés ne essék: a közös pont nem a színvonalban, hanem a meghökkentő erőben rejlik. Eleinte még elhittük, hogy az, amit látunk, valóban az, aminek mondják és mutatják. Aztán már kezdtünk gyanakodni, sandán vizslatva minden egyes mozdulatukat. (Persze megint sikerült rákontrázniuk!) Mára eljutottunk odáig, hogy direkt azért megyünk az előadásra, hogy meglessük, mi lesz a meglepetés. Katasztrófaturistaként egyenesen áhítjuk a sokkot, ami egy rendes nézőnek kijár!

Az Ágens és a Kodály - módszer címmel fémjelzett esemény ezúttal egy koncert, de ez a tény nem hátráltat bennünket abban, hogy még reménykedjünk, hátha most is történik valami ’bibi’. Ahogy betérünk a fogadótérbe a jegyszedő kisasszonyok mellett egy operatőr és Ágens állnak. A kamera a képünkbe nyomva, menekülésnek helye nincs. Ágens kezében mappa és toll, gondosan ikszelget. Kérdést tesz fel, amire ha válaszolunk, elfoglalhatjuk helyünket. Aztán megtudom a fekete cipősöknek az első sor, dukál.

Idilli koncert veszi kezdetét. Egy daliás férfi és két nő: egy szőke és egy barna énekel a színpad bal oldalán csengő-bongó hangon. Mindhárman elegáns, komolyzenei koncerthez illő öltözetben virítanak.Kodály és Bartók gyűjtötte, trágár szövegű, magyar népdalok és középkori énekek csendülnek fel. Majdnem olyan érzésünk támad, mintha a Zeneakadémián ülnénk. Valami azért nem stimmel! Ágens a színpad közepén bőrkabátban feszít. Saját, dekadensnek látszó, modern formációja van. Nem éppen olyan zenei stílust képviselnek, mint a három jómadár. Vajon ki énekli túl a másikat? Ágens néha-néha magas hangon beleénekel ’gyönyörbe’, mire a három pacsirta tudálékosan, fensőbbségesen folytatja a dalolászást. Elmaradhatatlan operaszerű hangzás, csodásan kizökkentő disszonancia áll elő. A három jómadár átvándorol, a színpad jobb oldalára. Ezt is fontoskodva teszik… Folytatják, amiben oly jók. A módszert aztán még tovább viszik, improvizációval egybekötve.

Közben megpróbálom előbányászni a mélyről Kodály metódusának mibenlétét. A szolmizálás dereng, a rettenetes Magdi néni skálázása a szolfézsórán. Leüt, négy hangot a zongorán, meg kell mondani, hogy dó, ré, mi vagy szó… Hallás utáni zene felismerése… Nem segít! Mindegy is, mert a koncert fokozatosan úgy is olyanná válik, mint John Cage zajművészete. Ekkor tetszik a legjobban! Ja, és ne feledkezzünk meg róla, továbbra is,várom a csodát. Amikor már ellep a direkt unalom, kisvártatva megérkezik. Ősi dallam, olyan, amilyet nem lehet tanulni. Nincs regula, sem skálázás. Szabad áramlás és belülről jövő énekhang viszont van. Palya Bea és Oláh Ibolya azzal együtt, ami az övék, azzal együtt, amit ismernek. Ágens tiszteletteljes csendben áll mellettük. Ő is rájuk csodálkozik!

Végül nem marad más hátra, mint az elcsendesülés és az előzetes kérdéseket összegző, kreált statisztika felolvasása. (Az előadáson hány cigány, hány fekete cipős, hány homoszexualitását titkoló stb. vett részt. Előítéletek ide vagy oda, most lelepleződik!)

Ágens performanszai egyre nagyobb kihívás elé állítják az alkotót és a nézőt. Soha nem tudhatjuk miből mi lesz. Le kell hántani a felesleget, hogy a mögöttes gondolat láthatóvá váljon… Lehetetlennel birkózás! Ismét valami más, valami új. A lécet még feljebb pakolták!

-hesse-

Rendezői szemmel; Magács László a Pornography-ról

2009-12-04T06:13:00.000-08:00

K. A. Mikor került a kezedbe a Pornography és mi volt benne az, ami miatt úgy döntöttél, hogy meg akarod rendezni a darabot?

M. L. Az a dolgom, hogy olvassak darabokat. Valószínűleg tavaly került a kezembe és ekkor azt gondoltam hogy ez egy érdekes szerkezet, egy érdekes történet. Mégiscsak valószínűleg mindenkit érdekel az, hogy mi az a helyzet, amiben egy ilyen terrortámadás megtörténhet. Milyenek azok az emberek, akik ezt a terrortámadást végrehajtják és milyenek azok, akik ezt elszenvedik.
Lezárták a Margit-hidat, mikor elkezdődött az építkezés. A hatéves gyerekemmel bicikliztünk át a járdán és azt vettem észre, hogy milyen hihetetlen agresszívek a biciklisták. Mikor lejöttünk végre a hídról, elkezdett őrjöngeni velem egy intelligensnek tűnő házaspár, hogy micsoda egy hülye bunkó vagyok, hogy a béna gyerekemmel a hídon biciklizem és feltartom őket. Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi ez az iszonyat agresszivitás ebben a városban. Az ember azt gondolná, hogy a biciklista az egy kicsit könnyedebb, toleránsabb, és mindig sajnáljuk a biciklistákat hogy milyen büdös bunkók az autósok, hogy lenyomják őket. Pedig a biciklista a nála gyengébb biciklistát küldi el a jó édes anyjába, az autós a biciklistát, a buszos az autóst, a kamionos a buszost.

K.A. A kamionost ki?

M. L. A kamionost pedig a biciklista vagy a helikopter. Lényeg, hogy milyen szörnyű dolog az, hogy mindenki lefele rúg és ez mennyire elkeserítő. Aztán azon kezdtem el gondolkozni, hogy valójában meg is érdemli az, aki elszenvedi a terrortámadást, mert nem figyel. Mindig azt mondtam a próbákon, hogy mindnyájan terroristák vagyunk. Csak neki egy tizenhat sebességes biciklije van, a terroristának meg egy táska bombája. Valójában, ha fegyverhez jutunk, akkor nem vagyunk elég intelligensek ahhoz, hogy ne használjuk azt. Az összes keleti harcművészet azt tanítja, hogy tudnod kell bánni a testeddel, tudnod kell használni a képességeidet és tudnod kell uralkodni magadon ahhoz, hogy ne használd. Mi ezt nem tudjuk, belőlünk valami hihetetlen gátlástalanul és kontrollálatlanul szakad ki az agresszió. Azt gondoltam, a darab ennek az agressziónak az elfojtásáról szól.

K. A. Sikerült ezt kommunikálni a közönség felé? Volt esetleg valami visszajelzés?

M. L. Olyan nehezen beszélnek az emberek egy előadásról és én nem vagyok azért alapvetően ez a „direkt-üzenet-rendező”. Én nem akarom a pofájukba ordítani, hogy agresszív disznók vagytok! Tehát ez ennél azért finomabban jelenik meg ez az előadásban. Az is érdekelt, hogy hogyan tudok, mint rendező, megbirkózni egy monológ-folyammal. Ez egyben egy szakmai kihívás is volt számomra. Azt gondolom, azzal meg tudtam birkózni.

K. A. Mikor döntöttél a végső koncepcióról – gondolok itt a „krossz-referenviákra”?

M. L. Rögtön az olvasópróbán mondtam a színészeknek, hogy lesz a darabnak egy operai eleme. Itt mindenki sokkot kapott, akkor aztán elmeséltem, hogy nem kell énekelni, hanem van egy ilyen fúga-szerkezet, tehát ez valójában nem egy bachi struktúra, de azért a visszatérés, az ismétlés, vagy az építkezés az ebből a szempontból egy zenei szerkezet.

K. A. Mi a célja?

M. L. Két célja volt. Az egyik az, hogy nagyon pontosan kommunikáljunk és rágjuk a nézők szájába azt, hogy ez ugyanaz az idő. Tehát hogy rögtön az első monológ végigjárja az öt napot. Aztán a többi monológban ez nem ennyire pontos, tehát maga a terrorista az egy olyan öt órás út, de van az egyik jelenet, ami egy két napos történet. Azt akartam, hogy ez összetalálkozzon. Azt akartam, hogy ugye van az élet, aminek vannak közös pontjai, mítoszai, mint ebben az előadásban a koncert vagy az olimpia. Azt akartam, hogy az érzékelődjön, hogy ugyanabban az időben járunk. Lehetett volna az egészet keverni, csak közben meg akkor elveszett volna a személyesség belőle. Megpróbáltam megtartani a monológokat, a monológok közti közös és különbözőségeket, az ismétlésekkel pedig a közöset kerestem és azt akartam elmesélni. De legyünk őszinték, kicsit színesebbé is akartam tenni a darabot.

K. A. Mindenképp izgalmasabbá vált tőle.

M. L. Igen, azt gondolom. De ez volt a cél. Lehet erről hosszasan beszélni és filozofálni, de ha lehetünk őszinték, érdekesebbé akartam tenni az előadást.

K. A. Hogy választottad ki a színészeket? Volt konkrét elképzelésed, hogy pontosan kiket akarsz látni az adott szerepekben?

M. L. Nem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy kikkel akarok dolgozni.

K. A. Tehát nem szerepre válogattál?

M. L. Először nem. A Merlinben van két társulat, a Madhouse és a Scallabousche és értelemszerűen vannak magyar társulatok is. Azt gondolom, nekem, mint főnöknek az a dolgom, hogy átjárási pontokat találjak a társulatok között. Ne kényszerítsem őket, hanem csak ilyen helyzeteket generáljak. Például most a következő ilyen projektem, hogy heti kétszer ájkídó edzések lesznek a Merlinben, amire az összes társulat meghívást kap. Ez egy másfajta „legyünk barátok” projekt. Egyik oldalon azt akartam, hogy dolgozzanak együtt ezek a társulatok. Általában én úgy csinálok angol nyelvű előadást, hogy felülök a repülőre, kimegyek Londonba, csinálok egy castingot, elhozok színészeket, próbálunk, megcsináljuk a blokkot, hazamennek Isten hírével és mindenki boldog. Vagy nem. Most viszont egy olyan előadást szerettem volna csinálni, ami repertoáron marad, tehát nem tehettem ezt meg. Volt a Madhouse két fiúval és a Scallabouche három fiúval. Tettem nekik egy ajánlatot. Ezt a Madhouse elfogadta, a Scallabouche-ból pedig egy színész fogadta el. Ezután elkezdtem körülnézni, hogy mi van, meghirdettem egy castingot, arra jelentkeztek x-en, végignéztem az embereket, majd a Sophie-t és a Sylviát választottam. Ebből lett egy társulatom, s azon belül kezdtem el osztani, hogy ezekkel az emberekkel ki, mire lenne alkalmas.

K. A. Van különbség az angol, illetve a magyar színészekkel való munkafolyamat között?

M. L. Van. Azt gondolom, az angol színészek fegyelmezettebbek. Közben meg nem így van. Jó színészekkel könnyebb dolgozni, mint közepes színészekkel. Illetve teljesen amatőrökkel és nagyon profikkal könnyebb dolgozni. A közepes színész szeret beszélgetni. Én nem szeretek túl sokat beszélgetni, hanem szeretem, hogyha egy színész megcsinálja, amit kérek. Hiszek abban, hogy vagyok annyira józan, hogy ha megcsinálja és rosszat kértem, akkor azt észreveszem és azért bocsánatot kérek és azt mondom, hogy csináljon mást. Mivel ennek a színháznak nincs társulata (illetve amikor én nem a Merlinben dolgozom, akkor szintén castingolok), valamilyen szinten megúsztam eddig azokat a helyzeteket, amikor nagyon sokat kellett volna hadakozni a színészekkel. Volt, amikor a Nemzetiben voltam rendező, akkor kerültem olyan helyzetbe, hogy túl sokat kellett hadakoznom színészekkel. Az hihetetlenül idegesített. Részben a casting miatt, részben a másfajta képzettség miatt az angol színészek nem kérdeznek, hanem csinálnak. Majd utána van véleményük, tehát nem gépek, de alapvetően nem meg akarnak beszélni valamit előbb, hanem ki akarnak próbálni valamit előbb. Ez nekem szimpatikusabb.

K. A. Eszedbe jutott, hogy ezt a darabot- tekintve, hogy Londoni témáról van szó – esetleg Angliában is bemutasd?

M. L. Nem jutott eszembe. Szoktam olyat csinálni különben, hogy elhívom a drámaírót. Ahogy az After the End-nél megcsináltam, most is a fejemben van, hogy megcsináljam.

K. A. Amikor a kezedbe került a színdarab, témájánál fogva egyértelmű volt számodra, hogy angolul, angol színészekkel fogod bemutatni, vagy esetleg magyarul is színpadra viszed?

L. M. Meg akarom csinálni magyarul. Ha ez egy dokumentumdráma lenne a 2005-ös londoni terrortámadásról, akkor nehéz lenne másoknak befogadni, de ez szerintem túlmutat ezen. Mert ez máris a Margit-hídon bicikliző agresszív biciklis némberről is szól nekem és azt gondolom hogy az előadás ebből a szempontból a „Mi mindnyájan terroristák vagyunk” alcímmel mehetne.

K. A. Vajon máshogy reagálna rá az angol közönség? Gondolok itt arra, hogy esetleg közelebb éreznék -e magukhoz, vagy épp nemtetszést váltana ki az, hogy ennyire negatívan mutatja be a darab őket? Mennyire érezhető az általánosítás?

L. M. A Machbet leöli az összes embert, aki maga körül van. Az is angol, mégsem követnek el csoportos öngyilkosságot Nagy-Britanniában, mikor bemutatják a darabot. Tehát azt gondolom – hogy mondjak neked egy közhelyet – a színház ugye tükröt tart az életnek. Nézd meg magad benne. Végül is azzal próbálja magát áltatni az ember, hogyha ír egy színdarabot, rendez egy darabot vagy ír egy könyvet, akkor az nem csak egy időtöltés, hanem valamit segít is abban, hogy kicsit magadba szállj.

Kaptay Annamária

Neo Japanesque: Kulturális és spirituális találkozás- Interjú Szilágyi Erzsébettel.

2009-12-04T00:26:00.000-08:00

A Merlin mindig változatos műsorfüzetébe mostanában japán kanjik kerülhettek volna, szimbolizálva a Japán-Magyar Barátság évadot. Ennek keretében került színpadra a Neo Japanesque című előadás is, melyben öt magyar táncos is alkotó részt vállalt. Szilágyi Erzsébettel, a táncosok próbavezetőjével beszélgettem a közös munkáról és arról, hogy milyen volt a megtisztulás, a természet iránti alázat és az őselemek japán fogalmait táncba önteni.

Hogy kerültél, kerültetek ti, magyar táncosok ebbe a produkcióba?
Szeptember elején volt egy válogatás, ahol a rendező és a producer megnézte a jelentkező táncosokat. Olyan tizenöt fő közül lettünk mi öten kiválasztva. Még sosem dolgoztunk együtt, sőt, volt olyan, akivel még nem is találkoztam azelőtt.

A japán spirituális kultúrát, illetve a shintot mennyire ismerted?
Nem mondhatom azt, hogy túl sokat tudtam róla, de mindig is érdeklődtem iránta. Amikor aztán hallottam a darabról, jobban utánanéztem, hogy legyen arról fogalmam, mit kellene majd táncosként produkálnom. Ez alapján úgy döntöttem, hogy elmegyek a válogatásra, és megnézem, milyen egy ilyen japán-magyar koprodukció.

Nehéz volt a táncotokkal spirituális tartalmat közvetíteni? Amikor először fehér, azután fekete ruhában táncoltatok, mit jelenítettetek meg?
Szerencsére a shinto és a darab mondanivalója, tehát a természet és az élet szeretete közel áll hozzám. Náluk minden összekapcsolódik a természettel, minden visszavezetődik az ősöktől kapott energiához. Az első részben egy tér-idő tengelyt kellett az általuk adott instrukciók alapján megjelenítenünk, ehhez volt a fehér ruha. A második részben pedig, a fekete ruhával már a természet törvényei iránti alázatot, illetve ennek kimutatását táncoltuk el. Az első tehát a megtisztulás, az ősi energia, a második pedig már a természeti, anyagi lét, és e kettő ellentéte miatt alkalmazták ezt a két kontrasztos színt.

Milyen volt a japánokkal dolgozni?

Ami eleinte nagyon furcsa volt és kicsit frusztráló, hogy tudtuk, hogy japánokkal fogunk együtt dolgozni, de azt nem, hogy ennyi japánnal. Az első próba érdekes volt, mivel találkoztunk a megadott próbahelyen, öt-hat japán emberke leült a nézőtérre, és lesték, hogy mit csinálunk. Korábban átküldtek egy rövid, pársoros instrukciót interneten, és mi betanultuk a darab azon részét, amiben táncoltunk, de igazából nem mertünk nagyon hozzányúlni az ő mozgásanyagukhoz. Meglepetésünkre viszont azt mondták, hogy ja, ez a rész a tiétek, úgy jelenítitek meg, ahogyan szeretnétek. A próbák alatt is végig figyeltek minket alkotás közben: a rendező, a producer, a zenészek és a főszereplő Omote. Amit mindenképp el kell mondani róluk, az az, hogy ha kritikát fogalmaztak meg, mindig építő jelleggel tették.

Nagyon különbözik egy japán rendező egy magyartól?

Ők nagyon udvariasak, ebben biztos. Egy magyar rendező azonnal kimondja, amit lát, amit gondol. A japánok finoman és udvariasan instruáltak minket, ami nagyon jólesett. Talán ettől is tudtunk olyan gyorsan előrehaladni. A magyarok hangvétele, stílusa keményebb, amihez ha hozzászokik az ember és tudja, hogy mi van mögötte, egyáltalán nem zavaró. A japánok között mérhetetlen tisztelettel, udvariassággal vettek körül minden táncost. Utána úgy éreztem, mintha hazajöttem volna Japánból.

Úgy érzem közel került hozzád ez a kultúra.
Igen, nagyon megérintett. Ami pedig borzasztóan megtisztelő volt, hogy a második előadásnapon a főpróba ideje alatt Omote, a fő sensei összehívott mindenkit, aki közreműködött a produkcióban, és egy közös imában vehettünk részt. Szerintem, ha az ember kiutazik Japánba, se biztos, hogy átélhet ilyesmit. Az ima pedig úgy tűnik hatott, hiszen sikeres volt a produkció.

A közönség reakciói tehát pozitívak voltak?

Igen, tetszett nekik a darab, hatással volt rájuk. Nem biztos, hogy mindenki értett minden részletet, de úgy gondolom, hogy az európai ember számára több utána olvasás, tanulás szükséges ahhoz, hogy egy ilyen, más kultúrából származó dolgot igazán megértsen és átéljen. Látványilag nagyon tetszett nekik, és a történet is, amennyi lejött belőle.

Milyen kapcsolat alakult ki az előadás japán résztvevőivel?
Az utolsó előadás után szerveztek egy közös ünnepléses zárást, ahol sikerült közelebbről megismernünk őket: az étkezési szokásaikat, a viselkedésmódjukat, emellett pedig kialakult egy-két olyan emberrel a viszony, akikkel azóta is levelezek. Tartjuk a kapcsolatot, és ez jó.

Milyen volt ezekben a különleges jelmezekben és sminkben színpadra állni?
Az arc kifejezőképességét csökkentette, hogy elég speciális, japán stílusú sminket kaptunk: teljesen fehérre volt festve az arcunk, illetve papírmaséból összerakott hatalmas paróka volt a fejünkön. A kimonó jellegű ruhák pedig eléggé bekorlátozták a mozgásunkat. Az átélést persze mindez segítette, hiszen annak, ahogyan kinéztünk, volt egy hangulata, amit egyszerűen át akartunk adni.

A japán zene is könnyített a ráhangolódáson?

Igen, nagyon sokat segített. A zenék gyönyörűek voltak, az egész remekül volt felépítve szerkezetileg. Ez hozzájárult a tánc vázának megalkotásához, a koreografáláshoz is. Emellett élő zenére táncolni mindig élmény, általa a táncos teljesen oda tudja adni magát a produkciónak. Amúgy nem volt teljesen tradicionális a zene, sok modern elemet tartalmazott, de volt benne pár autentikus hangszer, például Taiko-dob.

Mi az, amit eltanulhatnánk a japánoktól?
A tisztelet. Csodálatos volt, hogy bár nagy csapattal dolgoztak, azt láttam, hogy mindenki tudja, hol a helye és mi a dolga. Az egymáshoz való viszonyok nagyon tiszták voltak. Náluk nincs félreértés: maximálisan tisztelik azt, aki feljebbvaló náluk. Mindenki tudja, hogyan kell viselkednie. Megbecsülnek azért, amit elértél, és segítenek, hogy egyre följebb kerülj. Én ezt itthon sajnos nem annyira tapasztalom. Persze az is lehet, hogy nem lehet igazán tudni, mi van az udvariasságuk mögött, de annyi biztos, hogy nagyon jó volt velük együtt dolgozni.

Készítette: Bánhidi Dóra

Interview with Sylvia Llewelyn, the guest actress of Pornography

2009-12-03T04:30:00.000-08:00

A.K. You have already mentioned to me that Mike Kelly and Matt Devere trained you as an actress...

S. L. Yes, there was an acting course here at the Merlin about five years ago when I started living here. I stopped watching TV because I could not understand Hungarian. So I started coming to the theater to English performances. I saw them in about five different shows. One night, there was a piece of paper on the chairs which said “acting course” and I really hated myself for not being able to speak in public.

A. K. So you were not an actress before. Why did you come to Hungary?

S. L. Because my mother is Hungarian. She returned back to Hungary when the war came to the end and I came back with her.

A. K. And you joined the course and decided to start acting. Was it because of the impression of Matt and Mike made on you?

S. L. Yes. I remember, the very first speech. They told me: “you have to write a speech” and somehow I would have never thought of that. But I like to act if I have a really good script. I cannot work like Alexis who is an improvisation actor – exceptional – I am terrible at it. So I like a good script.
I started writing. The biggest thing was that I started writing from that moment and I kept doing that. So the acting is to enrich my writing skills.

A. K. Is this the first time you have acted with them in a performance?

S. L. Yes. But I have played in Merlin because after the two theater courses with Matt and Mike, I did a third course. There was a Scottish comedian here and she ran a course and I told Matt and Mike that I would like to do comedy – which is very difficult – and she trained me as a comedian. So I did my first performance.
I am very fond of Merlin because I did my first performances with the boys, then I did another course when we wrote the material. Then I did the playboy bunny girl at a Stand-up Comedy – I really loved that. Then I wrote two materials because I could jump between Hungarian and English. It is not that I could speak Hungarian, but I could speak the things I could find funny. And then I did a gangster's moll from Chicago.

A. K. We have already talked about Matt and Mike. What about the other actors? Have you played with them before?

S. L. I had not met Alexis and I had not met Sophie but she was performing a play I was doing. I did a production at the beginning of the year in Hajós utca in the Picasso Point. I did a comedy there in which I had to lead. Sophie was performing at the same time, she was doing the performance called Édes Hús.

A. K. You told me that you prefer a good script rather than improvising. What about Pornography? Is it a strong script?

S. L. Yes, I think it is so well-written. But what I want to say is I am not sure the British people would like this script - although it is a good script - because it is not showing them in the best light. So I am not sure it would be that popular, but it is a very good picture of the reality.

A. K. Do you think it is sarcasm?

S. L. Laci (László Magács, the director of Pornography) says it is not a funny piece. But we have something what we call black humor and I think, this is kind of black humor. And British people do like sarcasm. Although my friends last night did not think there was any humor and Laci does not want humor. Anyway, this is a difficult genre and in my other performances the people did not laugh at first. But later, as we became better, they started laughing.

A. K. It is set in 2005 when the London bombings happened. You had already lived here, in Hungary. How much did all the happenings affect you?

S. L. I lived half the time in London and half the time in Budapest, I still do. Six weeks here and three weeks there.
I was actually here in Budapest when it happened. The first thing I heard… There was a friend rang me and she said: “are you in Budapest or London”. In fact, I work in Liverpool Street once a week when I am in London. So I could have been just going to work that day. So she asked me “where are you, in Budapest or London?” and I said “Budapest”. She was like “That is fine, there was a bomb...” Then I saw reports on the internet but I did not really see Hungarian television. My friends were very affected by it. Especially the one who works in those areas where these bombs happened. Then I had phone calls from friends saying “Why have not you checked that I am OK?” and then I felt bad... The biggest thing of the stories I heard from my friends was that they had to walk home. I was in London at Christmas. There was a big snow. The biggest snow they have ever had, and English people cannot cope with snow. The whole transport system came to a standing stop. I walked home on Millennium night. It is very rare when London comes to stand. All my friends were talking about the walking. It might have taken them six hours to walk home. But everybody was doing that.

A. K. That actually sounds like something that makes connection between people – although it is a negative thing.

S. L. Yes, that was comradely. The “British Agree”, you know, this feeling, the connection. That was lovely about my character; she makes a connection. It does not take much for us, elderly people, to be nice to a neighbor or a stranger.

A. K. So you like your character, right?

S. L. I think she is a very good character. She comes out to the world; she is an interesting character. I think she is a generation now: she is picturing the older generation.

A. K. Back to reality. When did you first go back to London after the bombings?

S. L. The next week.

A. K. Did you feel fear?

S. L. No. But friends of mine were frightened to go on the tube.

A. K. At the same time there were two other happenings: the Live8 concerts and the announcement that London got the Olympics. In the performance, your character is quite negative to these things. Why?

S. L. I think – perhaps – because she has such a lonely life on her own that has made her a bit anti-people, anti-things.

A. K. And she does not really have any connection with the people.

S. L. No, she does not, actually, I have never thought about that, but it is true, because the others connect but I do not connect with any of them.

A. K. Except one part, when she finds a barbeque party and asks a total stranger to give her some chicken.

S. L. I do like that part because you can see from that part that the people in London have got this great comradely feeling: when anything happens British people are suddenly friends with everybody in the street and that is lovely; when a negative thing turns to a very positive thing. But when people get older they get a little bit grumpy about things... that is life...

A. K. What was your reaction to the happenings? Did you have similar negative feelings as your character does?

S. L. No, I loved all the music. I think everything that is for charity is good even though perhaps these pop stars have been accused of doing it for their faces rather than really for change. But I think that is their job if they can do that.
And the Olympics, I think it is good for London, a fantastic thing. The people in London are very excited about it, I think it is going to bring a lot of visitors but it could just be very- very expensive for the country. The people will pay for it – I think – in the end.

A. K. You have been living here in Hungary for almost five years now. Are you going to move back to London or you already count Budapest as your home?

S. L. I feel very half-Hungarian, I want to spend more time here, I love being more here now. But I will go back to London on Saturday because I go back and forth. I love the cultural life here. I think the cultural life in Britain is not good anymore because it becomes so elitist so I feel it is going downhill in England. In a way, that has played a reflection on that, they just watch television and the internet.

A. K. Do you act there?

S. L. I do artistic things in Hungary so it has been lovely to me to actually start doing artistic things and getting paid for it. It is nice to become a professional artist. I did not imagine I was going to be an actress, because I paint, I design, I was at the Vamp Show on Sunday, I worked all day because I design necklaces from buttons. In England, I have an antique button-business, so I go back on Saturday and I do ten shows. In London, I am famous for selling buttons. I have a collection of antique buttons and I sell them at Vintage Fashion Fair in London, in a famous market.
I thought I would go for an audition in London but I would like to do comedy; and I was going to produce something, and then this came up, so this was lovely that I was thinking that ever since I studied with Matt and Mike it was a fear and I wanted to keep it up. But now, I was not nervous last night at all. Laci keeps telling me “Of course because I am enjoying myself” but I like to enjoy myself. And I think we are a good team here because I’ve known Matt and Mike for five years and they know me very well. They were good teachers. I could have had a professional job straight away after the first course but I went to BBC Radio Theater Group – it is two years now. At the moment, they are producing my second play I wrote - not for money yet. They will just give it to Hospital Radio. So when I go back now I will go to the BBC and hopefully it will have been edited.
Now I wrote my last play - it is in the whole way of my building here - which is very Alfred Hitchcock: it all goes on in a lift with a psycho killer and an American woman.

A. K. There are a lot of different things you are doing now; what is your ambition?

S. L. I would like to write a play that they perform here.

A. K. Have you already started something?

S. L. Yes, I have started it but I cannot talk to Laci about it until I have acted at least five times here. Then I can talk. Actually, I am writing plays all the time...

A. K. So what is your play about?

S. L. I cannot tell you before I tell Laci, but I think it would be good for the Madhouse.

A. K. Is that a comedy?

S. L. No, it is not. It is a love story.
I was also trained as a film script-writer by a film company here, in Hungary, and I wrote a woman war movie. Even though I like comedy and I wrote a comedy, they said: “try something different”, so then I wrote a war movie - which could be adapted for a play. I can tell you about this one: my mother was a Hungarian designer and she was here in the Second World War and then she was here through Communism and she escaped in 1956. Since my mother was a fashion designer, the whole movie goes on in the workroom of women. So it is fifteen years of Hungarian history just from the women's point of view. You can see how the women cope with different things. I think, that one could even be a play.

Kaptay Annamária

A Carneval nézői szemmel

2009-11-30T10:25:00.000-08:00

„A tánc a lélek érzéseit a test mozdulataival fejezi ki és méltó arra, hogy a zenéhez és a költészethez hasonló szerepet töltsön be.”
(Cezare Negrí)

A Közép-Európa Táncszínház előadását látva azt hiszem, kevesen lennének azok, akik az idézett mondatot kétségbe vonnák. Duda Éva, a társulat 20. évfordulójára készített koreográfiája abszolút a magával ragadó kategóriába tartozik. Dinamika, összhang, zene, szenvedély, feszültség. Ezek a szavak azok, amelyek először eszembe jutnak, amikor előidézem magamban a látványt. Vagy inkább a hatást? Mert hatott.

A jelmezekről első ránézésre az a gondolatom támadt, hogy valószínűleg egy nagyobb nézeteltérés eredményei. Szakadt, foltos, féllábú, félujjú ruhák. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a praktikum mellett a látvány lehetett az a szempont, ami a színkombinációban és szabásban abszolút formabontó ruhák elkészítésénél szerepet játszhatott. Ezenfelül a zene még meghatározóbb kiegészítője a látványnak, mint a jelmezek. Hallható az autentikustól, a törzsi-jellegűeken keresztül egészen a kissé elektronikusig sokféle dallam. Dinamikájuk az erősen lüktetőtől, a már-már melankolikusig egy hosszú skálán váltakozik. Hatáskeltés szempontjából azonban a hirtelen megmerevedő mozdulatok és az egyik pillanatról a másikra elsötétedő tánctér a legmeghatározóbb. Ez az attitűd a jelenetek elválasztására is szolgál, mint ahogy a magas lány-alacsony fiú páros részei is. Ők azok, akik egyfajta előszóként szolgálnak a következő jelenethez. Hiába, hogy szinte ők táncolnak a legkevesebbet, de a darab talán legmeghatározóbb figurái.

A cselekmény során más és más belső, esetenként külső konfliktus időszerű vagy épp kényszeres változását látjuk. Ezek olykor egész jól meghatározhatók, máskor pedig elvesznek a mozdulatok forgatagában. A táncosok minden rezdülése tükrözi a vívódást, a testre kényszerített belső erőszakot, sokszor az egyet nem értést. Az ellentétes karakterek harmonikusan egészítik ki egymást a mozdulatok által, azt a hatást keltve, mintha két, akár három alak eggyé olvadna össze tánc közben. Ugyanakkor a laikus szemével nézve gyakran elgondolkodtam, hogy vajon most mit is látok és nem mindig sikerült szavakká formálnom a benyomásokat. De vajon kell-e egyáltalán, hogy a tánc és a zene valami szavakkal egyértelműen megfogalmazhatót adjon? Vagy elég maga az élmény, hogy a hétköznapok megszokottságából kilépve élvezzünk valamit, csak azért mert szép.

Molnár Krisztina

'Párhuzamos monológok...'

2009-11-25T13:16:00.000-08:00

KDF (Kortárs Drámafesztivál) felolvasószínházi sorozat

Négy különböző országból (UK, DE, CA, SI) jövő, kortárs szerző drámája, príma süteménnyel és kávéval egybekötve, két nap leforgása alatt. Nem a hagyományos módon eljátszva, felolvasva. Az eredmény érdekfeszítő, szorongató, újszerű. A díszletek nélküli, szűk helységben a fantázia tere kitágul. A figyelmet kevésbé irányítják, mint máskor.

Véletlen egybeesés vagy kortárs sajátosság? A választott írásmód mindegyik művet összeköti. Huszonegyedik századi monománia. Nem lehet megkerülni, vagy áthatolni. Beláthatatlan, önálló létezésforma. Töredezett sorsok. Néha-néha összeér egy-egy mondat, de fejben kell összetákolni az egészet. Vagy sikerül, vagy nem. Lehet, hogy a hézag a lényeg?! Éppen az, amit nem lehet kipótolni. ’Az élet soha nem kész…’ - mormog maga elé Suzanne…

Na, de haladjunk szépen sorjában! Kezdjük mindjárt, David Greig: Európa c. drámájával. Egy kelet-európai koszfészekben vagyunk, egy vonatállomáson pernahajderekkel és megkeseredett alakokkal körülvéve. A hangosbemondón kisvártatva közlik, hogy a vonatok ismeretlen ideig, nem közlekednek. Két idegen: apa és lánya rekednek itt. Nem tudnak továbbutazni. A sötét falakat egyre jobban beborítják: a menetrend, az elhaladó vonatok, a kocsmában legurított kupicák rajzolatai. A szereplők krétával írják fel a falra, amit még kell. Nem lévén díszlet, se kellék - furmányos ötlet! Forgács Péter rendezése szellemes, játékos, cseles. Aztán persze le is mossák, amit kell. A rendszerellenes üzeneteket ugyanúgy, mint a korbácsütések nyomait. Úgy se látja utána senki. Lehet várni, kétségbeesni, inni vagy átállni a többségi oldalra. Lázadni és megszökni is lehet. De hisz Európa szabadon átjárható?! Igen, de az olvasztótégelyben más szabályok szerint ildomos közlekedni. Aki kilóg a sorból, az takarodjon! Vissza oda, ahonnan jött! Európa hatalmas, álságos, félelmetes képet ölt. Életnek van álcázva a halál is.

A következő mű: Dea Loher: Az utolsó tűz - az intimszféra köreit rója. A téma teljesen más, de a szereplők itt is elbeszélnek egymás mellett. Párhuzamos monológok nyomán összeálló párhuzamos történet. Mindenki a maga oldalát meséli. Egy kisfiút elgázolnak. Ki a tettes, ki az áldozat? Teljes igazság nincs, csak részigazság.

Apa (Lázár Balázs) és anya (Szoták Andrea) egy fehér kanapén ül. A háttérben egy piros, négyzet alakú kép lóg a falon. A szülők előtt, forgós székekben helyezkednek el: a szomszédok, a szeretők, a vélt vagy valós gyilkosok. Ahogy egy-egy ember a székével együtt befordul a nézőtér felé, belekezd a maga verziójába. A kis Edgart nem létezik többé. Elütötte valaki! Aztán persze az eset kapcsán kiderül egy s más. Tárgyilagosan önsajnálnak, arcrángások nélkül szenvednek. Mindegyiküknek meg van a maga baja: kielégületlenség, amputált mell, háborús trauma, állástalanság stb.

Az édesanya Suzanne gondosan megtervezte az életét. Elérte, amit akart. Tisztes férj, aranyos kisfiú, szerető anyós. És tessék! Egy szerencsétlen baleset miatt, kezdheti az egészet elölről. A nagymamát minden nap emlékeztetni kell az unoka halálára. Újra meg újra. Aztán szerencsére elhallgat a nagyi, akárcsak a kis Edgart. Leesik a tantusz! Valójában mindenki szarik nagy ívben a gyerekre! Halála megváltást hoz. A piros négyzet a falon nem egy milliókat érő festmény, hanem Edgartka pipacsokkal benőtt sírja. Senki nem látogatja meg soha. Új életet kezdenek nélküle. A dráma egy meg nem született, halott gyermeké. Kiiktatható, leakasztható kis négyzet a fekete falon. Ürügy a nyomorra.

A következő darabban is van egy halott kisfiú. (Grag MacArthur: hóember) Ezúttal jégbe fagyva. Úgy látszik, ez menő mostanság, meg a monológok. A házaspár: Margery (Szoták Andrea) és Denver (Elek Ferenc), az újdonsült barát: Jude (Jaskó Bálint) és a kutatónő: Kim drámája ez. Lecsupaszítva legalábbis. Valójában sokkal több. Fájdalmas és kacagtató egyszerre. Hétköznapi emberek tengetik mindennapjaikat valahol fenn Északon. Elszigetelve élnek. Nincsen nekik semmijük, csak egymás, meg kicsinyes kísérleteik a kitörésre. Jude a be nem teljesült vágyakat hozza Denver a videótékás életébe. Pornókat néznek nap - nap után. Margery a frigid feleség belenyugszik. Vékony a határ, amely elválaszt a boldogságtól, mégis áthidalhatatlannak látszik a távolság, amit meg kell tenni érte. Jude elfuserált családban nőtt föl, egyedül él. Elpusztították, most ő pusztít. Képtelen a boldogságra, mert fel sem ismeri, mitől lehetne az. Rátalál a halott gyerekre. Jön Kim (Urbanovits Krisztina) az archeológusnő olyan, mint James Bond nőben, de semmi nem változik meg tőle. A bezártság, a végtelenített magány marad. A hóember c. nagyon is fájó, közben vicces is. A figurák kisszerű képzelgései teszik azzá. Önirónia van bennük. Meglepően igazi!

Végezetül marad egy teljesen másként megjelenített alkotás (Simona Semenic: 5kisfiu.si). Indokolt, de nehéz elviselni a színrevitelt! Egyszerre elragadó és elidegenítő a közeg, melyet a rendező Forgács Péter felmutat. Ilyenek voltunk? Az elején bemutatkozik az öt fiú (ez esetben négy lány: Bata Éva, Cseh Judit, Gerlits Réka, Petrik Andrea, Trokán Nóra jeleníti meg őket), a végén megtudjuk, melyikkel mi lett. Nem mintha nem éreznénk, mi lesz velük. Eleve bukásra vannak ítélve. A személyes bemutatkozásokat követően, a dialógusok mindvégig kihangosítva hangzanak el. Eközben a fiúk ’csak’ illusztrálják az eseményeket. Játszanak, nem playbackelnek! Nincsenek mindig szinkronban. Erőpróbáló követni, nem is sikerül sokszor. Olyan érzés, mintha kandi-kamerán át leskelődnénk. Az öt, nyolcéves fiú játéka egyre jobban eldurvul. Az alagsorban kegyetlen játékok sora következik: számítógépes pókemberes, vérfertőző papás-mamás, neonáci-buzizós aztán krisnakiirtós. Hátborzongató. Nem biztos, hogy ezt látni akarjuk. Nincs más választás, ilyen a világ. Ez van.

Sivár a kép, ami a négy dráma nyomán testet ölt. Se nem kecsegtető, se nem hazug.

-hesse-

Gondolatok a Party c. előadás után

2009-11-25T02:36:00.000-08:00

Különös találkozásra került sor a Party című nonverbális előadás után a Merlinben. A Siketnémák Szövetségének pár tagja is meghívást kapott a darabra, s egyikük tolmács segítségével el is beszélgetett a rendezővel és a színészekkel. A magyar, a román, az angol és a siketnémák jelnyelve talált egy rövidke időre egymásra a színpad melletti kis szobában. Mi, halló emberek bepillantást nyerhettünk egy olyan ember gondolataiba, akinek egész élete úgy zajlik, mint ahogy mi ez alatt a másfél óra alatt éreztük magunkat. Andrei Grosu rendező a megszokott visszajelzések helyett egy egészen érdekes nézőpontból tekinthetett darabjára.

A színház szavak nélkül, csönddel körülvéve is lehet kifejező. Ebben az új szemszögű világban, a némaság világában a zene töltött be fontos szerepet. Követte a szereplők hangulatát, ki nem mondott szavait. A siketnéma úr nem érezte a zenét, ám mégis tudta követni a darabot, s bebizonyította, hogy ennek a rendhagyó előadásnak az élvezhetősége nem múlik a halláson. A Party érezhető, átélhető mű, hiszen rólunk szól, az emberek mindennapjait festi le egy újszerű nézőpontból.
Az úr megkérdezte tőlünk, hallóktól, hogy milyennek láttuk a darabot. Aznap este még nem állt össze bennem egy határozott kép, haza kellett mennem és át kellett gondolnom a felmerülő kérdéseket. Kezdetben elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy szavak nélküli színdarab le tudja kötni az ember figyelmét több mint egy órán keresztül. Tévedtem. A háttérre vetített képek, a zene, a humoros megoldások behúztak a darab világába. Abba a világba, amelynek eddig is, bár tudatomon kívül részese voltam.

A Party a maga egyszerűségében, az apróbb technikai hibák ellenére is komoly érzelmeket, gondolatokat váltott ki az emberből, hiszen a bemutatott élethelyezek a mi életünk és kapcsolataink részesei. Erre a másfél órára a halló, a siket, a szőke, a barna, az egyedülálló, a házas ember is egy közös atmoszférába került. Én szeretném azt hinni, hogy ez a valóság és nem állunk mindannyian egymagunk a tömegben, mint ahogy azt a darab állítja…

Hajdú Eszter

After the End (of the play)- Beszélgetés Láng Annamáriával és Rába Rolanddal

2009-11-24T08:57:00.000-08:00

Nem kis zavarban és megilletődöttséggel lépek be az After the End c. előadás után a színészi társalgóba. Már akkor sejtem, hogy nem a hagyományos, kérdezz - felelek típusú interjúban lesz részem Láng Annamáriával és Rába Rolanddal. Akárcsak Louise és Mark, a két színész egymás szavába vágva idézik fel közös emlékeiket és mondják el véleményüket. Úgy érzem, hogy megint a nézőtéren ülve figyelem a páros lenyűgöző alakítását, de Rába Roland hamar kirángat ebből az illúzióból, amikor egyfajta speciális terápiára invitál, melynek célja: jobban megismerni önmagunkat az előadásról alkotott véleményünk által.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, még csak most léptem be a társalgóba, ahol Láng Annamária várakozik, egyedül. Kiderül, hogy Roland még kiszaladt az Anyukáját üdvözölni, aminek megörülök, hiszen így négyszemközt kérdezhetem meg Annamáriától, hogy…
… milyen Rába Rolanddal játszani?

A Krétakörben hosszú ideig dolgoztunk együtt, ahol a munkamódszerhez tartozott, hogy sokat játsszunk együtt és improvizáljunk, ezért elég jól ismerjük egymást. Szívesen is játszunk közös darabban, mert mindketten játékos típusúak vagyunk. Szeretjük az előadásokat új dolgokkal feltölteni. Biztos, hogy ha bármit feldobok arra rögtön fog reagálni és semmiféle újítást nem fog kikérni magának, mert mindenféle hülyeségben benne van.

Mit jelentett az Ön számára a Krétakör? Mi az az első emlék, ami eszébe jut?

Most is Krétakörös vagyok, noha nem is vagyok a társulat tagja, vagy nincs is társulat, de az a szemlélet, amit ott közösen összeraktunk az megmarad. Attól is inkább a jelenem, semmint a múltam, hogy közös darabban játszunk, és hogy igyekszünk tovább vinni a Krétakör szellemiségét minden munkánkban.

Színészi játékán kívül, ez a rendezéseire is igaz?

Az a munkamódszer, ahogy a PestiEsti és a Made in China c. darab kitalálódott és elkészült, a Krétakörben megszerzett tapasztalatokon alapszik. Nyilván a saját ízlésem szerint alakítottam tovább és formáltam magamra, de alapvetően onnan jött az inspiráció.

Mit gondol a rendezés műfajáról?

Nagyon nehezen tudom bevállalni, hogy valamit rendezzek, ezért mindig azt a pozíciót választom, hogy rendezem és játszom is a darabot. Ezt nem is hívom rendezésnek, hanem azt szoktam mondani, hogy a társakkal együtt csináljuk. A PestiEsti-nél például effektíve két rendező volt. Nekem nem attól válik izgalmassá a rendezés, hogy másoknak megmondom, hogy mit csináljanak, hanem a valakivel való nagyon intenzív együtt gondolkodástól.

Mennyiben segíti a szerep megformálásában, vagy változtatja meg a szerephez való hozzáállását az, hogy ön rendezi a darabot?

Vannak nehéz pillanatok, amikor az ember egyszerűen nem látja magát kívülről. De mindig próbálok úgy játszani, hogy tudjam, mi történik a színpad többi pontján. Ez színészileg az alapkarakteremhez tartozik. Valószínűleg ebből a tulajdonságból fakadt az, hogy egyre több felelősséget akartam magamra venni, ami végül két önálló produkcióhoz vezetett. De mindkét darabnál volt egy társam a rendezésben. A PestiEsti-nél direkt kis feladatokat adtam magamnak, hogy többet lehessek a színpadon kívül. A Made in China viszont egy monológ, de ugyanúgy azt szoktam mondani, hogy együtt csináltuk a két zenész kollégával. A két rendezés óta megváltozott, hogy színészként hogy dolgozom. Sokkal toleránsabb vagyok a rendezőkkel, hiszen tudom mit jelent ekkorra felelősséget hordozni, és hogy mik azok a nehézségek, melyeken túl kell jutni.

Az After the End rendezésében aktívan részt vehettek?

A rendező pontosan tudta, hogy milyen előadást szeretne látni, ezért nem improvizáltunk annyit, mint a korábbi közös előadásainknál, de ettől függetlenül egy sor játék ajánlatunk lehetett.

Magács László korábban angol nyelven is színpadra vitte az After the End-et. Látta?

Közvetlenül a bemutató előtt láttam. Nagyon más volt, noha minden eleme, a díszlet, a zene, a kellékek ugyanazok és a jelenetekben is ugyanaz történik, de még is az angol színészek karaktereikből és színházi játékstílusukból adódóan egészen más született. Könnyedebb hangvétel jellemezte és inkább a humor felé ment el. Úgy éreztem, hogy nem annyira járták be azokat a mélységeket, mint mi, de amit csináltak az mégis nagyon színes volt.
(Időközben Roland is megérkezik, így már kettőjüknek teszem fel a következő kérdést.)

Egy valami szembetűnően megváltozott: a darab címe. Mennyivel mond mást a Zsákutca cím?

Rába Roland: Ez egy fordítói probléma volt. Éreztük, hogy a Zsákutca nem igazán szerencsés cím, de nem jutott eszünkbe jobb. Láng Annamária: Mi szerettük volna az After the End-et megtartani, de van egy olyan szabály, hogy magyar előadásnak nem lehet angol címe. De általában mi is After the End-ként szoktuk emlegetni a darabot. R. R.: A múlt héten például megkérdezték az előadás címét és nem jutott az eszembe magyarul. Amúgy a Zsákutca nem rossz cím, csak nem ehhez az előadáshoz illik. Valamilyen „másmilyen” utca jobban illene a darabhoz. Például sötét utca…

Annamáriától már megtudtam, hogy milyen Rába Rolanddal játszani. Azt viszont még nem tudom, hogy milyen Láng Annamáriával.

R. R.: Jó színésznővel jó játszani. És mivel már régebb óta kollégák vagyunk, ezért ez olyan, mintha nem is volna meglepetés. (Annamáriához fordul) Volt már szerepünk, ahol úgy sanyargattalak, mint ebben a darabban. Emlékszel? L.Á.: Igen, a Kasimir és Karoline-ban. R.R.: De ennyire intenzíven még nem játszottunk együtt.

A közös Krétaköri múlt látszott az önök közti összhangban. Annyira természetesen játszottak, hogy szinte valóságosnak véltem, ami történik. Legszívesebben berohantam volna a szereplők közé, hogy segítsek, csak nem tudtam eldönteni, hogy…

L.Á.: … hogy ki a sérültebb? (nevet) R. R.: … hogy ki szorul jobban segítségre. Az biztos, hogy ez egy képesség is, hogy hagyod elhitetni magaddal, hogy ez valóság. L.Á.: Szerintem a darab formájából, nyelvezetéből is adódik, hogy az embernek, olyan érzése van, hogy ez teljesen természetes. Hiszen a szereplők a köznapi nyelvet használják és folyamatosan egymás szavába vágva beszélnek. Utóbbi miatt nagyon nehéz is volt megjegyezni a szöveget, hiszen nagyon pontosan kell tudnunk, hogy ki mikor szól közbe. R.R.: Az egyik közönségtalálkozón a nézők pont azt mesélték, hogy az alapszituáció (atomtámadás) miatt nehezen tudtak azonosulni a darabbal. Mások azon vitatkoztak, hogy ki mikor jött rá, hogy ez csak Mark agyszüleménye. L.Á.: Nekem az édesapám azt mondta: „Aki azt mondja, hogy hamarabb rájött, mint a legvége, az hazudik.” R.R.: Az előadásról alkotott véleményben valójában az ember személyisége tükröződik vissza. Az a nagyon jó, hogy ugyanarról az előadásról a nézők mást- mást gondolnak, és máshogy értelmezik. L.Á.: Eljön a néző és minden megváltozik. R.R.: Igen. Ugyanazzal az előadással kapcsolatban az egyik néző azt mondja, hogy „az ott jel volt”, mire a másik, hogy „nem, az nem az volt”.

A színészek számára mennyire fontosak a közönségtalálkozók? Megváltoztatják a szerepükhöz való hozzáállásukat, vagy épp játékukat?

L.Á.: A visszajelzések alapján lehet tudni, hogy egy szerepen tovább kell-e dolgozni, hogy tényleg azt a hatást váltja-e ki, amit te szeretnél. R.R.: A közönségtalálkozás egy új műfaj, ami akkor vált izgalmassá, amikor már volt tapasztalatunk benne. Nem szabad, hogy a beszélgetés a felszínen maradjon. Az a jó, ha a közönség tényleg meri mondani, hogy mit érzett, vagy, hogy mit gondol egy konkrét jelenetről. Ekkor már arról beszélünk, amit láttunk. Ez a lényeg.

A darabra kicsit visszatérve, véleményük szerint mit tanulhatunk a férfi-nő, vagy alapjában véve az emberi kapcsolatokról?

L.Á.: Szerintem egy ilyen előadás arra alkalmas, hogy az ember megvizsgálja önmagát, hogy bizonyos helyzetekben, hogyan viselkedne. Én nézőként ezeket a helyzeteket erre szoktam használni, hogy saját magamon gondolkozzak. R.R.: Akkor jó egy előadás, ha nincs konkrét üzenete, hanem a néző magában gondol róla valamit. Az előadásról lehet úgy beszélni, hogy az kvázi egy terápia, hiszen mindenkiben máshogy csapódik le. Meg lehet figyelni, hogy akiknek vannak problémáik azok máshogy reagálnak, mint azok, akik számára a darab életidegen helyzetet mutat, mert sosem voltak még ilyen kiszolgáltatottak. Sokszor kiderül, hogy kinek mi a problémája. Neked például mit mond a darab az emberi kapcsolatokról? (fordul felém)

Az After the End jó példa a férfi és nő, mint tűz és víz párosára. Egészen apró dolog miatt képesek egymásnak ugrani, még sem bírják ki egymás nélkül. Szerintem ez általánosan igaz az életünkre, persze ebben a darabban komolyabb dolgokon folynak a viták.

R.R.: A viták során érezted úgy, hogy ez a lány miért nem enged? Hiszen Louise alapvetően kiszolgáltatott helyzetben van, sőt bántják.

Volt olyan helyzet, amikor én engedtem volna.

R.R.: Az egyik filmkritikus is ezt mondta, hogy mi a francért nem megy bele? Azért ez jól van megírva. L.Á.: Persze a lány irritálóan viselkedik és a maga módján erőszakos is. És tényleg igaz ez a tűz és víz kapcsolat, hiszen rengeteg utalás van rá, hogy még mielőtt bekerültek ebbe a bunkerbe, azelőtt is állandó veszekedés és noszogatás volt jellemző a kapcsolatukra.

Ami még számomra meglepően hatott, hogy Mark annak ellenére, hogy elmebeteg sokkal szerethetőbb figura volt, mint Louise.

R.R.: Igen és ez nem baj! Ez megint csak személyiségfüggő. Vannak „nővér” típusú lányok, akik a párkapcsolatban ilyen párokat választanak. Szemben azokkal a lányokkal, mint például Louise, akiknek máshol vannak az érzelmi fokaik, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek. L.Á.: De tudod, Laci (Magács László, a rendező- a szerk.) az elejétől kezdve azt kérte, hogy a lány legyen agresszív, hisztérikus és antipatikus. R.R.: Persze, mert így van megírva. Annak ellenére, hogy a lány van nehezebb helyzetben, mégis ugyanolyan erőszakos.

El tudják képzelni, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek, mint Louise?

L.Á.: Biztos vagyunk is, csak más helyzetekben. Például, hogy nem tudunk kilépni olyan helyzetekből, amikben már nem érezzük jól magunkat. R.R.: Vagy például ezeknek a mániáknak, megrögzüléseknek, hogy csak azért sem engedek. El kell vonatkozni egy kicsit a személyes kapcsolatok terén, hisz nyilván atomrobbanás nem lesz.

Legalábbis reméljük. Köszönöm az interjút!

Készítette: Antal Klaudia

’Együtt létezzen, akár nyugvópontok nélkül egy többszólamúság…’

2009-11-22T03:01:00.000-08:00

A Hólyagcirkusz ebben az évadban feltűnően sokszínű színházi programmal jelentkezik. Nem titkolt céljuk ezzel az általános észrevétlenségből kitűnni, és színházi létre újra meg újra, cselekvő módon reflektálni. A társulat egyik alapítótagját: Rácz Attilát, többek között az új kezdeményezésekről, a műhelymunka tapasztalatairól és a készülő Kant előadásról kérdeztük.

A neveteket, hogyan kaptátok? Mit jelent az, hogy Hólyagcirkusz?

Az első előadásunk azt a címet viselte, hogy Hólyagcirkusz. Akkor ez egy hangszerhez: a hólyaghegedűhöz kötődött. Ez egy régi középkori hangszer, amely domináns eleme volt az előadásnak. A cirkusz, pedig az alaphelyzetből jött, hogy egy cirkuszi trupp -zenebohócok truppja- próbálja eljátszani a Pisztráng - ötöst és mindenféle zenei gyakorlatokat végeznek eközben a hólyaghegedűkön. Innen jön: a cirkuszi trupp tagjainak az egymással való küzdése, illetve a hólyaghegedű.

Napjainkban egyre több társulat, színházi műhely alakul, amelyek valamilyen szinten mind az alternatív színház körébe sorolhatóak. Ti több mint tíz éves múlttal a hátatok mögött hol helyezitek el magatokat ezen a palettán?

Ezt a területet egy folyamatos megújulás jellemzi. Mindig is jöttek létre struktúrán kívüli társulatok, ami az érdekes inkább, hogy a közelmúltban két olyan társaság is alakult, a KoMa és a HOPPart, amelynek tagjai a Színház és Filmművészeti Egyetemen végzett osztályokból kerültek ki. Gyakorlatilag fiatal, diplomával rendelkező színészek azt az utat választják, hogy nem egy intézmény szerződött színészei lesznek, hanem maguk próbálnak meg saját sorsukról dönteni, és önállóan hoznak létre produkciókat, vállalva ennek minden nyűgét, baját. Ez, ami új! Nyilván ebben a nyitásban óriási szerepe van a tanároknak: Ascher Tamásnak, Novák Eszternek, Máté Gábornak. A Hólyagcirkusz társulatának az első színháza a Stúdió ’K’ volt, ahol az első előadás 1997-ben létrejött. A Stúdió ’K’ a hetvenes évek meghatározó, struktúrán kívüli csoportosulása volt, tagadhatatlan a két csoport között valamiféle kontinuitás. De azzal együtt, hogy tizenkét éve működünk, a Hólyagcirkuszról, mint alternatív színházról, keveset beszélnek.

Mi lehet ennek az oka? Hiszen külföldön számtalan helyen felléptetek, hatalmas sikereket elérve.

Az egyik, hogy saját ellentmondásaink közé tartozik egyfajta kommunikációképtelenség, és ez a jellegzetesség vonatkozik az előadásaink esztétikájára is. A másik, hogy a mainstream-et máshogy határozzák meg. A magyar színházkritika nem mélyül el nagyon abban, hogy ezek az előadások milyenek. Elszomorító, hogy az, amit teszünk, valahogy nem vitaképes, miközben azért csináljuk, mert nekünk nagyon sok vitánk van azokról a problémákról, amelyek egy-egy előadásunkban központi, szervező elemként megjelennek. Talán lassan ez is változik.

Tavaly nyáron, első alkalommal rendeztetek egy Hólyagcirkusz tábort: mennyire tekinthető sikeresnek ez az új kezdeményezés? Hogyan mutattátok be a ’Hólyagcirkusz-módszert’ a fiataloknak?

A társulat nagyon különböző emberekből tevődik össze és a lényege az, hogy nincs rendezője egy-egy produkciónak. A próbákon folyamatos vitahelyzet van, de amikor az előadásaink bemutatásra kerülnek, a rengeteg dramaturgiai, meg mindenféle probléma ellenére, mégis olyan kohéziót látni, ami újszerű, szokatlan. Egymás szempontjait, érvelését megismerve teljes biztonságban vagyunk. Az előadások befejezetlenségei, megoldatlanságai, amik számunkra természetes módon maradnak vissza a konfliktusokkal teli próbafolyamatból, mások számára is érthető személyes problémákká válnak. A táborban teljesen sikerült elfogadtatni és megértetni a résztvevőkkel, hogy a próbafolyamat során az egyik legfontosabb, hogy miként lesz köze ily módon az embernek egy-egy munkához. A mi előadásainkban egy meghatározó elem van: a zene, ami dramaturgiai szempontból nagyon fontos. Fontos számunkra, hogy együtt létezzen, akár nyugvópontok nélkül egy többszólamúság.

A táborban, hogyan fogadták a résztvevők ezt a kiindulási alapot?

Eleve volt egy olyan struktúra a táborban, hogy kevert csoportokkal dolgoztunk, és a társulat öt alapítótagja egyik nap az egyik csoportra, másik nap a másik csoportra hatott. Folyamatosan azt hívtuk elő a résztvevőkből, ahogy napról napra teljesen más gondolatmenettel találkozhattak a részünkről, hogy ugyanúgy a saját csoportjukon belül is ismerjék fel ezeket a különbözőségeket. Ez egy jóízű dolog volt. Azt szeretnénk, hogy vigyük tovább, ami elkezdődött. Ebben az évadban egy workshop sorozatot indítunk. Minden hónap első hétvégéjén, egy műsoron nem lévő, régi produkciónkat újra előveszünk. Megpróbáljuk feléleszteni ezeket az előadásokat a tábor résztvevőivel együtt. Mi megmutatjuk a zenéket, szöveget, jelmezeket, díszleteket, és ők mindenben szabadkezet kapnak. Kifejezetten nem az eredeti előadások rekonstruálása a cél, hanem hogy valami új szülessen.

Aki szeretne a workshophoz csatlakozni, az még megteheti?

Mi azt szeretnénk, ha ezeket a csoportokat megtöltenék a táborosok, de lehetséges az is, hogy évad közben ezeket a workshopokat megnyitjuk.

Ebben az évadban lesz zenei műhelyetek is. Ezt, hogyan képzelitek el?

Az előadásaink zenei világát alakító Szőke Szabolcsnak több zenekara is van, amelyek igen meghatározó szerepet töltenek be a magyar zenei életben. Ezek a formációk rendszeresen játsszák színházi producióink zenei témáit. A műhely valójában egy koncertsorozat lesz, ahol átdolgozva, kibővítve hallgathatja meg a közönség a Hólyagcirkuszos zenei témákat.

Az új bemutatótok a Kant c. előadás, ennek mi az érdekessége?

Az a problémavilág, ami a címadó darab szerzőjének Thomas Bernhardnak az írásaiban megjelenik, régóta érdekel minket: milyen sorozatos kudarcélményeken keresztül szembemenni egy állandóan, teljesítménykényszeres világgal. Lényegében akárcsak Bernhard mi is ügyetlenségeken keresztül jutunk el az emberi nagysághoz. Mindez az új bemutatóban is leginkább a cirkuszi bohócok esetlenségéhez lesz hasonlatos.

A Kant esetében mi az alaphelyzet?

A filozófus Amerikába utazik, hogy visszanyerje a látását. A hajóútról szól az előadás, de valójában sokkal többről, arról, hogy Kant mennyire nem élhet máshol, csak egy ilyen köztes állapotban: két part között egy elsüllyeszthetetlennek hitt hajón.

A zene hogyan jelenik itt meg?

A hajó mozgását, útkeresését hívja majd elő, vagy az utazóközönség belső lelki mozzanatainak dinamikáját jeleníti meg, de ahogy az megszokott, most sem klasszikus hangszerek szolgáltatják majd a zenét.

-hesse-

'Hogy legyen átkozott, aki a kést kitalálta...'

2009-11-22T02:55:00.000-08:00

A Honvéd Színház előadása felidézi a siratók egyszerre profán és misztikus jellegét. Húsbavágó zene, amely akkor is hallatszik, amikor csend honol a színen. A balladai búskomorság tovább szól valahogy! Működőképes a dráma, mert el van találva, minek hol legyen a helye. Rusznyák Gábor kevés eszközzel, meglepően jól egybehangolt bikaviadalt rendez. A kevesebb néha tényleg több!

Lorca darabja ezúttal flamencóba oltva jelenik meg. Nem in medias res kezdődik, hanem, amikor megérkezünk az előtérben, már játszik a zenekar (Canarro). Jó, hogy van idő ráhangolódni. Belépünk egy terembe, ahol egy vörös kerítéssel körbevett, csapóajtóval ellátott aréna nézőterére ülünk le. A küzdőtér hol házzá, hol vadonná, hol halottakkal borított csatamezővé változik. A kör újrarajzolható, a feszültség marad. A szerelem nem alapozza meg a jövőt, de a vagyon az igen! Időnként egy-egy kivágott magas C, időnként egy-egy kés suhintása élesedik fel - biztos, hogy tragédiába torkollik a nászéjszaka…

A cselekményt olykor megszakítja egy keserves ének, vagy az olyan találékony átvezetők, mint amikor az esküvőre készülő násznép egyszerre veszi fel ünneplőjét. A legfiatalabb, kissé eltúlzott gesztusokkal rendelkező kislány (Hegedűs Barbara) körbejár. Tükröt tart az érett asszonyok és férfiak elé, hogy ki-ki megigazíthassa itt-ott, amit még kell. A lakodalom végeztével pedig ő az, aki egy piros gombolyag szálait újra meg újra felvéve, felfejti, mi történt a megszökött menyasszonnyal, szerelmével Leonardoval és csúnyácska vőlegényével az éj leple alatt.

Federico Garcia Lorca az andalúziai származású költő, rajzművész, zeneszerző, rendező, talán drámáival írta be magát leginkább a történelembe. Műveiben a cigány folklór elemei elegyednek temperamentumosságával, miközben a spanyol társadalom fonákjának kiteregetése mint téma többször előkerül. A közeg okozza a cselekvésképtelenséget? Vagy a cselekvésképtelenség teszi bénulttá a közeget? Élhetetlen az élet. Vérbosszú vérbosszú hátán. Tettek, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak. A vér nem válik vízzé.

Az utolsó jelenet még emlékezetes! Két halottat húznak a körön belülre. Az asszonyok siratják őket. Legjobban az anya (Tóth Ildikó) sír. Játéka itt is letisztult, hiteles. Látszik, hogy megtört, mégis van benne egyfajta méltóságteljes higgadtság. A múlt megkeményítette. Talán a legelviselhetetlenebb fájdalom, amikor a szülő temeti gyermekét. Vele, nem először történik meg. A menyasszony (Kálóczi Orsolya) kétségbeesetten kapkodja a levegőt: zokog. Nem jobban, mint az anya, csak másképp. Ő is pontosan formálja meg, amit kell! Fiatalsággal teli hévvel cselekszik, de csöppet sem válik hamissá.

És az aréna közönsége? Mostanra gyásznéppé transzformálódott. Úgy látszik, van idő az élmény lecsengetésére is. Taps nincs, csak csendben távozás, majd a finom falatok megízlelése. Nem az ellenérzések kifejezése végett, hanem mert egy halotti toron helye van. Az élmény sokszor fájdalmas, bús és réveteg, de nagyon is végiggondolt. Nem marad nyomtalanul!

-hesse-